Varga László (KDNP)

1995. december 4.

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Örülök, hogy ilyen "háborús" hangulatban tudok a békéről beszélni, nem utolsósorban azért, mert kollégáim közül sokan meglepődtek azon, hogy egy kicsit heves a hangulat, egy kissé szenvedélyesebb. De megnyugtatom önöket, hogy ez a hangulat még nagyon nyugodt ahhoz képest, amikor 1948 elején az akkori kormánypárt és az ellenzék olyan hevületben volt Moór Gyula, a nagy magyar Ciceró felszólalásánál, hogy lerohantunk egész az asztalokig, egymással szembe álltunk, és bár verekedésre nem került sor, de vitáinkkal igyekeztünk meggyőzni egymást. Sajnos, velem szemben Szőnyi Tibor állt, akit később bár a Kommunista Párt tagja volt kivégeztek.

Igen tisztelt Országgyűlés! Úgy érzem, nincs józan ember Európában, de sehol a világon, aki nem örülne annak, hogy végre ez a kegyetlen polgárháború véget ért. Ez a háború sok tekintetben különbözik más háborúktól, elsősorban azért, mert ennek a háborúnak nincs győztese, csak vesztese. Vesztesek, mert embertelenek voltak, vesztesek, mert menekülni kellett ott lévő polgároknak, vesztesek, mert nem tudtak példát adni egy megértő megegyezésre. De vesztes az Egyesült Nemzetek Szövetsége is, az Európai Unió is, amely halogatta ezt a kérdést mindaddig, amíg végre a NATO sajnálatosan fegyverrel kikényszerítette a daytoni békeegyezményt.

Ez a békeegyezmény önmagában jelzi, hogy nem egy egyszerű békekötés végrehajtásáról van szó, hiszen amit küldenek a délszláv térségbe, az lényegében egy kisebb hadsereg. Jelzi a veszélyüket az, hogy pár nappal a daytoni egyezmény aláírása után a boszniai szerbek vezetője, Karadzsics kijelentette, hogy nem fogadja el, rá pár napra a katonai csapat parancsnoka, Mladics tábornok közölte, hogy tovább folytatja a háborút. Meglepő gyorsasággal intézkedett az Egyesült Államok elnöke, Clinton, aki nemcsak aláírta a katonák kiküldését, de meglepő módon személyi felelősséget is vállalt, ami a fentiekre tekintettel kockázat, és kétségtelenül benne van az a tudat is, ha sikerül, a jövő évi elnökválasztásra megerősödik, ha kudarcot vall, máris úgy néz ki, hogy megbukhat ott.

(19.40)

Az igen tisztelt Országgyűlés elé került az országgyűlési határozati javaslat, amelynek az első mondata így kezdődik: "Az Országgyűlés, tekintettel a Magyar Köztársaságnak az ENSZ-alapokmányból fakadó kötelezettségeire..." Meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint ez nem alapos, és tévedésre ad alkalmat. Az Egyesült Nemzetek alapokmányának a célja, amint az 1. cikkely kifejezi, hogy biztosítania kell a tagoknak a nemzetközi békét és biztonságot, és hathatós, együttes közreműködéssel meg kell előzni a békét fenyegető cselekményeket, majd az önrendelkezési jogról, az alapvető jogokról, a szociális biztonságról beszél az alapcélok között.

Ezek azonban, igen tisztelt Országgyűlés, nem kötelezettségek. Nem tudom, miért van az országgyűlési határozatban ez a szó. Ezek célok, irányelvek. Ha ez kötelezettség lenne, akkor 1956-ban, amikor a magyar nép békét teremtett, élt önrendelkezési jogával, akkor az Egyesült Nemzeteknek, melynek 57 tagja mellettünk szavazott, kellett volna vállalnia valami kötelezettséget a béke fenntartására, sőt a békét fenyegető cselekmények megelőzésére. (Közbeszólás: Helyes. Taps a kisgazdák padsoraiban.)

