Kuncze Gábor (SZDSZ)

1996. február 5.

KUNCZE GÁBOR belügyminiszter: Elnöknő! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy idézettel szeretném kezdeni hozzászólásomat. Szokás a Házban klasszikusokat idézni, én nem feltétlenül ezt teszem bár nem tudhatjuk , mert Kövér Lászlótól szeretnék idézni. Kövér László képviselőtársunk, amikor Balsai István képviselő úr törvényjavaslatát tárgyaltuk, azt mondta, hogy ez egy olyan ügy, amely során rosszabb vagy még rosszabb megoldásokat találhatunk. Azt gondolom, hogy ennek a kérdéskörnek a rendezési kísérletei igazolják Kövér Lászlónak ezt a megállapítását. Hadd idézzem fel, hogy milyen kísérletek történtek annak az ügynek a megoldására, amelyre tulajdonképpen 1990-ben kellett volna sort kerítenünk, ennek leginkább akkor volt itt az ideje. Az első kísérlet éppen 1990-ben történt, Demszky Gábor és Hack Péter terjesztettek önálló indítványt a parlament elé. Ennek tárgysorozatba-vételére azonban akkor nem került sor. Ezután született egy kormányjavaslat, amelynek a tárgyalása ugyan megkezdődött, de a későbbiek során ennek befejezésére nem került sor, a kormány akkor ezt a javaslatot visszavonta. Ezután született olyan önálló képviselői indítvány, amely csak a parlamenti képviselőkre korlátozta volna az átvilágítást, erre a körre terjesztette volna ki az átvilágítási törvény hatályát. Ezután Fodor, Király, Pozsgay, akkori képviselő urak egy olyan javaslatot terjesztettek elő, amely az ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos összes iratot 90 évre zárolni kívánta volna. Ezután hozta meg az előző parlament 1994-ben, egyik utolsó törvényeként azt a törvényt, amelynek a végrehajtása tulajdonképpen megkezdődött, és bizonyos elemeinek végrehajtása jelenleg is folyik, azt a törvényt, amelyet viszont az Alkotmánybíróság több ponton alkotmányellenesnek talált. Ennek az alkotmányellenes helyzetnek a kiküszöbölésére, az ezzel kapcsolatos törvény megalkotására 1995. szeptember 30-át jelölte meg a parlament számára, azonban a parlamenthez a kormány részéről nem érkezett meg a megfelelő javaslat. Ezt, ha tetszik, a kormány részéről, ha tetszik, a magam részéről sajnálatosnak tartom.

Eközben született meg Balsai képviselő úr javaslata, aki figyelembe véve azt, hogy a határidő már nem teljesülhet, kísérletet tett arra, hogy választ adjon az Alkotmánybíróság által kifogásolt részekre. Az ő törvényével kapcsolatban vitát folytatott az Országgyűlés, azonban végül a részletes vita lefolytatására nem került sor. Időközben elkészült és benyújtásra került a kormány javaslata.

Tulajdonképpen nekünk most az a feladatunk, hogy amikor e törvényről tárgyalunk és ezt a törvényt meghozzuk, rendezzük a rendszerváltás adósságát ezen a területen, tudva azt, hogy igazán jó, hibátlan megoldások e kérdéskör teljes körű rendezését illetően valóban nem lehetségesek ezért értettem egyet Kövér László kijelentésével. Hogy csak egy erkölcsi dilemmát említsek, ez a törvény az ügynökökre vonatkozik, és valóban, immáron hat éve nem tudtunk mit tenni azzal a kérdéskörrel, hogy vajon mi van azokkal, akik például zsarolással arra kényszerítettek valakit, hogy aláírja a beszervezését, vagy esetleg a későbbiek során ilyen jellegű tevékenységet kifejtsen. Hangsúlyozom persze, hogy voltak olyanok, akiket erre nem kellett zsarolással rákényszeríteni.

