Götzinger István (MSZP)

1996. február 25.

DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Gondolom, megegyezhetünk abban, hogy az általános vita és a majd bekövetkező részletes vita központi kérdése is a hiány. Kettős értelemben is a hiányról vitatkozunk. Egyrészt a valóságos hiányról, ami nem a benyújtott költségvetésben, hanem a valóságban jelent meg, és arról a hiányról, ami a Pénzügyminisztérium, illetve a kormány, a másik oldalról pedig az önkormányzatok közötti megegyezés hiányát jelenti. Én úgy gondolom, ez a kettős hiány volt az oka annak, hogy az állami költségvetés tervezetének benyújtásakor nem kerülhetett sor az alapok költségvetésének a benyújtására. Ennek volt a következménye, hogy az államháztartás egészének egyenletében zárójelben maradt a tb-költségvetés, és a matematikában kicsit szokatlan eljárás, hogy megoldjuk az egyenletet és utána oldjuk fel a zárójelet, esetleg akkor nevezzük meg a zárójelben levő ismeretlen számot.

Én egyetértek mindenkivel, aki hangsúlyozta, hogy ez egy nagyon rossz eljárás. Azért is rossz, mert azok, akiknek meg kellett volna egyezni, ebben a hosszú várakozásban egyre inkább ingerülten nézték egymást, és egyre több olyan vélemény merült fel egymással kapcsolatban, aminek mindig kevesebb köze volt a tényleges problémához: a költségvetéshez.

Ez a légkör gyakran nagyon megülte a sajtót és a tömegkommunikációt, a vita sokszor nem a valóságos költségvetési problémákról szólt.

Meggyőződésem, hogy egy demokrácia alapvető kérdése, a demokrácia stabilitásának, intézményrendszerének, intézményrendszere elfogadottságának alapvető kérdése, hogy a választók, az állampolgárok értsék, megértsék azokat a gazdasági-pénzügyi összefüggéseket, amelyek meghatározzák a kormány és a parlament döntéseit. Én úgy gondolom, ez a rossz vita nem segített igazán abban, hogy ezek az összefüggések nyilvánvalóvá váljanak.

Ha megpróbálunk valamennyi megértéssel, empátiával közeledni a költségvetés egészének problémájához, meg kell állapítanunk, hogy nem igazán az egyik vagy a másik fél hibájáról kell beszélni, hanem valójában a helyzetben rejlik ez az iszonyú feszültség, ami ezeket az elhúzódó vitákat és szinte megoldhatatlannak látszó problémákat eredményezi.

Az ellentét alapvetően bele van kódolva azokba a résztvevőkbe, akiknek meg kellene egyezniük. Nyilvánvaló, hogy a parlament és a kormány az egész államháztartásért felel. Alapvető kérdés, hogy a költségvetési hiány ne haladjon meg egy olyan szintet, ami a stabilitást veszélyezteti. Az önkormányzatok kötelessége ezért választottuk meg őket, és gondolom, az önkormányzatok választásánál ez volt a legfőbb érv , hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap és az Egészségbiztosítási Alap ne legyen a mindenkori költségvetési érdekeknek kiszolgáltatva. Ez két olyan erős, egymással ütköző érdek, aminek egy nehéz gazdasági helyzetben alig van jó megoldása. Gondolom, nincs a világon olyan pénzügyminiszter, aki egy ilyen helyzetben nagyon szeretné a társadalombiztosítási önkormányzatokat. És valószínűleg ezt el lehet mondani a társadalombiztosítási önkormányzatokra is a miniszterrel kapcsolatban.

A vitában, nemcsak itt a parlamentben, hanem a sajtóban és más fórumokon, határozottan megfogalmazódott, hogy nem csupán a '96-os költségvetésről van szó, hanem a legalapvetőbb kérdés az alapok, illetve a nyugdíjbiztosítás és az egészségbiztosítás reformja. Itt merültek fel azok a vélemények, főleg az alapok kezelőivel szemben, hogy az önkormányzatok nem érdekeltek a reformban, nem hajtották végre eddig sem az egészségügyben elhatározott reformlépéseket, és általában az önkormányzatok működése áttekinthetetlen.

Nem akarok ezekbe belemerülni, de hadd jegyezzem meg: az a megelőlegezett vélemény az önkormányzatokkal kapcsolatban, hogy ők nem érdekeltek a reformban, hogy ők akadályozni akarják a reformot, addig nem dönthető el, amíg a reformkoncepciók valóságos vitája ezt nem bizonyítja be. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy kijelenthessük: az önkormányzatok mindenáron ellent akarnak állni, akadályozni akarják a reformokat.

