Hack Péter (SZDSZ)

1995. december 5.

DR. HACK PÉTER, az alkotmány- és igazságügyi bizottság elnöke: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az alkotmányügyi bizottság rendkívül ritkán él azzal a lehetőséggel, hogy szóban is ismertesse az ajánlást; többnyire az írásbeli véleményhez nem szoktunk észrevételeket fűzni. Ez az eset mégis más, most talán a szokásosnál részletesebben és alaposabban vagyok kénytelen ismertetni azt a vitát, amely az alkotmányügyi bizottságban két fordulóban is a törvényjavaslat kapcsán elhangzott. Hiszen egy olyan horderejű kérdésről van szó, amely meggyőződésünk szerint nemcsak a jogászokat, nemcsak az alkotmányossággal foglalkozó jogászokat, nemcsak a törvényhozókat, hanem úgy érzem a közvélemény széles rétegeit érintő és érdeklő kérdés; és nemcsak itt Magyarországon, hanem szerte egész Európában. Ez a törvényjavaslat egy olyan dilemmával szembesít bennünket, amely dilemmát nyugodtan nevezhetjük a XX. század vége emberi jogi nagy dilemmájának. Hiszen a század közepén történt borzalmak hatásaként 1945-46, egészen '48-ig bezárólag az emberiség kénytelen volt szembenézni azzal a pusztítással, amit magára szabadított. Ennek a szembenézésnek az egyik legfontosabb következménye volt az ENSZ létrehozása és az ENSZ keretében az emberi jogok nemzetközi normáinak deklarálása. Ezeket a jogokat, ezeket az emberi jogokat azzal az igénnyel fogalmazták meg az ENSZ létrehozói, hogy ezek a jogok nyújthatnak védelmet az olyan borzalmak ellen, amelyeket az emberiség a század közepén átélt. A század végén azzal kell szembesülnünk, hogy e jogok keretei, e jogok védelme válságba került, hiszen éppen e jogok védelme mögé bújva törnek elő olyan törekvések, amelyek az emberi jogok más csoportjait veszélyeztetik, amelyek az emberiesség ellen lépnek fel.

Konkrétan: a véleménynyilvánítás, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság, az egyesülési szabadság mindannyiunk által tisztelt és védendőnek ítélt jogai mögé bújnak mindenhol Európában olyan törekvések, amelyekről azt hittük, hogy soha nem kell ezekkel már foglalkoznunk, amelyekről azt hittük, hogy ezekre már soha többé nem lesz fogadókészség a térségünkben. Ugyanakkor, ha szertenézünk Európában, azt látjuk, hogy rasszista, fajgyűlölő, uszító, gyűlölködő, erőszakos magatartások Franciaországtól kezdve az Egyesült Királyságon keresztül, a miniszter úr által említett Svájcig, Németországban, Ausztriában és legújabban Svédországban is a törvényhozókat arra késztették, hogy szembenézzenek azzal, hogy hol van az emberi jogok védelmének határa és hol érkeztünk arra a pontra, amikor ezek a jogok már nem tisztelhetők és az ezekkel a jogokkal való visszaélést a büntetőjog eszközeivel is meg kell akadályozni.

Úgy gondolom, talán szimbolikus az, hogy az emberi jogokat és ezen belül különösen a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jogát olyan nagymértékben tisztelő Svédországban éppen ezen a héten nyújtott be az igazságügy-miniszter egy törvényjavaslatot, amely a rasszista zenei koncerteken megjelenő uszítás, a rasszista ifjúsági gyűléseken megjelenő uszítás elleni büntetőjogi védelemre szólít fel. Azt hiszem, nincs okunk ebben a tekintetben szégyenkezni; Magyarországon nem történt semmi más, mint Európa más országaiban. De az, ami történt, mi felelősségünket megszólítja s a mi felelősségünké teszi, hogy valamit tenni kell, a jog eszközeivel lépni kell.