Nekünk tehát most itt van a lehetőségünk arra, hogy ezt a kérdést véglegesen rendezzük azokon a pontokon, ahol ez most már lehetséges mondhatnám, hogy most még lehetséges. A kormány előterjesztése ezzel a szándékkal készült, és valóban megteremti a végleges rendezés lehetőségét olyan értelemben, hogy mindazokat a kérdéseket, amelyeket az Alkotmánybíróság felvet, illetve amelyeket az Alkotmánybíróság kifogásol, igyekszik megválaszolni. Most majd önök el fogják dönteni, hogy ezekről a válaszokról mi a véleményük. Az azonban kétségtelen, hogy a törvény benyújtásával megteremtődött annak a lehetősége, hogy mindazokon a pontokon, ahol az Alkotmánybíróság kifogást emelt, és ahol ezek miatt jelenleg az átvilágítás nem tud megfelelő ütemben haladni, a parlament megállapítsa azt a szabályt, amelyet helyesnek tart, és amelyről úgy gondolja, hogy kifejezi nemcsak a parlament akaratát, hanem a társadalom vélekedését is ebben a körben.

Azok közül a kérdéskörök közül, amelyeket szabályoznunk kell, szeretnék néhányat kiemelni. Az első kérdéskör ezek közül az átvilágítandó személyek köre. A hatályos szabályozásnak az a lényege, hogy a törvényben felsorolt, a jogállamban közhatalmat gyakorló, vagy a politikai közéletben résztvevő személyek arra vonatkozó adatait, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, nyilvánosságra kell hozni, feltéve, ha nem mondanak le erről a funkciójukról vagy megbízatásukról.

Az Alkotmánybíróság a törvényt bírálva ezen kérdéskörrel kapcsolatban ugyanakkor azt mondta, hogy a törvény 2. §-a az, amely felsorolja, hogy kikre vonatkozik a törvény. Közérdekű és személyes adatok elhatárolására nem alkalmazza következetesen ugyanazt az ismérvet, és ez az azonos ismérveknek megfelelő személyi köröket tekintve, az ellenőrzés hatálya alá eső, illetve attól mentes csoportok között alkotmányellenes megkülönböztetésre vezet. Ennek a diszkriminációnak a kiküszöbölésére a törvényhozónak egységes mércét kell alkalmaznia, természetesen saját magának kell meghatároznia ezt az egységes ismérvrendszert, és ezt kell következetesen érvényesítenie akkor, amikor meghatározza azt a személyi kört, amelyre a törvény hatálya kiterjed. A lényeg tehát az egységes alkotmányos ismérv alkalmazása.

Ebből az következik, hogy annak a személyi körnek a megállapítása, amelyre a hatály kiterjed, politikai döntést igényel. Az Alkotmánybíróság nem mondja azt, hogy szűkíteni kell az átvilágítandók körét, és nem mondja azt sem, hogy tágítani kell az átvilágítandók körét, ezt a törvényhozóra bízza. Egyet mond csak: ezt egységes ismérvek alapján kell megállapítani. Ebből következik véleményem szerint, hogy arra kell javaslatot tenni, hogy az átvilágítandók köre szűküljön-e le az állami közhatalmi szférára, és utána el kell dönteni, hogy ezen belül milyen körre terjedjen ki, vagy a politikai közélet társadalmi szereplőire is kiterjedjen, tehát egy sokkal szélesebb kört öleljen fel.

(10.40)

A törvényjavaslat, amely most önök előtt fekszik, nem javasolja a törvény hatályát a nem állami szférára kiterjeszteni. Ennek az az alapvető indoka, hogy e téren nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen az egységes alkotmányos ismérv alkalmazása. Ugyanis azok a csoportok, személyek, akiknek a politikai, közéleti súlya, szerepe megközelítően azonos, alapfunkciójukat tekintve gyökeresen eltérő rendeltetésűek; például pártok, szakszervezetek, egyházak, munkaadói és szakmai érdekképviseletek. Ezért csak mérlegelés alapján lehetne eldönteni, hogy mely csoportjuk esetén indokolt, hogy a törvény hatálya alá tartozzanak, ez pedig nem felel meg az Alkotmánybíróság határozatában írt követelményeknek. A sajtó esetében pedig gyakorlatilag megoldhatatlan feladat eldönteni, hogy konkrét esetekben hol húzható meg ez a bizonyos határvonal. Ha maradunk az állami szférán belül, akkor az itt átvilágítandóak körének meghatározásakor azt javasoljuk, hogy a törvény hatálya csak a közhatalmat gyakorlók körére terjedjen ki, mert ez az a személyi kör, amelynek a legnagyobb hatása van a jogállam kialakítására és működtetésére.

