Csépe Béla (KDNP)
CSÉPE BÉLA (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Napirend előtt szólnunk kell hazánk egyre növekvő elszegényedéséről. Nemcsak úgy, mint a jelen állapotáról, hanem mint a közeljövő jellemzőjéről, és így a távolabbi jövő egyik legnagyobb bizonytalansági tényezőjéről.A közelmúltban publikálták a Világbank ilyen tárgyú, hazánkról szóló tanulmányát, mely az 1989-93 közötti elszegényedésre vonatkozik, és ez azt a megállapítást tartalmazza, hogy az 1989. évi kevesebb mint 2 százalékról 1993-ra több mint 8 százalékra emelkedett a szegénység gyakorisága, ha a minimális nyugdíjat tekintjük szegénységi küszöbnek.
1996-ban a szegénység egy nagyon is kiterjedt, nap mint nap érzékelhető valóság, azonban a hivatalos politika szintjén mégsem ragadható meg, ugyanis a KSH 1994 óta nem végez létminimum-számítást. Azonban az több mint evidencia, hogy a jelenlegi 9600 forintos minimálnyugdíj nem tekinthető szegénységi küszöbnek a megváltozott körülmények között, ez az igen óvatos becslések szerint is valahol 22 ezer forint körül állapítható meg, így a szomorú tény az, hogy az ország lakosságának már több mint fele a létminimum körül él.
A napokban hallottam, hogy egy településen a múlt héten történt nyolc halálesetből hatnál kellett köztemetést kérni, mivel a család nem tudta eltemetni halottját. A most bejelentett földgáz- és villanyáram-áremelések mellett ott áll a fizetésképtelenség miatti számlatartozások egyre növekvő összege. De a szegénység címén nemcsak a leginkább lecsúszott rétegekről kell szólni, hanem mindazokról, akik nem jutnak el egy történelmileg remélt, jobb korban egy emberhez méltó élethez. Elsősorban a többgyermekes családokról, akiknél pedig a magyar jövő záloga van, s akiknek áldozata már szinte az egyetlen remény ebben az országban.
Mindaz, ami gazdasági téren történt az elmúlt hat év alatt, a korábbi negyven év következményeként, természetesen eredményez életszínvonal-csökkentést, azonban az elszegényedés mellett kirívó a meggazdagodás is bizonyos szűk körökben. Ez is a piacgazdaság velejárója. Az azonban már nem, hogy főleg a politikai hatalmat gazdaságiba átváltók teszik ki ezt a szűk réteget, s az sem, hogy a jelenlegi politikai hatalom nem érzékeli a szűk esztendőkben segíteni tudó olyan elvek szükségességét, mint a társadalmi szolidaritás és a keresztény felelősség.
A birtokon belüliek mérhetetlen önzése tönkreteheti ezt az országot, és ez is kormányzati felelősség. A kormányzatnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a jelenleg szűkölködőkben választási ígéreteivel milyen várakozásokat kelthet.
Most, amikor az országra még ráborul a lemondó pénzügyminiszter árnyéka, a várakozók jogosan kérdezik: fellélegezhetnek-e? Sajnos, nehéz e kérdésre pozitív feleletet adni. A stabilizációs programhoz a lemondott miniszter nyilatkozata szerint nem kapta már meg a kormány támogatását. A lemondás után nyilvánvalóvá vált, hogy annak konkrét oka van: a társadalombiztosítási hiányok kezelése. Így a pénzügyminiszter nevével fémjelzett irányzat saját logikája szerint mindenképpen törést szenvedett. Ezzel szöges ellentétben van a kormányfő nyilatkozata, mely az eddigi gazdaságpolitika folytatását ígéri.
Mi azt szorgalmazzuk, hogy következzen be végre az a gazdaságpolitikai fordulat, mely a stabilizációt is megvalósítva, végre reményt ad az elszegényedés folyamatának megfordítására. Európai integrációnknak nem kell feltétlenül a jelenlegi formájú elszegényedéssel járnia. Nem Latin-Amerikába, hanem Európába akarunk integrálódni. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)