Ha meggondoljuk azt a felvetést vagy azt a véleményt, hogy az egészségbiztosítási önkormányzat nem hajtotta végre az egészségügy eddig elhatározott reformjait, ha visszagondolunk arra, hogy mikor mi történt:

'92-ben a háziorvosi ellátás reformjára került sor ezzel különösebb gondunk jelenleg nincs. '93-ban kezdődött egy új finanszírozási rend. Az valóban szándék volt, hogy a finanszírozás finomítására, módosítására '94-ben sor került, de nem az önkormányzatok felelnek azért, hogy végül az esetleges további reformlépésekre szánt összeg az egészségügyi dolgozók bérfejlesztésének, bérhelyzetének rendezésére lett elköltve. '95-ben további finanszírozási lépésekre került sor, és ezzel együtt úgy tűnt, hogy egy nagy lépés lesz tízezer kórházi ágy bezárása a szerkezetátalakítás irányában. A nagy gond, hogy ennek nem volt annyi hozadéka, mint amennyit elvártunk volna tőle.

(17.00)

Egyrészt bebizonyosodott, hogy a finanszírozás önmaga nagyon rövid időn, néhány éven belül nem tudja az elvárt szerkezetváltást produkálni; másrészt ahogy sok megfogalmazásban elhangzott a tízezer kórházi ágy többé-kevésbé "papírágy", és ezért nincs igazán megtakarítás és hozadék. Felvetném azt, hogy valójában az önkormányzatok, a társadalombiztosítási önkormányzat tehető-e ezért felelőssé, hiszen emlékszünk ha másra nem Budapesten azokra a jelenetekre, amikor a polgármesteri hivatal előtt jöttek össze a tüntetők, amikor a sajtó, a tévé munkatársai naponta közvetítették annak a jól szervezett lobbynak a tiltakozását, amelyik valószínűleg végül is meghátrálásra kényszerítette a Fővárosi Önkormányzatot és a főváros egészségügyi vezetését. Én nem tudom eldönteni, hogy ezek a lépések hogyan következtek egymás után, mindenesetre tény, hogy a tervezett budai kórházbezárások nem következtek be.

Nem hiszem, hogy itt egyértelműen az önkormányzatokat lehetne felelőssé tenni. Az átláthatatlan működéssel kapcsolatban valóban nagyon sok kérdésben nem látunk teljesen tisztán. Ezek részben olyan részletkérdések, mint az egész gyógyszerügy a sajtó naponta hoz olyan esetekről példát, amikor visszaélés történik a gyógyszertámogatással vagy a táppénz-ellenőrzés kérdése. De bármelyik részét nézzük ebben a pillanatban az egészségbiztosításnak, azt mondhatjuk, hogy ez a terület nem jól ellenőrzött, nem átlátható.

Szeretnék még néhány szót mondani a társadalombiztosítás működéséről, és ezért erre a témára még visszatérek. Úgy gondolom, ez egy sommás kifejezés, amit nem lehet ilyen könnyen megoldani.

Szeretnék még az eddig vitatkozókkal magam is vitatkozni és kiemelni két olyan megközelítést, amiről úgy érzem, egy kicsit mindig eltorzítja a vitát vagy pedig nem eredményez a vitában megfelelő megegyezést.

Az egyik megközelítést nagyon leegyszerűsítve úgy nevezném, hogy korlátozott racionalitás. Ez alatt azt értem, hogy egy-egy döntésnél soha nem törekszünk optimális döntésre nem is lehet , hanem valamilyen szempontból egy még kielégítő döntésre. A mi esetünkben azt lehet mondani, hogy egy ilyenfajta döntésnél, amikor a társadalombiztosítás esetében csak a bevételek és kiadások kérdésével foglalkozunk, magyarul az inputok és outputok kérdésével, tehát akkor, amikor azt mondjuk, hogy iszonyú nagy pénzeket ölünk ebbe a rendszerbe és nagyon kis teljesítmény jön ki belőle, én természetesen megkérdőjelezem ezt az állítást. Ha a leginkább kritizált egészségbiztosításra gondolok és arra, hogy tőlünk nyugatabbra eső országokhoz képest negyede, nyolcada, tizede dollárban számítva az egy főre jutó egészségügyre fordított költség, akkor megkérdezném, hogy miért működik mégis Magyarországon az egészségügy. És nem tized olyan jól, nem tizedannyi értékben vagy teljesítményben, nem is ötöd vagy negyed olyan teljesítményben működik, hanem a teljesítménye ennél azért közelebb áll azoknak az országoknak a teljesítményéhez, ahol tízszer annyit tudnak az egészségügyre fordítani. Úgy gondolom, hogy ebben az alapvető a bérhelyzet, mert valóban, az egészségügyben dolgozóknak, különösen az orvosoknak a keresete, jövedelme, bére csak tizede, esetleg nyolcada annak, mint azokban az országokban, ahol sokkal többet fordítanak az egészségügyre.