Ennek érdekében egységes szempontként azt a kritériumot javasoljuk felállítani, hogy a törvény hatálya azokra a személyekre terjedjen ki, akik az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök előtt eskütételre kötelezettek. Ezzel megítélésünk szerint egy olyan egységes alkotmányos ismérvet tudtunk vagy tudunk meghatározni, amely mentes minden szubjektív elemtől.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogyan említettem az előbb, ez a kör bővíthető és szűkíthető egyaránt. A lényeg az egységes ismérvek alkalmazása. Ez az egyik olyan pontja ennek az előterjesztésnek, amelyről igen nagy vita fog folyni, hiszen annak idején, amikor az eredeti törvényt elfogadtuk, szintén meglehetősen nagy vita folyt ebben a kérdésben. Ezt a vitát segítheti az Alkotmánybíróság álláspontja, amelyben útmutatást adott a parlament, a törvényhozás részére ebben a kérdéskörben.

A következő témakör, amelyről szeretnék beszélni, a nyilvántartásban szereplő adatok közérdekű jellege. Ezzel kapcsolatban is az Alkotmánybíróság leszögezi a saját álláspontját. Ez azt mondja, hogy a ma hatályban lévő törvény 1. §-ának a) és b) pontjában megjelölt nyilvántartások adatait az alkotmány 61. §-a szempontjából tekinti közérdekűnek, és ebből kiindulva mondja ki alkotmányellenesnek a nyilvántartások feltétlen titkosságát. Ebből a szempontból tehát nemcsak vagy nem elsősorban a nyilvántartásban szereplő személyek adatai minősülnek közérdekűnek, hanem az a cél is, hogy a közelmúlt államszervezetének működése megismerhető legyen. A nyilvánosságot olyan vonatkozásban kívánja lehetővé tenni, hogy ezekben az anyagokban is lehetővé váljon a tudományos kutatás, és ilyen módon érvényesülhessen a közérdekű adatok nyilvánossága.

Tekintettel arra, hogy a nyilvántartások adattartalmával kapcsolatban a titokvédelmi törvény alapján most államtitokká minősített adatokon kívül a nyilvánosság korlátozásának csak az azokban szereplő személyes adatok tekintetében van jogosultsága, az alkotmányellenesnek minősített feltétlen titkosság és teljes nyilvánosság között alkotmányos megoldást a személyes adatok védelmére vonatkozó szabályok alkalmazásával lehet biztosítani. E szabályok szerint ugyanis személyes adatot nyilvánosságra hozni, illetőleg továbbítani csak az érintett hozzájárulásával vagy törvényes felhatalmazása alapján lehet. A tervezet meghatározza azokat az eseteket és feltételeket, amikor az adat nyilvánosságra hozható vagy valakinek megmutatható. Minden más esetben, hacsak az érintett a közléshez hozzá nem járul, az adatok védelmét biztosítani kell.

A következő kérdéskör, amelyet az Alkotmánybíróság említ és amellyel kapcsolatban álláspontot fogalmaz meg, az információs önrendelkezési jog biztosításának a kérdésköre. Az Alkotmánybíróság döntését a következőképpen indokolja: az alkotmány 59. §-ában biztosított információs önrendelkezési jog tartalma az, hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatának feltárásáról és felhasználásáról, alkotmányos joga van mindenkinek ahhoz, hogy adatait megismerhesse és rendelkezhessen vele. Ezzel kapcsolatban az előző törvény nem adott eligazítást, illetve a vonatkozó törvényi szabályok az önrendelkezési jog gyakorlását korábban nem tették lehetővé, az Alkotmánybíróság pedig e tekintetben ezt a helyzetet alkotmányellenesnek minősítette.

