Kőszeg Ferenc (SZDSZ)

1995. december 12.

KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Először is az általános vitára való alkalmasság kérdéséhez: mint ahogy Boross Péter, a nemzetbiztonsági bizottság elnöke utalt rá, a feladatom, hogy itt a felszólalásban mondjam el az ezzel kapcsolatos véleményemet. Először is azt gondolom, hogy magyarázattal tartozom, és magyarázattal tartozik az SZDSZ-nek a nemzetbiztonsági bizottságban helyet foglaló kis csapata azért, hogy miért szavazta meg az általános vitára való alkalmasságot. Ezt elsősorban azért tettük, mert az a véleményünk az a véleményem; és ez volt a véleményünk a bizottságban , hogy egy olyan törvényjavaslatot, amely nem alkotmányellenes, tehát amely napirendre tűzhető, tárgysorozatba vehető volt, azt a plenáris ülésen kell megvitatni, annak a gyengéit, hibáit a plenáris ülésen kell elmondani.

Motivált az a keserű tapasztalat is, amelyet az előző ciklus során ellenzéki képviselőkként élhettünk át, nevezetesen az, hogy akkor, amikor az SZDSZ egy olyan képviselői indítványt nyújtott be, amelyhez hasonlót a kormány csak tervezett, annak az általános vitájára sohasem kerülhetett sor.

Erre példa az, hogy a nemzetközi szerződések hatálya, hatályba léptetésének kérdésében az SZDSZ egy igen átgondolt és sok szakértői véleménnyel alátámasztott törvényjavaslatot készített, és azt különböző változatokban, módosításokkal, újra meg újra benyújtotta, és a többség mindig leszavazta a napirendre tűzést.

De hát még közelebbről, ami közvetlenül összefügg ennek a most tárgyalt törvényjavaslatnak az ügyével, azt hiszem, itt mindenki pontosan tudja, hogy az SZDSZ volt az első, amely az ügynökök, pontosabban hivatalos terminussal, a hálózati személyek kiszűrésére vonatkozóan törvényjavaslatot készített és az emlékezetes Demszky-Hack-javaslat még 1990 kora őszén került a parlament elé, és nem kerülhetett sor a vitájára, holott még több mint fél évnek kellett eltelnie addig, amíg a kormány a maga törvényjavaslatát beterjesztette.

Tehát azt gondolom, hogy egy önálló indítvány, egy ellenzéki képviselőtől származó önálló indítvány esetében mindenképpen meg kell adni a lehetőséget arra, hogy annak a problémáit az általános vitában mondjuk el, és a Ház egésze foglalkozhasson vele.

Mármost ami a törvényjavaslat érdemi kérdéseit illeti: itt már többek szájából elhangzott az, hogy az az Alkotmánybíróság határozatában támasztott szükségleteket, igényeket nem elégíti ki. Bauer Tamás képviselőtársunk kétperces felszólalásában utalt arra és Tóth Károly képviselőtársunk is utalt erre , hogy az egy kivételesen ünnepélyes pillanat, vagy kivételesen érdekes pillanata a törvényhozás történetének, amikor az előző kormány minisztere ráadásul igazságügy-minisztere nyújt be egy olyan törvényjavaslatot, amely tulajdonképpen a benyújtása által a bírálata annak a törvénynek, amelyet az előző kormány nyújtott be és az előző parlament többsége fogadott el.

Egyszerűen az, hogy ennek az önálló képviselői indítványnak a benyújtására szükség lett, annak a kifejezése, hogy az előző kormány által előterjesztett és az előző parlamenti többség által elfogadott törvényjavaslattal súlyos gondok voltak, amelyeket az Alkotmánybíróság feltárt, és amelyeket az Alkotmánybíróság határozata alapján ki kell javítani. Bauer Tamás is utalt rá: az, hogy ebben a ciklusban előfordul az, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányossági kifogásolnivalót talál az elfogadott törvényekben, nem ennek a kormánynak a sajátossága. És éppen Balsai képviselő úrnak lehet számos tapasztalata arra, hogy a részben általa benyújtott, részben általa támogatott törvények gondolok itt az igazságtételi törvényekre sorra buktak meg az Alkotmánybíróság szűrőjén.

