Giczy György (KDNP)

1995. december 4.

DR. GICZY GYÖRGY, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Talán megbocsátják nekem, hogy akkor, amikor az általános vitából már csak néhány óra van hátra, kötelességszerűen tisztázom: az a törvényjavaslat, amely önök előtt fekszik, inkább csak a lehetséges médiatörvény-javaslatok egyik változata, mégpedig a dolgok jelenlegi állapotát tekintve egy immár túlhaladott változat, hiszen a hatpárti tárgyalás 11 órakor folytatódik. Vagyis a kodifikációs munka még nem zárult le, hiszen olyan mennyiségű módosító indítvány zúdult a hatpárti média albizottságra a televíziós műsorgyártók érdekvédelmi szervezetétől, a MÚOSZ-tól, a MÚK-tól, a Magyar Reklám Szövetségtől, a Kábel-Comtól kezdve az egyházakig hogy csak néhányat említsek amely mennyiségében meghaladja az asztalukon fekvő törvényjavaslat terjedelmét. Ezért az elmúlt hét péntekén tartott hatpárti média albizottsági tárgyaláson felvetettem, hogy a frakcióknak és a frakciók médiaszakértőinek alaposan tanulmányozniuk kellene az egyébként a közszolgálati kuratóriumokban amúgy is részt vevő szervezetek módosító indítványait, és akkor azt a választ kaptam, hogy minden ilyen igényt, minden ilyen módosítást már egy hete kézhez kaptunk, volt rá idő.

Ehhez képest azonban tegnap érkezett a Magyarországi Református Egyház zsinati elnökségének véleménye, amely egyébként még a törvényjavaslat előző változatához fűz megjegyzéseket ebből viszont arra a következtetésre lehet jutni, hogy ők még meg sem kapták a jelenlegi törvénytervezetet , viszont olyan törvényszakaszokhoz fűztek megjegyzéseket, amelyek a jelenlegiben is az általuk kifogásolt formában szerepelnek. Ők kifejezetten a történelmi egyházakkal szemben diszkriminatívnak nevezik a törvényt, és szót emelnek az 1994 nyaráig működött vallási stúdió, illetve főszerkesztőség keretében folyó műhelymunka érdekében. A kulturális bizottság által küldött mai postával érkezett a Magyar Televízió regionális műsorok főszerkesztőségének hozzászólása, természetesen a regionális közszolgálati műsorszórás koncepcionális jelentőségéről, amit hiányolnak a jelenlegi törvényjavaslatból. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen óriási szerepe van egy épülő, egy rendszerváltoztató demokráciában a civil társadalmaknak és a civil társadalmak kialakulásában milyen szerepe van a regionális műsorszórásnak, akkor azt gondolom, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a ma érkezett javaslatot.

Nem akarom dramatizálni és házszabályellenesnek nevezni a törvényjavaslat remélt megszületésének körülményeit, de sok minden lehet egyébként házszabályszerű, ami értelmetlen. Mert a törvény-előkészítésnek nem is az volt a legnagyobb hibája, hogy a pártok, a pártok médiaszakértői csak elenyészően kevés időt fordíthattak ennek a merőben újszerű törvényjavaslatnak a vizsgálatára, hanem az, hogy az érdekelt szakmai szervezetek egy része nem is ismeri ezt a törvényjavaslatot.

Annak is tudatában vagyok, hogy mind a hat párt vállalta a megfeszített törvényhozói munkát, éppen a mulasztásos alkotmánysértés megszüntetése érdekében, de például a szakmai szervezetek ilyen mértékű módosítási igényével senki sem számolhatott, ezt előre senki sem kalkulálhatta bele a megegyezésbe.