Az információs önrendelkezési jog magában foglalja az adatok törlésére való jogosultságot is. Ez számos esetben a vizsgálat eredményességét hiúsítaná meg, hiszen a törölt vagy törlendő adatokban találhatóak azok az információk, amelyek alapján valakinek az ügynöki tevékenységét rekonstruálni lehetne, illetőleg az annak bizonyításához meghallgatni szükséges tanúk személye is csak ezekből a dokumentumokból tudható meg. Ennek a problémának a feloldására a törvényjavaslat azt tartalmazza, hogy az érintett személyek csak a törvényben meghatározott ellenőrzés befejezését követően, tehát 2000. június 30-át követően gyakorolhassák a törlési jogukat; a betekintési jogukat természetesen nem, a törlési jogukat.

Az Alkotmánybíróság döntése értelmében a vizsgálat nem korlátozódhat a Belügyminisztériumban, illetőleg a Honvédelmi Minisztériumban őrzött információkra, hanem azt minden lehetséges adatra ki kell terjeszteni. Ennek megfelelően a vizsgálatba a ma is működő nemzetbiztonsági szolgálatok irattárait is be kell vonni. A törvényjavaslat olyan szabályozást tartalmaz, amely szerint a törvény hatálya kiterjed minden olyan nyilvántartásra, amely a vizsgálattal érintett és a törvény hatálya alá tartozó adatokat tartalmazza, függetlenül attól, hogy az mely szerv kezelésében van; ugyanakkor a vizsgálatot végző személyek részére a nyilvántartásokba és az adatállományokba történő korlátlan betekintési jogot csak a Belügyminisztériumban és az e törvénnyel létrehozni szándékolt történeti hivatalban javasolja lehetővé tenni, míg a nemzetbiztonsági szolgálatokat adatszolgáltatás teljesítésére kötelezné. Emellett a törvényjavaslat kiterjeszti a vizsgálatot végző bizottság részére az adatigénylés jogát bármilyen olyan nyilvántartásra, amely a törvény hatálya alá tartozó tevékenységre vonatkozóan bármilyen adatot tartalmazhat. Lehetőséget biztosít továbbá arra, hogy a vizsgálat alá vont személyek és a tanúk személyazonosító és lakcímadatait a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásából átvehessék.

Említettem, hogy történeti hivatal létrehozását tervezzük, illetve ennek létrehozására teszünk javaslatot. Arról van szó ugyanis, hogy a Belügyminisztériumnak az egykori III/III. csoportfőnöksége jogutód nélkül szűnt meg. A Belügyminisztérium e szerv dokumentumait lényegében a felelős őrzés szabályai szerint gondozza, anélkül, hogy azok adatállományát bármely jelenlegi jogszerű tevékenységéhez felhasználná. Ugyanakkor, mint ahogy az Alkotmánybíróság határozatának indoklásában is szerepel, nemcsak ebben a nyilvántartásban találhatóak olyan iratok és adatok, amelyek a törvény hatálya alá tartozó tevékenységre utalnak, és ma már egyik szerv jogszerű tevékenységének célját sem szolgálják.

(10.50)

Ezeket az iratokat azonban már nemcsak a Belügyminisztérium, hanem a nemzetbiztonsági szolgálatok, a Honvédelmi Minisztérium és más szervek is őrzik. Ugyanakkor elsősorban a Belügyminisztériumban amely az elmúlt több mint negyven évben az iratokat csak elvétve adta át a levéltáraknak nagy mennyiségű olyan irat halmozódott fel, amelyekben szereplő személyes adatok kezelése ma már nem jogszerű, ugyanakkor maradandó értéket képezhetnek.

Szükséges tehát a rendelkezésre álló iratanyag elkülönítése, ráadásul több szempontból is szükséges. Szükséges egyrészt abból a praktikus okból, hogy ha ezeket az adatokat, ezeket az iratokat egy helyre csoportosítjuk ebbe a bizonyos történeti hivatalba , akkor a bírák vizsgálatait, vizsgálódásait lényegesen megkönnyítjük. Ehhez megteremthetők a megfelelő feltételek, s ez nagyban elősegítheti az eredetileg szándékolt cél érvényesítését.