(Az elnöki széket dr. Salamon László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

A Zétényi-féle törvényjavaslatok, amelyeket nem az Igazságügyi Minisztérium terjesztett elő, de amelyeket az Igazságügyi Minisztérium és a parlament MDF-es többsége teljes mértékben támogatott, nem is beszélve arról a számos nyilvános és publicisztikus megnyilvánulásról, amelyet maga Balsai István és más akkori képviselők tettek meg ezeknek az indítványoknak a védelmében. De hadd tegyem hozzá, jelentős részben ilyen a végül is hatályba lépett sortűz-törvény, ahol az Alkotmánybíróság egészen világosan megmondta, hogyan kellene azt a törvényt kijavítani, hogy működőképes legyen. Akkor azonban az Igazságügyi Minisztérium elmulasztotta; megelégedett azzal, hogy az alkotmányellenesnek minősített 1. §-át kihagyja, és nem figyelt, mintha nem is olvasták volna el az Alkotmánybíróság határozatát. Nem javította ki a törvényt olyan módon, ahogy azt az Alkotmánybíróság világosan elmondta, ahogy leírta határozatában. Ennek sajnálatos következménye, hogy a törvény működésképtelen, és most a Legfelsőbb Bíróság elnökének és a legfőbb ügyésznek együttesen kell az Alkotmánybírósághoz fordulnia, hogy mondja már meg, hogyan kell a törvényt értelmezni és alkalmazni. De hát ez természetesen csak egy kitérő.

(12.00)

Talán a legfőbb hiányossága a Balsai képviselő úr által beterjesztett indítványnak mint ezt már többször elmondták , hogy nem oldja meg a törvénnyel kapcsolatos legbonyolultabb kérdést, nevezetesen az információs önrendelkezési joggal kapcsolatos kérdéskört. Kétségtelen, hogy az általános indoklás jelzi is, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkozik. Csakhogy az Alkotmánybíróság határozata egy egység; az Alkotmánybíróság nem pusztán azt tette a törvényhozás feladatává, hogy az ügynöktörvényt, az ellenőrzési törvényt módosítsa, hanem azt is, hogy megalkossa ezzel összefüggésben az információs önrendelkezési jogra vonatkozó törvényt, és ha valaki a törvényhozás alkotmányos mulasztásáról beszél ami, ugye, szeptember 30-ával létrejött , akkor ez mind a két dologra vonatkozik, tehát az ügynöktörvény módosításának hiányára és az információs önrendelkezési jog megteremtésének elmaradására. Tehát a még egyébként dicséretes kísérlet is arra, hogy a képviselő úr ezt az alkotmányos mulasztást mintegy a kormány helyett pótolja, csak egy fél kísérlet, hiszen az alkotmánybírósági döntés egy igen lényeges elemére nem válaszol a beterjesztett törvényjavaslat.

Most persze lehet azt mondani, hogy a két dolog különválasztható, és lehet törvényt alkotni külön az átvilágításról, a különösen fontos személyiségek ellenőrzéséről, és külön az információs önrendelkezési jogról, és ennek egy részére tesz kísérletet az előterjesztő. Csakhogy nekem az a véleményem, hogy ezt a két dolgot igazából nem lehet különválasztani, és az Alkotmánybíróság nem véletlenül foglalkozott mind a két kérdéssel, tehát az átvilágítás alkotmányosságának elvi kérdésével, az átvilágítandók körének kérdésével és az információs önrendelkezési jog kérdésével. Ugyanis megítélésem szerint sem az átvilágítást, sem azt, amit itt a törvényjavaslat tartalmaz, nevezetesen, hogy mindenkinek joga legyen arra, hogy mintegy igazolást kérjen, volt-e valaha hálózati személy, nem lehet igazán hitelesen végrehajtani addig, amíg nem jön létre az a bizonyos történeti hivatal, amelynek a létrehozását a kormány által időközben beterjesztett javaslat tartalmazza; ameddig nem jön létre az a hivatal, amelyik a parlament alá rendelt, a mindenkori kormánytól független szervként őrzi és a törvény végrehajtása céljából a bírói bizottság rendelkezésére bocsátja az iratokat.

A '94-ben elfogadott átvilágítási törvény sok gyengéje és hiányossága között az egyik legsúlyosabb hiányossága éppen az volt, hogy a források körét rendkívül szűkösen jelölte meg. Ugyanis a törvény azt mondja, hogy a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium irattárában őrzött iratokban kutathat a bírói bizottság. A nemzetbiztonsági bizottságnak még az 1991-ben végzett feltáró vizsgálata egyértelművé tette azt és az Alkotmánybíróság hivatkozott is erre a vizsgálatra , hogy jelentős mennyiségű irat került át a III/III-as vonatkozásában is a jelenleg is működő nemzetbiztonsági szolgálatokhoz. Tehát az Alkotmánybíróság nagyon helyesen utalt arra, hogy a vizsgálatot nem lehet leszűkíteni ennek a két iratőrző helynek a vizsgálatára.