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor azt kell mondani, hogy talán még elég hatékony is ez a rendszer. Az egészségügy működik, nem omlott össze, mert ma is elmegy a beteg a kórházba, ha kell, megoperálják, ma is meggyógyítják, s végigmegy minden olyan folyamaton, ami a gyógyítást szolgálja. Tehát olyan óriási teljesítményhiányt minden jogos kritika ellenére azért nem érzek, ami alapján azt lehetne mondani, hogy túl sok pénzt ölünk a rendszerbe és túl kis teljesítmény jön ki a végén.

Tehát valahol a racionalitás nagyon leszűkül, ha itt csak a pénzügyi folyamatokat gondoljuk végig. Nagyon leszűkül a racionalitás, ha eleve van egy koncepciónk, egy prekoncepciónk arra, hogy hogyan is kellene megváltoztatni ezt az egész rendszert, magyarul: esetleg újra államosítani kellene a társadalombiztosítást, ezen belül az egészségbiztosítást, mert akkor nyilván majd racionálisabban működik. Úgy gondolom, éppen az önkormányzatok visznek ebbe a rendszerbe egyfajta társadalmi racionalitást, abba az alkufolyamatba, abba a megegyezési folyamatba, ami szinte lehetetlen, amiben ma a megegyezés a legnehezebb probléma. Tehát nagyon leszűkül egyfajta racionalitásra, ha csak kifejezetten a pénzügyi folyamatok oldaláról közelítjük meg a dolgot.

Ugyanúgy a problémák megoldása is nagyon leszűkül egyfajta racionalitásra, ha mi arra gondolunk, hogy ezeket az egyeztetési problémákat úgy oldjuk meg, hogy amíg eddig az önkormányzat joga volt és csak az ő joga volt! a költségvetés benyújtása, ezentúl, ha az önkormányzat nem készíti el időben a költségvetését, vagy nem tud egyetértésre jutni az önkormányzat a kormányzattal a költségvetés sarokszámaiban, akkor a kormány joga legyen az önkormányzatok helyett benyújtani a költségvetést.

Azt hiszem, ezt még lenne időnk végiggondolni ahelyett, hogy a jelenlegi állapot jövőbeni megoldására most hirtelen egy ilyen megoldást javasolnánk. Hiszen nagyon sok megoldás nincs: vagy vállaljuk azt, hogy továbbra is nagyon nehéz egyeztetések után lesz csak költségvetés, vagy pedig azt mondjuk, hogy nem engedjük meg az önkormányzatoknak azt a szabadságot, hogy az utolsó pillanatig próbálják a maguk álláspontját védeni, mert ha nem alkusznak meg nagyon hamar, akkor nem az ő költségvetésük fog bekerülni.

Egy másfajta megközelítésről nagyon röviden szeretnék még beszélni, ami a mi vitáinkra igen gyakran jellemző. Erre a megközelítésre azt mondanám, hogy egyfajta archaikus, atavisztikus logikát jelentő megközelítés. És hogy ez érthető legyen, egy nagyon rövid kis történetet szeretnék elmondani. Gustav Jung utazásai során jegyzi fel az új-guineai pápuákról, hogy az angol megszállást követően a pápuák úgy gondolták, hogy az angolok nemcsak a közigazgatást tartják a hatalmukban, hanem a jó és a rossz szellemek is eddig a varázsló dolga volt, hogy befolyásolja őket az angol adminisztráció uralma alá kerültek. Ezt ők a szó szoros értelmében így gondolták. Történt, hogy egy bennszülött fegyenc megszökött a hatóságoktól, és a folyón átkelve egy krokodil megcsonkította őt. Erre teljes meggyőződéssel azt mondták, hogy ez egy angol rendőrségi krokodil volt... (Derültség.).., ugyanis ha a jó és rossz szellemek az angol adminisztráció uralma alatt állnak, akkor az ő hatáskörükbe tartozik, képesek befolyásolni a rossz szellemeket, hogy beleköltözzenek a krokodilba, és a szegény szökött fegyencet, aki a folyón át akar kelni, megtámadja a krokodil. Mi úgy gondolnánk, hogy ez a szökött fegyenc annyira figyelmetlen volt, a szökés miatt annyira nem gondolt másfajta veszélyre, hogy a figyelmetlensége miatt történt meg ez a baleset vele. Természetesen, miután az események úgy következtek egymás után, hogy előbb volt a szökés és utána jött a krokodil, a pápuák nyilván egy másfajta összefüggésben gondolkoznak; ergo lényegében mindenről, ami rossz, az angolok tehetnek. (Derültség.)