Szükséges másrészt ennek a történeti hivatalnak a létrehozása azért is, mert az Alkotmánybíróság az önrendelkezési jog érvényesítésével kapcsolatban előírásokat adott, ez pedig akkor érvényesíthető a legjobban, ha ezeket az iratokat egy helyen, együtt, egy külön hivatalban tároljuk, és nem például a Belügyminisztériumban, amely nincs ilyen jellegű ügyfélforgalomra berendezkedve.

Szükséges továbbá azért is ennek a hivatalnak a létrehozása, mert azt gondolom, hogy jogos igény közelmúlt történelmünknek a megismerése, jogos igény az, hogy a tudományos kutatás céljaira betekinthetővé tegyük ezeket az iratokat. Ennek a célnak is a legjobban az felel meg, ha egy külön intézetben, megfelelő szabályozás mellett tároljuk ezeket az iratokat.

Végül azt gondolom, azért is fontos, hogy ezek az iratok külön legyenek tárolva, mert ezáltal megakadályozhatjuk, hogy a mindenkori politika játékszerei lehessenek ezek az iratok, hogy vissza lehessen élni azzal, hogy ezeket az iratokat valakik megismerhetik, mások nem, és ezzel önös politikai céljaikra felhasználhatják. Indokolt tehát a történeti hivatal létrehozása.

Javaslatunk szerint a történeti hivatal külön költségvetési fejezetet képezne, önálló jogi személyként jelenne meg, elnökét és helyettesét a köztársasági elnök nevezné ki a miniszterelnök javaslatára, és az Országgyűlésnek tartozna beszámolási kötelezettséggel nem a kormánynak tehát, és ilyen értelemben a kormánytól független lenne. Ezzel talán biztosítható lenne az általam előbb említett célnak az elérése.

Ezek után felmerül a kérdés és a kérdés meglehetősen bonyolult és nagyon nehezen megválaszolható, várhatóan nagyon sok vitát kiváltó kérdéskörről van szó , hogy mely iratok kerüljenek be ebbe az irattárba. Ezzel kapcsolatban önként adódik az első válasz, hogy kerüljenek be az irattárba a III/III-as csoportfőnökség tevékenységi körében, illetve azzal kapcsolatban keletkezett dokumentumok, mert ezek tartalmazzák azokat az adatokat, amelyekre a vizsgálat leginkább kiterjed, illetve ezzel kapcsolatban ezen túlmenő kötelezettséget nem fogalmazott meg az Országgyűlés számára az Alkotmánybíróság sem.

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban természetesen rögtön két probléma is felvetődik. Az egyik persze az, hogy attól, hogy az Alkotmánybíróság ezen túlmenő kötelezettségeket nem fogalmazott meg számunkra, vajon nem lehetnek-e olyan egyéb szempontok, amelyeket érvényesítenünk kell akkor, amikor meghatározzuk azt az iratkört, amely ebbe a hivatalba kerül, és amellyel kapcsolatban azután egyrészt a törvény eredeti céljának megfelelő tevékenységet az ezzel foglalkozó bírák elvégezhetik; másrészt amely körben érvényesíthető lesz az Alkotmánybíróság által kötelezőnek előírt önrendelkezési jog érvényesítése; harmadrészt pedig annak az iratkörnek a meghatározásáról van szó, amellyel kapcsolatban a tudományos kutatás céljaira bizonyos lehetőségeket majd biztosítani kell.

