Annus József (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Türelmüket kérem, én is megértéssel és türelemmel hallgatok mindenkit. Magam olyan képviselőként szólok, akinek a választókerülete Kis-Jugoszláviával határos és mint ilyennek, nyilván még nehezebb a döntés.
De komolyan kell vennünk, amiről itt szó van, ahogyan komolyan kellett venni a múlt héten is azt a vitát, ami elhangzott. Bár akkor nekem kedvem lett volna a közepe táján felszólalni egy nagyon rövid mondat erejéig, hogy tudniillik kis falusi gyerekként 1950-ben elküldtek a falusi suszterhez a cipőkért, ott politizáltak az emberek, és azt mondták, hogy nagyon pontosan tudjuk, hogy karácsonyra itt lesznek az amerikaiak. Azt akartam mondani, hogy fejezzük be a vitát, most 45 év késéssel meg fognak érkezni. De ez a múlt héten volt, ma fordítsuk komolyabbra a szót.
Aki akár csak egy népszerű kivonat erejéig olvasott már az egykori Magyarország, illetve Közép-Kelet-Európa történetéről, vagy csupán emlékezetébe tudja idézni Ady Endre sorait a szégyenkalodába zárt itteni kis népekről, az tudja, hogy errefelé olykor még egy ág roppanására is ágyúszóval szoktak válaszolni.
Ahogyan azt is tudja minden épeszű ember, hogy puskaporos hordó mellett nem illik szivarozni. Mindnyájan tudjuk tehát, hogy igen vékony jégre engedjük, mert engedjük és nem küldjük azokat a katonákat, akik műszaki feladatok végzésére és az ENSZ lobogója alatt ugyan, de mégis a Magyar Honvédség képviseletében átlépik határainkat.
Ha sorkatonákról lenne szó, különösen pedig ha szembenállók fegyveres szétválasztása várna fiainkra, senkit nem bátorítanék arra, magamat sem, hogy aggodalmait feledve mondjon igent erre a javaslatra. Ám, ebben a helyzetben, amikor nem ágyúkat és tankokat kell megáldani indulás előtt, hanem legfeljebb a cölöpverőket és a szekercét, talán mégis könnyebb megnyugtatni magunkat és a közvéleményt.
Érezzük és tudjuk, hogy történelmünkben mindeddig példátlan döntés előtt állunk. Ezúttal nem egy nagyhatalom nyomására vagy parancsára kell cselekednünk, mint már annyiszor. Most az európai népek közössége kér bennünket béketeremtő és nem háborúcsináló feladatra. Az a közösség hív bennünket közös misszióra, amelyhez mihamarabb mi is tartozni szeretnénk. Nagy próba előtt állunk!
Vajon képesek vagyunk-e feledni kelet-európai reflexeinket, s tudunk-e már ma európai választ adni a feltett kérdésre?
A kockázat nem csekély, a tét azonban még annál is nagyobb: országunk jövendője! Ha ezt a jövendőt az emlegetett népek nagy családjában képzeljük el, akkor minden jogos aggodalom ellenére udvariasan igent kell mondanunk a hívó szóra. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)