(9.20)

Különösen azért kell ebben a térségben a törvényalkotóknak komolyan elgondolkodni saját felelősségünkön, mert azok a veszélyek, amelyek esetleg nálunk erősebb, stabilabb demokráciákban talán a társadalomnak egy szűkebb körét érintik, ebben a térségben a tőlünk délre folyó háború tükrében is más aspektusban jelennek meg. A népirtás, a faji, nemzeti, vallási alapon elkövetett gyilkosságok, erőszak, uszítás, mindez ebben a térségben nem absztrakt veszélyt jelent, nem azt a szintjét jelenti a veszélynek, mint amit, mondjuk, az Egyesült Államokban, vagy a nálunk erősebb demokráciát magukénak tudó nyugat-európai országokban, hanem azt mutatja számunkra, hogy ezek a verbális cselekmények nagyon rövid idő alatt tényleges genocídiummá, tényleges népirtássá vezetnek.

Az elmúlt hetekben tette közzé az ENSZ azt a nyilatkozatát, azt a vizsgálati eredményét, amely Bosznia-Hercegovina területén emberek ezreinek lemészárlását, a genocídium-egyezménybe ütköző szörnyű büntetteket tárt a nyilvánosság elé, azt mutatva, hogy ezek a borzalmak az 1990-es években is közel vannak hozzánk, itt a határaink mentén történnek. Nem bízhatunk abban, hogy ugyan már, ilyesmi évtizedek óta nem történt, mert ezekben az években, szinte azt lehet mondani, ezekben a hónapokban történtek ilyen borzalmak.

Én azt hiszem, hogy ezért a magyar törvényhozóknak őszintén és nyíltan kell szembenézniök azzal, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy itt, Magyarországon megelőzzük azoknak a szörnyűségeknek a kialakulását, amit az egykori Jugoszlávia területén láthatunk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a század végéhez közeledve ne kelljen embereknek rettegni amiatt, hogy valamely nemzetiséghez, valamely kisebbséghez, faji, vallási kisebbséghez tartoznak, és emiatt velük szemben a többség, vagy a többséghez tartozók egy csoportja gyűlöletre uszíthat vagy erőszakos cselekményeket követhet el.

A dilemma mégis nagy, hiszen még igaz az, amit az előbb elmondtam ezekkel az új veszélyekkel kapcsolatban. Igaz az is, hogy Európának ebben a térségében a véleménynyilvánítás szabadságát elfojtó politizálás, törvényhozás is ismert volt, Európának ebben a térségében az emberek szenvedtek attól, hogy pusztán véleményük nyilvánítása miatt, pusztán a többségtől eltérő álláspontjuk kifejtése miatt börtönbe kerültek, sokan hosszú évekre töltöttek büntetést lágerekben, vagy büntetés-végrehajtási intézetekben, sokan az egész életükkel áldoztak annak, hogy az uralkodó politikai nézetektől, vagy a többség nézeteitől eltérő véleményt vallottak.

Ez a két veszélyforrás az, amelyek között meg kell találnunk azt a korrekt jogi szabályozást, amely védelmet nyújt a kisebbségek számára, védelmet nyújt a gyűlöletkeltés, az uszítás, az erőszak ellen, amely már csírájában fellép a népirtás, vagy a diszkrimináció kísérletei ellen, ugyanakkor védelmet nyújt a véleménynyilvánítás szabadságának, védelmet nyújt az emberi jogoknak.

Ezzel az igénnyel fogalmazódott meg ez a törvényjavaslat, amelyről előre mondhatjuk azt, hogy a jogi szakmai körökben is bizonyosan hosszú vitákat fog kiváltani megszületése után is, tehát ha majd elfogadja a tisztelt Ház és törvénnyé válik, akkor is vitákat vált ki. A miniszter úr expozéja, úgy érzem, érzékeltette azokat a dilemmákat, amikkel az előterjesztőknek is szembe kell nézni, és azt is előre kell bocsátanunk, hogy egy kialakulatlan területre lépünk rá, ahogy utaltam rá és a miniszter úr is utalt rá, Európában is most kezdődnek az ilyen típusú törvényhozások, tehát nem tudhatjuk azt, hogy akár az Alkotmánybíróság, a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata, akár majdan az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata milyen irányban fogja meghatározni a kereteket, milyen irányban szab korlátokat az emberi jogoknak, illetőleg a büntetőjogi beavatkozásnak.

Ezeket előrevetítve szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat, az alkotmányügyi bizottságban egyetértésre jutottunk abban, hogy ezek a célok, a törvény által kitűzött célok helyesek, ezért a bizottság támogatja a javaslat általános vitára bocsátását.

Megítélésünk szerint helyes az, hogy a genocídium-egyezménynek amely 1948-ban született , rendelkezéseivel megteremtjük a magyar jogban az összhangot, a magyar Btk.-ba a genocídium-egyezménynek megfelelő szabályozás kerül.