A Belügyminisztériumban ahogy említettem nemcsak a III/III-as csoportfőnökség által kezelt iratokkal kapcsolatos iratanyagok találhatók, hanem ezen túlmenően a Belügyminisztériumban őrzött iratanyagok között vannak olyan irattöredékek, amelyek a volt állambiztonsági szervek iratainak 1990-ben történt szétválogatásakor... amikor a titkosszolgálatok szétváltak és távoztak a Belügyminisztériumból, akkor kezelték különböző módon az iratokat, s azok közül többet, amelyeket nem semmisítettek meg, szétválogattak. Mivel úgy ítélték meg, hogy az újonnan felállt nemzetbiztonsági szolgálatok, illetve azok feladatainak ellátása szempontjából már nincs ügyviteli értékük, ott maradhatnak a Belügyminisztériumban ezek jelenleg is ott vannak. Ide lettek beszállítva azok az irattöredékek is, amelyek keletkeztetői nem tartoztak a Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnökségéhez, tevékenységük azonban szorosan kapcsolódott ahhoz például a külügyi osztály, a nemzetközi kapcsolatok osztálya, a vizsgálati osztály.

Az 1990-es iratszétválasztásnál a nemzetbiztonsági szervezetek ezekkel kapcsolatban sem jelentettek ki ügyviteli érdekeltséget. Mivel az iratok jellege nem teszi kívánatossá az iratok Belügyminisztériumon belüli további őrzését, illetve levéltári elhelyezését sem, ezért azokat az 1995. évi LXV. törvényben előírt minősítési felülvizsgálat után lehetséges elhelyezni a történeti hivatalban. De el kell dönteni, hogy vajon erre a körre ki akarjuk-e terjeszteni azt az előírást, hogy ezek az iratok menjenek a történeti hivatalba.

Van azonban egy ennél nagyobb iratkör. Ezt azért kell megemlítenem, mert az elmúlt hetekben, napokban a sajtóban meglehetősen nagy vita zajlott e körül a kérdéskör körül. A civil szférát azokat, akik számára a nyilvánosság valóban fontos meglehetősen komolyan foglalkoztatja ennek a kérdéskörnek a rendezése. Ők nagyon hangsúlyosan vetik fel annak a kérdésnek a végiggondolását is, hogy vajon nem kell-e az összes, a III-as főcsoportfőnökségnél keletkezett iratokat ebbe a történeti hivatalba bevinni.

Indokként ők azt adják elő ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy 1990 előtt ennek a főcsoportfőnökségnek a tevékenysége teljes mértékben ellentétes volt a jogállammal. Ezzel kapcsolatban persze lehet idézni részeket az Alkotmánybíróság határozatából is. Az Alkotmánybíróság e tekintetben a következőt állapítja meg: "Az a fajta politikai rendőrség és informátorhálózat, amelyről a törvényben szó van, nem működhetett volna jogállamban. A korábbi rendszerek az állambiztonsági szervezeteket és hálózatokat, valamint a titkosszolgálati eszközöket politikai célokra és azon a körön messze túlterjedően használták, amelyet jogállami rendben a bűnüldözés és az állam biztonságának érdeke indokolhat."

A nemzetbiztonsági bizottság jelentése megállapítja, hogy a volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erősítését szolgálta, és e titkosszolgálatok belpolitikai elnyomó feladatokat láttak el.

E kérdéskör kapcsán meglehetősen súlyos döntéseket kell hoznia annak, aki egyáltalán bele akar kezdeni ennek a kérdésnek a vizsgálatába, illetve eldöntésébe. Az egyik oldalon ugyanis azt mondjuk, hogy 1990 után a titkosszolgálatok a jogállami mértéknek, a jogállami feltételeknek megfelelően működnek, és működésük során óhatatlanul lehetnek olyan ügyek, amelyek 1990 előtt keletkeztek, és ezeknek a feltárása, nyilvánosságra hozatala jelentős mértékben veszélyeztetné ezen szervezetek működését.

Van persze egy másik szempont is amelyet az imént idéztem az Alkotmánybíróság határozatából , amely azt mondja, hogy 1990 előtt ezen szervezetek működése ellentétes volt a jogállami követelményekkel. Természetesen erre vonatkozóan is lehet indokokat mondani, hiszen lehet azt mondani, hogy akkor, amikor emigráns magyarokat figyeltek és róluk jelentéseket készítettek, akár itthon, akár külföldön tartózkodtak, vagy például akkor, amikor ezeket a feladatokat különbözőképpen osztogatva esetleges volt, hogy melyik csoportfőnökség látja el ezeket a feladatokat, akkor bizony-bizony valóban túlterjeszkedtek azon a körön, amely a bűnüldözés és az állam biztonságának a kérdésköreit jelenti, és ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy tevékenységük valóban ellentétes volt a jogállammal.