A képviselő úr önálló indítványa helyesen mondja azt, hogy ezeknek a minisztériumoknak az irányító és felügyelő miniszterei tehát a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter, a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő miniszter felelősek azért, hogy az ott őrzött iratok kikerüljenek, a bizottság rendelkezésére álljanak. Ez kétségtelen előrelépés, és ebben a tekintetben megfelel az alkotmánybírósági döntésnek. Még egyszer mondom azonban: ahhoz, hogy ez igazán megnyugtató módon, parlamenti ellenőrzés alatt, parlament által megválasztott személy felügyelete alatt történjen meg, és egyúttal olyan módon, hogy lehetővé váljon az információs önrendelkezési jog érvényesülése, csak ennek a történeti hivatalnak a felállítása révén történhet meg, és erről a képviselő úr által előterjesztett indítvány semmit sem mond.

Miközben az embernek azt kell mondania, hogy dicséretes az az igyekezet, amivel a képviselő úr meg akarta előzni a késlekedő kormányt ennek a törvényjavaslatnak a benyújtásával, most már, miután az a helyzet állt elő, hogy az ő törvényjavaslata már tárgyalás alatt áll, azt gondolom, mindazoknak, akik úgy gondolják, minél előbb szükség van arra, hogy az ügynöktörvény végrehajtásra kerüljön, ugyanakkor az információs önrendelkezési jog is megvalósuljon, csak az lehet az érdeke, hogy minél előbb túllegyünk ennek a törvénynek a tárgyalásán, és végre megkezdődhessen annak a javaslatnak a tárgyalása, amely kísérletet tesz arra, hogy az Alkotmánybíróság határozatának mindkét, egyformán lényeges elemét megoldja és mind a két kérdésben megadja a törvényi választ az alkotmánybírósági döntésben felvetett kérdésekre.

A másik probléma, amit ugyancsak számosan jeleztek ennek a beterjesztett törvényjavaslatnak a kapcsán, ami szűkebb értelemben az átvilágítást és az átvilágítandók körét illeti, abban rejlik, hogy az Alkotmánybíróságnak, mint tudjuk, az egyik legfőbb kifogása az elfogadott ellenőrzési törvény ellen az volt, hogy inkoherens az átvilágítandók köre. Az Alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy ez a kör tágítható is, szűkíthető is mind a kettő lehetséges. Az alkotmányosság kritériuma az, hogy az átvilágítandók köre egységes szempontok alapján legyen megjelölve.

Egészen nyilvánvaló az, ha rátekintünk arra a listára, amely ennek a törvénynek az elején szerepel, hogy ez az indítvány nem valósítja meg ezt az Alkotmánybíróság által elénk tűzött követelményt. A törvény ugyanis arról beszél, hogy a közhatalomban résztvevőkre terjedhet ki és terjedjen ki az átvilágítás, de felveti annak a lehetőségét is, hogy olyanokra is, akik a közvélemény-formálásban hivatásszerűen részt vesznek tehát itt az újságírókra gondol természetszerűleg, és ezt ki is mondja az alkotmánybírósági határozat. Kétségtelen, hogy ezen lehet vitatkozni. Az Alkotmánybíróság egészen egyértelműen mondja azt, hogy az újságírók széles táborából a politikai véleményformálással hivatásszerűen foglalkozókra terjedjen, terjedhet ki az átvilágítás; tehát nem azt mondja, hogy a lap példányszámától kell függjön, hogy kiterjed-e vagy sem, nem az elfoglalt státusra tehát hogy az illető főszerkesztő vagy rovatvezető , hanem azokra terjedjen ki, akik politikai véleményformálással hivatásszerűen foglalkoznak. Tehát egy szórakoztató lapnak a főszerkesztőjére sem, jóllehet az a szórakoztató lap esetleg 500 ezer példányban jelenik meg; viszont egy politikai lapnak a munkatársára még abban az esetben is, ha csak 20 ezer példányban jelenik meg az a lap. Ezen természetesen lehet filozofálni, lehet vitatkozni, hogy helyes vagy nem helyes, egyetértünk vele vagy nem értünk egyet. Az azonban egyszerűen érthetetlen, hogyan kerülhet be a törvényjavaslatba az a megjelölés, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió politikai kommentálással, ilyen műsorokkal foglalkozó munkatársai! Hát miért pont a Magyar Televízióé és a Magyar Rádióé, és egyúttal miért nem terjed ki ha már erről van szó a nyomtatott sajtó munkatársaira is?