Itt azért a bizottság ülésén felvetődött az is, hogy a genocídium-egyezmény és az egyéb, ehhez kapcsolódó egyezmények szövegének, talán nem mindig szerencsés fordításának átültetése a magyar büntető törvénykönyvbe eléggé furcsa eredményekkel is járhat, esetleg olyan szerencsétlen megfogalmazásokhoz vezet, ami valószínűleg nem egyezik a törvényalkotó céljával. De azzal a problémával is szembesültünk, hogy az egyezményt annak idején így fordították le, így lett kihirdetve Magyarországon, furcsa lenne, hogy a kihirdetett egyezmény és a büntető törvénykönyv azzal paralel szabályai eltérő megfogalmazást tartalmaznak. Még egyszer mondom, ezt annak ellenére állítjuk, hogy szerintünk szerencsésebb megfogalmazásokat is tartalmazhatna a fordítás.

Ugyanígy fontosnak tartjuk azt, hogy az apartheid elleni egyezmény jogi konzekvenciái megjelenjenek, és az apartheid nevezetű büntetőjogi tényállás belekerüljön a magyar Btk.-ba.

A vitáknak egy nagyobb csomópontja volt a törvényjavaslatnak a 3. §-a, amely a büntető törvénykönyvet egy új bűncselekménnyel egészítené ki. Ennek a bűncselekménynek az lesz a neve, hogy nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport tagja elleni erőszak. Erre a cselekményre azért kell kitérnem, mert a közvélemény előtt is ismert, hogy az elmúlt években több büntetőeljárás indult, az ügyészségek több mint tíz ügyben emeltek vádat a hatályos büntető törvénykönyv 156. §-a alapján. Talán a Btk.-ban kevésbé járatosak kedvéért mondom: ezek azok a cselekmények voltak, amikor fiatalok csoportosan megtámadtak arab vagy a roma kisebbséghez tartozó személyeket, és őket súlyosan bántalmazták vagy megalázták.

Ezekben a cselekményekben azonban a bíróságok következetesen elutasították a minősített eset alkalmazását, arra hivatkozva, hogy a Btk. 156. §-ának hatályos rendelkezése szerint most egyszerűsítve mondom és a jogi szakszerűségre nem kívánok törekedni, csak inkább a közérthetőségre csak olyan körülmények között követhetők el a 156.§ szerinti büncselekmények, amely körülmények az egykori Jugoszlávia területén, konkrétan Bosznia-Hercegovinában kialakultak, ha ott valakit faji vagy vallási hovatartozás alapján bántalmaznak, az egy súlyosabban minősülő bűncselekmény, nem pusztán aljas indokból elkövetett testi sértés.

Ez a bírói jogértelmezés vezetett oda, hogy tulajdonképpen egy hézag keletkezett. A hatályos büntető törvénykönyvben van egy tényállás, amely minősített bűncselekményként fogalmazza meg azt, hogyha valakit pusztán olyasmi miatt bántalmaznak vagy neki lelki vagy fizikai szenvedést, sérülést okoznak, mert valamely nemzetiséghez, fajhoz vagy vallási csoporthoz tartozik.

(9.30)

Van egy ilyen tényállás, mégsem alkalmazták a bíróságok, annak ellenére, hogy a rendőrség is megállapíthatónak tartotta, és az ügyészség is ebben emelt vádat.

Ez a helyzet eredményezi azt, hogy létre kell hozni egy új büntető törvénykönyvi tényállást, amely tényállás megítélésünk szerint szerencsésebben fogalmazza meg a tényállási ismérveket, hiszen nem a lelki vagy fizikai sérelem okozásához köti a bűncselekmény megvalósulását, hanem konkrét magatartásokhoz; nevezetesen ahhoz, hogy ha valaki mást nemzeti, népi, faji vagy vallási csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása amely fontos kiegészítése a tényállásnak miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön. Ez egy öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűntett lesz az új tényállás alapján, és még súlyosabb kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztést ír elő a tervezet akkor, ha fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan vagy bűnszövetségben követik el a cselekményt nem soroltam fel minden tényállási elemet, csak jelzem azt, hogy milyen jellegű magatartások teszik ezt súlyosabban minősíthetővé. Úgy érzem, hogy ez helyes törekvés még egyszer mondom azok alapján, amiket Európában mindenütt láthatunk.