(11.00)

Azt kellene mérlegelnünk, hogy vajon tulajdonképpen elé helyezhetjük-e egyiket a másiknak, mert abban az esetben, ha a személyiségi jogoknak biztosítunk elsőbbséget, akkor ezekből az iratokból mindazokat ki kell venni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor anonimizálni kell, amelyek személyiségi jogokat sérthetnek esetleg, amely adatok nyilvánosságra kerülése sértheti a személyiség jogait. Akkor viszont könnyen elképzelhető, hogy olyan iratok válnak nem kutathatóvá, amelyek megakadályozzák, hogy a tudományos kutatás vizsgálhassa közelmúlt történelmünket.

Felmerül a kérdés, hogyha el tudtuk dönteni, hogy milyen mértékben engedünk kutatni ezekben az iratokban, akkor mikortól lehessen ezt megtenni. 1996-tól, '97-től, vagy esetleg 2000. június 30-a utántól, amikor már egyébként befejeződnek azok a vizsgálatok, amelyeket ez a törvény előír? És azt is el kell dönteni természetesen, hogy milyen feltételrendszer mellett folyhat ez a kutatás.

Itt persze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kérdés valóban bonyolult, hiszen egyrészt vannak olyan ügyek, amelyek valóban személyiségi jogokat sérthetnek, másrészt viszont vannak olyan ügyek, amelyeket, ha ilyen módon szabályozzuk ezt a kérdést, akkor nem lehet még ma sem kutatni, mondjuk, 1946-ban keletkezett iratokat, vagy mondjuk, az 1950-es évek elején keletkezett iratokat nem lehet kutatni bizonyos egyéb szempontok alapján.

Én azt gondolom, hogy 1996-ban erre a kérdésre azért már mégiscsak olyan választ kellene adnunk, ami valóban lehetővé teszi, hogy megfeleljünk annak az állampolgárok által megfogalmazott igénynek, hogy ők szeretnék tudni, hogy vajon mi történt ebben az országban, mi történt az akkor őket körülvevő rendszerben, és ott milyen módszereket alkalmaztak.

Választ kell adni egy kérdésre természetesen: mibe kerül ennek a törvénynek a megvalósítása? Nevezetesen: ha elfogadjuk, hogy a történeti hivatalt létre kell hozni, akkor annak milyen költségigényei vannak? Ennek a kérdésnek a megválaszolása viszont nem választható el annak a kérdésnek a megválaszolásától sem, hogy milyen irattömeget kell ebben a hivatalban elhelyeznünk. Ha ezt szűkre szabjuk, akkor más költségek jönnek ki, mint hogyha tágabban határozzuk meg ezt a kört.

Következésképpen ezzel kapcsolatban én is csak becsléseket tudok mondani. Abban az esetben, ha szűken szabjuk meg a történeti hivatalba kerülő iratok mennyiségét, akkor szükséges egy épületnek a biztosítása, szükséges egy egyszeri költségráfordítás, ami a megfelelő feltételeket kialakítja, mintegy 50-55 millió forint értékben, és a kalkulált éves működési költsége ennek a hivatalnak szintén 50-55 millió forintos ráfordítást jelent. Abban az esetben, hogyha lényegesen szélesebb körben határozzuk meg azt az irategyüttest, amelyik bekerül ebbe a hivatalba, akkor ez úgy néz ki, hogy épületet szintén kell biztosítani, mintegy 100 millió forintba kerül az épületnek az egyszeri felszerelése és utána az éves működési költsége mai árakon kalkulálva szintén 100-120 millió forintot tesz ki.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy többször említettem már, egy meglehetősen bonyolult kérdés rendezéséről van szó. Olyan kérdés rendezéséről, amelynek tekintetében az Alkotmánybíróság bizonyos iránymutatásokat ad. Azonban természetesen, miután ez nem feladata, nem állapítja meg pontosan azokat a határokat, amelyek mentén a törvényalkotónak mozognia kell. Éppen ezért könnyen elképzelhető, hogy a legnagyobb jó szándék mellett is a parlament olyan döntést hoz, amely esetleg a későbbiek során megint nem állja meg a helyét az Alkotmánybíróság előtt.