(12.10)

Miért nem az Új Magyarország vagy a Demokrata munkatársaira, hogy ezeket a lapokat nevezzem meg, de természetesen joggal mondhatja valaki, hogy akkor miért nem a Népszabadság... (Közbeszólás: A Beszélő.) A Beszélő nem létezik e pillanatban. Fájdalom, nem létezik. De ha az elektronikus sajtónál maradunk, akkor miért nem a Duna Televízió, miért nem a TV3 munkatársaira vonatkozik? Milyen alapon emeli ki az indítvány pont a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót. De mindenféle érveket lehet e mellett hozni, csak azt nem lehet megmagyarázni szerintem, hogy ezzel az előterjesztő megteremti az átvilágítandók körének azt a koherenciáját, amelyet az Alkotmánybíróság joggal hiányolt és amely az alkotmánybírósági döntésnek az egyik leglényegesebb eleme.

Képviselő úr az expozéját felhasználta arra, hogy hosszan, igen nagy időtartamban foglalkozzon azzal a kérdéssel, amellyel az Országgyűlés már hosszasan foglalkozott, s amiről azt gondoltuk, hogy erről többet már nem lehet elmondani. S azt hiszem, helyesen gondoltuk, mert ha jól figyeltem, nemigen tartalmazott az expozé ezzel kapcsolatban olyan elemet, ami ne hangzott volna el a parlamentben korábban. Nevezetesen a múlt évben megválasztott és azt hiszem, semmisségi alapon, de mindenesetre arról a két bíróról van szó, akiknek a megbízatását az Országgyűlés határozattal megszüntette. Nem is hoznám szóba ezt az egész kérdést, mert azt gondolom, hogy nem kell tovább rágni ezt a csontot. És egyetértek azzal, hogy ez amúgy is e pillanatban bíróság előtt áll, nem alkotmányossági ügyben, mert hiszen az alkotmányossági kifogást az Alkotmánybíróság nem tárgyalta, azt mondta, hogy ez nem rá tartozó ügy, hanem munkaügyi ügy. De a munkaügyi bíróság foglalkozik az üggyel, s azt gondolom, valóban nem helyes ezzel kapcsolatban véleményt mondani most.

Azonban az előterjesztett törvényjavaslat tartalmaz egy olyan szakaszt, amely megszüntetné az előző törvénynek azt a szakaszát, amelyet az Alkotmánybíróság érdekes módon nem kifogásolt. Nevezetesen azt, hogy ne lehessen tagja ennek az átvilágító bírói testületnek olyan bíró, aki olyan politikai ítéletet hozott, amelyet a rendszerváltás kapcsán az Országgyűlés semmisnek nyilvánított. Azt gondolom, nem koncepciós perekben hozott ítéletekről van itt szó, hanem mindenféle ítéletről, politikai ítéletről olyan vádak alapján, amelyek egy jogállamban nem képezhetik vád tárgyát. Azt gondolom, rettenetes hibát követne el az Országgyűlés, ha ezt a kritériumot kivenné a törvényből. Nem azt jelenti ez, hogy olyan bíró, aki ilyen ítéletet hozott, ne lehetne bíró vagy bármi módon büntetőjogilag felelősségre lehetne vagy kellene vonni, vagy ki kellene taszítani a bírói karból. Nem, erről természetesen nincs szó. Lehet azt mondani, sőt azt kell mondani, hogy egy bíró a mindenkori törvények alapján hoz ítéletet. De éppen Balsai képviselő úrnak a múltkori vitában beterjesztett javaslata indoklásában olvashattuk azt a meglepő állítást, hogy ezek a bírók nem amorálisan ítélkeztek, hanem amorális törvények alapján hoztak ítéletet.

Kérdezem, helyes-e, hogy egy ilyen morális törvény végrehajtásában mint amilyen ez az ügynöktörvény részt vesz olyan bíró, aki amorális törvények alapján hozott ítéletet. Úgy gondolom, ez rendkívül helytelen lenne. Tessék elképzelni azt a szituációt, hogy valakit vád alá helyeztek az elmúlt rendszerben, és e közben az állambiztonsági szolgálat egy tisztje megkereste, és azt mondta neki, hogy az ítélete súlyossága, időtartama attól függ, hogy vállal-e együttműködést az állambiztonsági szolgálattal, tehát lesz-e hálózati személy. Nem elképzelhetetlen az a helyzet ha ez a megkötés nincs benne a törvényben , hogy olyan bíró válik az átvilágító bizottság tagjává, aki meghozta azt az enyhébb ítéletet, amely azért jöhetett létre és azért lehetett enyhébb, mert az illető vállalta az együttműködést az állambiztonsági szolgálattal.