Az egyesülési joggal visszaélés tényállásával is egyetért a bizottság többsége, ugyanis tapasztalhattuk azt, hogy a rendszerváltás folyamatában megalkotott szabadságjogokat védő törvények szigorú rendelkezéseit betartva, a bíróságok által legálisan feloszlatott szervezeteket nagyon rövid idő alatt, pár nap alatt más névvel ugyanazok a személyek újra létrehozzák, és ez ellen tulajdonképpen nincs védelem. Ha a törvényes rendelkezéseink ellenére megalakult szervezetet a bíróság feloszlatja, jelenleg minden szankció nélkül más néven ugyanazok a személyek újra létrehozhatnak egy szervezetet, és mindaddig, amíg a törvények értelmében azt is fel nem oszlatja a bíróság, addig szabadon más szó nem jut eszembe garázdálkodhatnak, élhetnek vissza az egyesülési jog szabadságjogával. Ugyanis az egyesülési jogról szóló törvény és az alkotmány is kimondja, hogy ezek a jogok csak az alkotmányos keretek között gyakorolhatók. Ha valaki túllép a kereteken, akkor ezzel az alkotmányosság egészét veszélyeztetheti, és ezzel szemben a törvényalkotóknak nemcsak joga, hanem kötelessége is fellépni. Kötelességünk eszközt adni a hatóságnak arra, hogy ilyen visszaélésekre ne kerülhessen sor.

Amiről még végezetül szólnom kell, tisztelt Ház, az az úgynevezett közösség elleni izgatás. Ismét elnézésüket kell kérnem, hogy a megszokottnál talán alaposabban szólok, de úgy érzem, hogy ezek a problémák olyan súlyúak, amelyek talán az elmúlt másfél évben a bizottság kompetenciájában nem merültek fel.

A közösség elleni izgatásról annyit kell tudni, hogy a magyar jogban az izgatás már 1878, a Csemegi-kódex óta létező tényállás. Az egypárti hatalom idején két külön tényállás létezett az egyik volt az izgatás, amely a politikai visszaélésekre leginkább alkalmas cselekmény volt. Emlékeznek rá tisztelt képviselőtársaim: évente harminc-ötven izgatást követtek el Magyarországon, tulajdonképpen ebben merültek ki 80-90 százalékig az úgynevezett politikai bűncselekmények. Ezeknek jelentős része tulajdonképpen az volt, hogy kocsmában vagy szórakozóhelyen valaki a rendszert szidta, emiatt feljelentették és börtönbe került.

Ez az izgatás tényállás 1989-ben a háromoldalú rendszerváltó tárgyalások keretében került ki a magyar büntető törvénykönyvből, és maradt egy másik tényállás, az úgynevezett közösség elleni izgatás, amely közösség elleni izgatás megint csak egy verbális bűncselekmény volt; tehát szóban kifejtett magatartást, a magyar nemzet valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportja elleni gyűlöletre uszítást tartalmazott.

A szólásszabadsággal, a véleménynyilvánítás szabadságával visszaélő, azon a szabadságon túllépő bűntetteket fogalmazott meg 1989-ben a rendszerváltó Btk.-módosítás. Akkor a törvénynek ez a büntető törvénykönyv 269. §-a volt egy minősített esete is, amikor nagy nyilvánosság előtt követték el ezt a magatartást. Már 1992-ben, aztán 1994-ben is sokan megkérdőjelezték, hogy ezek a tényállások benne maradhatnak-e a büntető törvénykönyvben. Két ízben először 1992 májusában, majd 1994 júniusában foglalt állást az Alkotmánybíróság ezzel a tényállással kapcsolatban, és azt mondta, hogy a gyűlöletre uszító magatartás, tehát a 269. § (1) bekezdése változatlanul bűncselekmény lehet, és az nem alkotmányellenes, hogy a büntető törvénykönyv ilyen értelemben korlátot szab a véleménynyilvánítás szabadságának. Ezzel szemben a 269. § (2) bekezdését alkotmányellenesnek nyilvánította és hatályon kívül helyezte.