Nos, ezt akarom én mondani most, hogy nálunk a vitában nagyon gyakran kialakul, hogy a valóságos és súlyos probléma helyett olyan érveket hallunk, ami a végsőkig leegyszerűsítve azt jelenti tényleg végsőkig leegyszerűsítve, de gyakran így hangzik el , hogy ez a nemzetrontó liberális-bolsevik kormány az oka mindennek.

(17.10)

Nagyon szeretném, ha senki nem venné magára ezt az idézetet, mert itt ki akarom jelenteni, hogy senkiről nem mondtam azt, hogy ő pápua (Derültség.), sőt senkiről ha úgy is gondolom nem jelentettem ki azt, hogy bárki itt úgy gondolkozna, mint a pápuák. Amellett, hogy az ő gondolkodásmódjuk a maguk környezetében nagyon praktikus néha.

Utoljára szerettem volna néhány szót mondani a társadalombiztosítás működéséről. Az Állami Számvevőszék több jelentésében szerepel az apparátus rendkívüli túlterheltsége és az a kifejezés, hogy a jogszabályok, a jogalkotók gyakran nem veszik figyelembe a végrehajthatóság feltételeit. Hadd mondjam el, hogy körülbelül másfél évtizede tapasztalható a társadalombiztosítás apparátusánál, különösen a budapesti és pest megyei igazgatóságnál egy állandóan növekvő túlterhelés.

Ez megjelent akkor, amikor a gmk.-k, vgmk.-k, pjt.-k stb. működésbe léptek, és attól a pillanattól kezdve nem minden társadalombiztosítási ügyet intéztek a nagyvállalatok kifizetőhelyei, hanem hihetetlen gyorsan az igazgatóságokon, kirendeltségeken kellett a családi pótléktól kezdve a legkülönbözőbb ügyeket intézni.

Akkortól kezdve egy állandó lemaradásban van a társadalombiztosítás. Évről évre olyan mértékben nőttek a feladatai, hogy a szó szoros értelmében mondom soha nem tudta magát utolérni. Egyáltalán az, hogy valamilyen komoly számítógépes rendszerrel dolgozzanak, a nyolcvanas évek közepén merült fel komoly formában. És azt is hadd mondjam el, hogy különösen a rendszerváltozás óta gyorsult fel az a jogszabály-alkotási láz, ami miatt évről évre vagy néha félévről félévre új megállapítási feltételekhez kell az apparátusnak ragaszkodni.

Rendkívüli feladatokkal kell évről évre újra megbirkózniuk. Nem beszélve arról, hogy '89-től kapták meg a gyógyszer-finanszírozást, '90-től az egészségügy finanszírozását, '93-tól kezdődött ha jól emlékszem a szétválasztásuk, a két külön biztosító szerv és apparátus létrehozása.

Az elmúlt időszakban is nagyon sokszor vita volt arról, hogy mennyire végrehajtható egy-egy társadalombiztosításra vonatkozó vagy az ő feladatkörébe adható rendelkezés. Gyakorlati tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a mi jogszabályaink törvények, kormányrendeletek is nagyon gyakran alig veszik figyelembe a végrehajtás feltételeit. És ez a túlterhelés odavezet, hogy az apparátus teljesítménye a tartós túlterhelés miatt valóban romlik.

Alapvető törvényszerűség, hogy a tartós túlterhelés a teljesítmény romlásához vezet. Nem beszélve arról, hogyan hat ez az egyéni életekre, az ott dolgozók életére, akik már évtizede szinte naponta túlóráznak, hazaviszik az anyagokat, és akiknek el kell viselniük a rendszer rossz működéséből fakadó mindenféle reklamációt. Elképzelhető, hogy milyen lelkiállapotban élik ezeket az éveket. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)