Azt gondolom, e szituáció létrejötte morálisan, de jogilag is teljességgel elfogadhatatlan, tehát, hogy az legyen bírája a szorongatott helyzetében erkölcsi vétségbe esett személynek, aki ugyancsak részese volt eme erkölcsi vétség elkövetésének.

Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy lehetnek-e a bírói karban olyan személyek, akik nem koncepciós perekben hoztak ítéletet, hanem olyan politikai ítéletet hoztak, amely a semmisségi törvény hatálya alá esett, azt kell mondanom és gondolom, Balsai képviselő úr, mint volt igazságügy-miniszter, sokkal jobban tudja mint én, hogy természetesen vannak ilyen bírák, jelenleg is ítélkeznek nagy számban , és azt szeretném, ha ezek nem vennének részt az átvilágításban. Hadd mondjak konkrét példát is. Nem az ötvenes években, nem a forradalom leverése utáni bosszúítéletek során, hanem 1988-ban hoztak három év fegyházbüntetés ítéletet az Ózdi Városi Bíróságon Kristály Gyula ellen, aki annak köszönheti, hogy nem kellett leülnie a három évet, hogy időközben bekövetkezett vagy elkezdett bekövetkezni a rendszerváltás. És az a bíró, aki ezt az ítéletet hozta, melyet természetesen megsemmisítettek... (Dr. Balsai István: Meghalt a bíró.) De nem az egyetlen volt ilyen, majd mindjárt mondok még egy példát. Tehát aki ilyen ítéletet hozott, az jelentkezhetne átvilágító bírónak, és ott ülhetne... (Dr. Balsai István: Meghalt.) ...Szomorúan hallom, hogy meghalt, de nyilvánvalóan nem ő az egyetlen, akire ez a dolog vonatkozik. És természetesen Kristály Gyula ítéletét megsemmisítették, megkapta a vizsgálati fogságban töltött hónapjaiért a kárpótlást a kárpótlási törvény alapján, nagyon helyesen. Nem szeretném, ha egy ilyen bíró ülne ebben az átvilágító bizottságban.

Hadd mondjak még egy példát, lehet hogy az illető nem halt meg, legalábbis tudom, hogy két vagy három évvel ezelőtt még élt, sőt előbbre haladt a bírói ranglétrán. Az előbb említett és időközben megszűnt Beszélő című hetilap írt egy esetről, amikor valamikor a hetvenes évek közepén, azt hiszem, '75-ben egy tanárt MSZMP-ellenes röpcédulák terjesztéséért izgatás vádjával bíróság elé állították, majd az elmeállapotára, beszámíthatatlanságára hivatkozva kényszergyógykezelésről hozott döntést a bíróság. Az illető négy évet töltött kényszergyógykezelés alatt zárt intézetben, holott a közveszélyessége csupán abban állt, hogy nyilvánosságra hozta azt a véleményét, hogy nem szereti az MSZMP-t. A Beszélő írt erről az esetről, és azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy ez a döntés jogsértő és inhumánus volt. Annál is inkább, mert az illető már az új Btk. elfogadása után is még nyolc hónapot zárt intézetben kellett hogy töltsön, holott akkor már a hatályos Btk. alapján semmiféle alapja nem volt a kényszergyógykezelésének. Az illető bíró kezdeményezésére az akkori eljárási szabályok szerint az Igazságügyi Minisztérium tett feljelentést hatóság, illetve bíróság megsértése miatt a Beszélő ellen. A feljelentést Balsai István írta alá, ő valószínűleg nem is tud róla, hiszen átmehetett az akta a kezén, de számunkra meglepő volt ez a tény. Végül, hogy nem került sor eljárásra a Beszélő, illetve a cikk álnéven író és ezért ismeretlen tettes szerzője ellen, annak volt köszönhető, hogy időközben a Legfőbb Ügyészség kezdeményezésére a Legfelsőbb Bíróság semmissé nyilvánította a bíróságnak ezt az 1970-ben hozott döntését.

Akkoriban az illető városi bíróság tanácsvezető bírója volt az a bírónő, aki ezt az ítéletet hozta. Amikor a Beszélő elleni feljelentés készült, azt hiszem, '92-ben, akkor már a városi bíróság elnöke volt.

(12.20)

Semmi nem állná útját, hogy akár ennek az átvilágító bizottságnak is a tagja legyen, ha elfogadjuk Balsai képviselő úr indítványát.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)