Az Alkotmánybíróság ebben a 36/1994-es döntésében az Európai Bíróság ítéleteire is hivatkozva kimondta: "A bíróság határozatainak ismétlődő alaptétele, hogy nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia és nyíltság nélkül. A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltenek." Ez volt az Alkotmánybíróság ítélete indokolásának egyik eleme. Tehát az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadsága mellett tette le a voksot, beleértve ebbe a sértő, meghökkentő vagy aggodalmat keltő vélemények nyilvánításának a szabadságát is. Hangsúlyozni kell nem kitérve más, esetleg napirend előtt folytatott vitákra , függetlenül attól, hogy mit gondol bárki az Alkotmánybíróságnak vagy az Európai Emberi Jogi Bíróságnak erről az ítéletéről, ez az ítélet kötelező és mindannyiunk számára, így a jogalkotó számára is figyelembe veendő.

Ez a megfontolás vezette bizottságunkat, tisztelt Ház, arra, hogy rendhagyó módon már az általános vitát megelőzően módosító indítványt fogalmazzon meg. Egy olyan indítványt terjesztettünk elő, amely a benyújtott törvényjavaslat 6. §-ából két bekezdés elhagyására tesz javaslatot, tehát a vitára a javaslatot ezzel az elhagyási indítvánnyal együtt tesszük. Ez az elhagyási indítvány azért született, mert úgy ítéltük meg, hogy az a megfogalmazás, amely úgy szól, hogy "aki olyan rendezvényt, összejövetelt, felvonulást vagy tüntetést szervez, amely valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási vagy egyéb csoport ellen gyűlöletre uszít, vagy e csoport ellen gyűlölet, illetőleg riadalom keltésére alkalmas, valamint aki az ilyen rendezvényhez anyagi eszközöket szolgáltat, öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

(9.40)

Nyilvánvaló, hogy ha valaki tüntetés keretében vagy rendezvényen uszít a magyar nemzet valamely nemzeti, népi, faji, vallási vagy egyéb csoportja ellen, ez bűncselekmény. Ez egy súlyos bűncselekmény, a törvényjavaslat szerint is három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény. Ugyanakkor egy rendezvény szervezőjének a felelősségét megállapítani olyan magatartásokért, amelyekre az indokolás szerint legalább az eshetőleges szándékának ki kell terjednie, amely magatartást ő nem biztos, hogy kívánja, lehet, hogy csak belenyugszik, hogy ilyen történik, ez meglehetősen aggályos, és egy megváltozott politikai helyzetben a büntetőjoggal való visszaélés lehetőségét teremtheti meg. Ezért a bizottság egyhangúlag támogatta azt a javaslatot, hogy ez a bekezdés az elfogadandó törvénybe ne kerüljön be, a törvényjavaslatból maradjon el, és ennek megfelelően maradjon el az is, amely az ilyen rendezvény szervezésének előkészületi magatartását bünteti.

Itt úgy érezzük, hogy az általunk javasolt megoldás, tehát amely az (1) bekezdést hagyja változatlanul, közelebb áll ahhoz a határhoz, amit a bevezetőben említettem, amelynek megkeresése közös feladatunk: a véleménynyilvánítás, a szólásszabadság és az ezzel való visszaélés határa, a büntetőjogi beavatkozás szükségességének határához.

További vitákra is nyitott a bizottság. Az (1) bekezdés vonatkozásában is vannak még aggályok a tekintetben, hogy a riadalomkeltés vagy a riadalom keltésére alkalmas egyéb cselekmény az olyan, jól meghatározható jogi kategória, ami utána nem ad alkalmat egy mindenkori hatalomnak, hogy ilyen alapon visszaéljen a büntetőjog eszközeivel. Ezekről még a bizottságban a részletes vitát megelőzően vitát kívánunk folytatni.

Összességében, tisztelt Ház, bizottságunk úgy ítéli meg, hogy egy nagyon nagy horderejű törvényről vitatkozunk, annak ellenére, hogy hat paragrafusból áll a javaslat. Egy, a Ház falain túlmutató, sőt az ország határain túlmutató bonyolult problémakörben kell a magyar törvényhozóknak állást foglalni.

Az a javaslat, ami előttünk van, alkalmas arra, hogy ebben a körben állást foglaljunk, ezért a bizottság támogatja ennek a javaslatnak a vitáját, támogatja azt, hogy ilyen törvény szülessen a szükséges módosításokkal együtt, amely módosítások megvitatására és elfogadására bizottságunk kész, és erre kérjük a tisztelt Házat is. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)