Ezért az a javaslatom, hogyha megállapítottuk, hogy mi az a törvény, amelyet ki akarunk hirdettetni, akkor forduljunk az Alkotmánybírósághoz. Ugyanakkor azonban, tekintve, hogyha ezt a parlament teszi, nincs egy időbeli korlátja a vizsgálatnak, a javaslatom az lesz persze ezt akkor kell majd eldönteni, hogyha a viták végeredményeként a szavazás végén pontosan tudjuk, hogy mit tartalmaz a törvény , hogy kérjük majd fel a végszavazás után a köztársasági elnök urat, hogy kérje ki az Alkotmánybíróság álláspontját a törvénnyel kapcsolatban. Ez esetben ugyanis soronkívüliség biztosítható. És ez az, ami egyébként biztosíthatja azt, hogy a legrövidebb időn belül induljon meg valóban, most már az akkor elfogadott törvény céljainak megfelelően az ügynöki tevékenységgel kapcsolatos vizsgálat.

Hozzá szeretném tenni, hogy lehet más megoldást is választani. A törvény elfogadása megnyitja a lehetőségét annak, hogy folyjanak most már tovább a vizsgálatok, és ez teljesen független attól a kérdéskörtől, hogy mikor, milyen adatok, iratok kerülnek át a történeti hivatalba. Ez a folyamat ugyanis nem befolyásolhatja az ügynökbírák, azon bírók tevékenységét, akik ezzel foglalkoznak, hiszen bárhol vannak ezek az adatok, a törvény előírásainak megfelelően ezekbe majd bele lehet tekinteni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Most, 1996-ban önöknek egy olyan kérdéskörre, egy olyan kérdéssorozatra kell választ adniuk, amely kérdésekre 1990-ben kellett volna válaszokat adni, és amely kérdések egyébként 1990-ben meg is fogalmazódtak. Itt valóban segítséget jelenthetnek az Alkotmánybíróság útmutatásai.

Abban az esetben, ha az általam az imént felvázolt kérdésekkel kapcsolatban adott kormányzati válaszok megfelelnek önöknek, akkor támogassák ezeket a kormányzati válaszokat. Ha nem, akkor bölcs döntéssel keressék meg azokat a legjobb megoldásokat, amelyek megfelelhetnek a parlament céljainak. Azt kérem önöktől, hogy ennek a kérdéskörnek az eldöntése kapcsán ne a mai napi politikai érdekekből induljanak ki, és ezek figyelembevételével próbáljanak megoldásokat keresni a felmerülő kérdésekre, mert ha most is ezt tesszük, akkor könnyen járhatunk úgy, ahogy hat év alatt nagyon sokszor ezen kérdéskör rendezése kapcsán: nem jutunk olyan megoldásra, amely abban a körben, ahol ez lehetséges, valóban véglegesen elrendezné ezeket a kérdéseket.

(11.10)

Próbáljunk meg 1996-ban arra gondolni, hogy vajon mit akartunk 1990-ben. Vajon akartuk-e 1990-ben például a közélet tisztaságát, és ha akartuk, akkor vajon ebből mi következik ezen törvényjavaslat tárgyalása kapcsán, milyen következtetésekre kell ezekből jutnunk.

Vajon meg akartuk-e ismerni 1990-ben a közelmúlt történelmét? Vajon volt-e olyan akarat bennünk, hogy tudjuk, mi történt akkor, és ha volt bennünk ilyen akarat, akkor végig kell gondolnunk, hogy mi következik ebből erre a mostani törvényre vonatkozóan. Most, 1996-ban nem felejthetjük el, hogy 1990-ben rendszerváltás volt ebben az országban. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Általános taps.)