Közben születtek olyan döntések, amelyek még a jelenleginél is feszítettebb tempót kívántak diktálni. Egy november 16-i emlékeztetőben olyan hatpárti megállapodásnak nevezett megállapodás található, amely szerint tulajdonképpen már a múlt héten lezárult a törvényjavaslat általános vitája. Egyszóval most én itt a hatpárti megállapodással ellentétesen mondom a vezérszónoklatot. Különben ezen az említett tárgyaláson csak Magyar Bálint, SZDSZ, Molnár Péter, SZDSZ, Révész T. Mihály, Miniszterelnöki Hivatal és Ravasz Károly, Független Kisgazdapárt vettek részt; na már most: ha Molnár Pétert kereszténydemokrata médiaszakértőnek veszem, akkor sem jön ki a hat párt. (Derültség.) Ezért vitatkoznom kell a törvényjavaslat indokolásával, amelyben ezt olvassuk: "Hosszú és alapos előkészítő munka volt.", mert ha utánagondolunk, nem is volt olyan hosszú hiszen a megállapodás csak októberben született , s nem is volt annyira alapos. Mindez messze van attól, hogy felelősségteljes törvényhozói munkának lehessen nevezni.

Arról természetesen nincs vita: kell médiatörvény, de lehetőség szerint jó médiatörvény kell. A pártatlan hírközlés nem szabad, hogy áldozatul essék a sztahanovista sietségnek. (Közbeszólás a bal oldalról: Na! Elismerő füttyszó a jobb oldalon.) Ezért kértem de természetesen nem igazán kaptam , időt a Kereszténydemokrata Néppárt frakciója nevében arra, hogy az akkor még friss törvényjavaslatot alaposan áttekinthessük. Másrészt akkor már a frakció tervbe vette, hogy találkozik a Magyar Rádió vezetőivel, s mi nem éreztük feljogosítva magunkat arra, hogy például az ő állásfoglalásuk figyelembevétele nélkül alakítsuk ki a saját véleményünket. Önmagában véve azonban az alapos megfontolásnak az is elegendő oka kell legyen, hogy ez a törvényjavaslat csak egy átfogó médiakoncepció részeként lenne igazán értelmezhető. Viszont hiányzik a sajtótörvény, hiányzik a reklámtörvény, hiányzik a mozgóképtörvény, s természetesen hiányzik a kábeltörvény is. Sőt, a médiavilágban a szerzői jog kérdései is egészen sajátos formában jelentkeznek, e törvények hiányában meglehetősen kockázatos rádió- és televíziótörvényt hozni.

A törvényalkotás és a viták során a hatpárti média albizottság sok mindenbe beleártotta magát anélkül, hogy ezeknek a szükségképpen megszületendő törvényeknek akárcsak a koncepcionális szintű ismeretével is rendelkeztünk volna.

(10.40)

Mégis ki kell jelentenem, nem tekinthető eredménytelennek a hatpárti média albizottságnak ez a valóban kockázatos vállalkozása. Vannak a törvényjavaslatnak egészen tűrhető és elfogadhatónak látszó részei is. Ilyenek például a strukturális megoldások, az a rendszer, amely a nemzeti közszolgálati műsorszolgáltatást óvja, egyúttal lehetőséget teremt a magán-, illetőleg kereskedelmi műsorszolgáltatás számára is. Lehetőséget teremt ugyanakkor arra is, hogy a két jól elkülönített szféra között mégis valamiféle átjárás jöjjön létre a köz-műsorszolgáltatók révén.

De magától értetődően felmerülnek olyan kérdések is, amelyekre nyilvánvaló, hogy csak a végrehajtás során kaphatunk választ. Vajon a végrehajtás során is érvényben marad a hatpárti konszenzus? Alapvető kérdés, hogy kik kerülnek majd az Országos Rádió és Televízió Testületbe? Kik jutnak Magyarországon frekvenciákhoz? Kik lesznek a média igazi birtokosai Magyarországon a következő öt vagy tíz évben? Ez utóbbit magától értetődően ma még nem lehet teljes bizonyossággal tudni.

De azt viszont tudnunk kellene, tudniuk kellene a törvényhozóknak, hogyan is áll Magyarország frekvenciakészlete. Mintahogy arra sincsenek megbízható adataink, hogy a közszolgálat reklámbevételében mutatkozó veszteségek hosszabb távon megtérülnek-e majd a frekvenciák eladásával, avagy az történik-e, ami más vagyontárgyak privatizálása során gyakorta megesik: áron alul szabadulunk meg feleslegesnek gondolt frekvenciakészletünktől.