Nem tették azért, mert, ismétlem, ezek nem kötelezettségek. Az Egyesült Nemzetek alapokmányában úgy kellene ennek a fogalmazásnak lennie, hogy "Az Országgyűlés, a Magyar Köztársaság az ENSZ-alapokmánya céljaira tekintettel..." Ezt el lehet fogadni, mert kétségtelen irányelv az Egyesült Nemzetek alapokmányának céljai és alapelvei, de ismétlem, nem kötelezettségek.

Az ügy érdemére térve, természetesen felelnünk kell a kérdésre, hogy lényegében ez az akció, amelyet a Magyar Országgyűlés meghatároz, a magyar nép érdekeit képviseli-e. Úgy vélem, hogy egy nagyon szomorú történeti visszatekintéssel azt mondhatjuk, ebben az évszázadban volt két nagyon tragikus háború. A vesztesek oldalán álltunk, rengeteget vesztettünk, ez nem a nép akaratából, hanem az akkori rendszerek elhatározásából eredt.

'56-ban is cserbenhagytak bennünket. Mégis most arra kell felelnünk, hogy lényegében ez az akció, amely a daytoni egyezmény után létrejött, s amely már folyamatban van, valóban békét akar és nem háborút, az emberek megmentését és nem megsemmisítését akarja, célja a menekülteknek újra otthont adni, hogy ne áradjanak szerte a világban. Nem kétséges, hogy kulturális, gazdasági és politikai megegyezésre törekszik.

Vannak események, amikor nagyobb mulasztás nem ott lenni és nem részt venni, mint esetleges kis kockázatot vállalni. Amennyiben a Magyar Országgyűlés határozata értelmében függetlenségünket nem veszélyezteti, a nemzet biztonságát sem, s az ott lévő alapegység katonáinak a védelmét is biztosítja, akkor hozzátenném, nagyon fontos tényezőként, igen tisztelt Országgyűlés, csak ott tudunk elérni valamit, ahol ott vagyunk. Aki nincs ott, annak szava sincs, de befolyása sincs. Nekünk nagyon értékes az a 3-400 ezer magyar, aki a Vajdaságban él. Fontos, hogy olyan személyek legyenek ott, akik nekik nemcsak biztonságot nyújtanak, de valamilyen eredményt is el tudnak érni, s különösen a menekültek ügyének újbóli rendezéskor, az etnikai százalék megállapításakor segítségükre lesznek.

A Külügyminisztériumon és a Honvédelmi Minisztériumon múlik, hogy valóban leleményes, rátermett embereket is kiküldjenek a katonákon kívül, akik el tudnak járni azoknak az érdekében, akik segítséget igényelnek. Bárki felelhet, s azt mondhatja, hogy ettől az akciótól távol kell maradnunk, amikor természetes kötelességünk nemcsak a részvétel ebben az óriási megmozdulásban, hanem az, hogy az ott lévő magyarság sorsával is törődjünk.

Éppen ezért a Kereszténydemokrata Néppárt mint elmondotta Mészáros Gyula képviselőtársam bár mindenkinek a lelkiismeretére bízza a döntést, mégis úgy véljük, ez pozitív lépés. Nem említem az Európai Uniót, nem említem a NATO-t, mert ezek természetes következmények is lehetnek, csak egyet, hogy elmaradásunk, kimaradásunk az ország tekintélyének, az ország jövőjének bizonyos fokú veszélyeztetése lenne.

Végül pedig hadd fejezzem be azzal, hogy pár nappal ezelőtt Kaposvárott voltam, s a gyűlés után a KDNP tagjaival, vezetőivel szokásunknak megfelelően a Zölddiófában vacsorázunk, s a mellettünk levő asztalnál ott volt nyolc vagy tíz fiatal, angolul beszélő két hölgy, és a többi férfi. Odamentem hozzájuk, s megkérdeztem, hogy ők már előfutárai-e ennek a küldetésnek. Azt mondták: igen. Kérdeztem, hogy érzik magukat. Mondták, nagyon jól. Mondom nevemben, nem a KDNP nevében, mert megbízásom nem volt , örömmel üdvözlöm önöket, de van egy sajnálatos megjegyzésem. Kérdezték, mi az. Az kérem, hogy nem 50 évvel ezelőtt jöttek, mert akkor nem lettünk volna szovjet megszállás alatt.

Köszönöm. (Taps.)