Első pillantásra talán túlmutat a törvényhozó felelősségén, mégis a végrehajtás szempontjából fel kell tennünk a kérdést: vajon az új törvényt egy megújult újságíró-társadalom fogja majd működtetni avagy a régiek? Mert ez a törvényjavaslat biztosítani kívánja ugyan a pártatlan hírközlést, de nem kísérti-e meg majd a nemzeti közszolgálati műsorszolgáltatót is a magán- és kereskedelmi szférában jelentkező szórakoztatóiparral való verseny? S akkor már a hírek csak mondatfoszlányok maradnak. S akkor már senkit sem fog érdekelni, hogy a hírek autentikusak-e, csak az a fontos, hogy szórakoztatóak legyenek.

Amikor Allen Bloom megírta Az amerikai gondolkodás alkonya című munkáját, tudatában volt annak, hogy a hírek pártatlanságának hangsúlyozása nem egyéb, mint elutasítása mindannak, amit valaki hangsúlyozottan és magabiztosan fogalmaz meg. A szenvtelen hangon közölt s egyébként felejtésre ítélt hírek sokasága semmit sem mond magáról a történetről, az események igazi összefüggéséről, értelméről. Ezért mondja nagyon találóan Malcolm Muggerigde: ha újságíró lehettem volna a Szentföldön Jézus Krisztus idejében, azzal töltöttem volna az időmet, hogy azt figyeljem, mi történik Heródes udvarában, leszerződtem volna Salome exkluzív naplójáért, meg azért, hogy megtudjam, mit is akar Pilátus. És teljesen kimaradtam volna abból, ami ott valaha a legfontosabb lehetett.

Ez a törvényjavaslat nagyon helyesen korlátokat állít a reklámok elé. De ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a reklám mint műfaj százalékarányok révén nem mindig tettenérhető, annál jóval bonyolultabb jelenség. Találó az az amerikai mondás, miszerint a televíziós adás reklámokból áll, amit időnként félbeszakítanak műsorral is s ez nem mennyiségi, hanem minőségi szempontból teljesen helytálló kijelentés.

Ezért szeretném ebből az alkalomból is sürgetni a hazai reklámtörvény mielőbbi megalkotását, mert különben attól lehet tartani, hogy a jelenlegi törvényjavaslat minden jó szándéka ellenére sem lesz képes ellenállni a reklám folytonos kísértésének. Sokan úgy ünnepelték és köszöntötték ezt a törvényjavaslatot, ennek a törvényjavaslatnak a vitáját, mint olyat, amely véget vet a médiaháborúnak, nyugvópontra helyezi azokat az ellentéteket, amelyek a rendszerváltoztatás Magyarországának első éveit sokszor ugyancsak megkeserítették.

Biztos az, hogy a médiaháború most valamilyen fajta különleges formát fog ölteni. Nem hiszem, hogy bekövetkezik a törvényjavaslat után a médiabéke, mert igazán most a javaslat teszi lehetővé azt, hogy azok az érdekcsoportok, amelyek eddig csak időlegesen tudták birtokolni a magyarországi frekvenciakészlet egyik vagy másik részét, most tartósan is megszerezhessék.

Most lesz igazán tétje a hosszabb távú birtoklásnak. Valójában vereséget szenved az az elképzelés, amelyet még az 1930-as években a színházi élet 25 éves jubileumán Szép Ernő, Heltai Jenő és az éppen az Amerikai Egyesült Államokból hazaérkező Molnár Ferenc fogalmazott meg, aki éppen amerikai tapasztalataira hivatkozva mondta azt, hogy a világ legboldogabb embere lesz a világtévé igazgatója vagy főrendezője, akinek egy gombnyomására az egész világ a Hamletet fogja látni. A gombnyomás technikailag már megtörténik sokszor mégsem a Hamletet látjuk, hanem egészen mást.

Végül most már nekünk is fel kell tennünk az az Amerikában húsz évvel ezelőtt megfogalmazódott kérdést: képes-e a demokrácia túlélni a televíziót? Magyarországon eleddig sikerült túlélnünk. Ha jó törvényjavaslat születik, akkor nemcsak túlélnünk sikerül, hanem a magyar demokrácia is megerősödik és kibontakozik, valamennyiünk örömére. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzék padsoraiban.)