Kis Gyula József (MDF)
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök úr. Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A társadalombiztosítás idei költségvetésének vitája annak a hosszú harcnak egyik állomása, amely a magyar társadalombiztosítás 150 éves történetén végigvonul, és a függetlenségi háborúk történetének tekinthető. Végig, most is arról van szó, hogy ki rendelkezzék azzal az igen jelentős összeggel, ami az állami költségvetésnek mintegy felét teszi ki. Ebben a hatásköri vitában mind a két félnek, az államnak is és a biztosítóknak is mindig voltak meggyőző érvei, jelenleg is ugyanezeket az érveket halljuk. Az állam hivatkozik általános politikai felelősségére, ezen belül az államrezonra, a közérdekre, kül-, bel-, katona- és egyéb politikai megfontolásokra, és főként hol nemzet-, hol népgazdasági érdekekre. A biztosítók arra hivatkoznak, hogy az állampolgárok Magyarországon valami sajátos történelmi tudat következtében nem szívesen bízzák a pénzüket az államra mint gyámra. Ezt már egyszer mondtam itt, de talán nem mindenki hallotta vagy emlékszik rá, én nem ismerek olyan magyar népdalt, amely dicsőítően szól a fináncokról, annál többet, amely a betyárokat említi ugyanilyen összefüggésben. Tehát itt valamitől ez a nép, ezek az állampolgárok történelmük során úgy tapasztalták, hogy az állam nem igazán jó gyám, saját öregségükről, betegségük, rokkantságuk anyagi fedezetéről inkább megpróbálnak maguk gondoskodni.
Hosszú-hosszú történelmi fejlődés vezetett oda, míg ezek a kisebb-nagyobb öngondoskodó egységek összeálltak társadalombiztosítássá. Több biztosítóintézet működött, mint köztudott, a második világháború előtt. De a század első felében, noha ezek a biztosítók látszólag rendkívül stabilak voltak, mai értéken 500-600 milliárd forint vagyonnal rendelkeztek, 4-5 százalék járulékból tudtak az akkori Skandináviának megfelelő szintű egészségügyi ellátást biztosítani, mégis több alkalommal megszüntették gazdasági önállóságukat, kormánybiztost rendeltek ki élükre, volt hogy kilenc évig, pedig ragyogóan működtek látszólag. Kicsi pénzből jó ellátást nyújtottak, viszonylagos közmegelégedésre, legalábbis utólag ezt lehet rekonstruálni. Úgyhogy ha ilyen körülmények között az állam úgy érezte, hogy felelősebben tudna ezzel a hatalmas összeggel gazdálkodni, akkor természetes, hogy ezt az érzését, hogy is mondjam, egy nehezebb helyzetben, a biztosítók nehezebb gazdasági helyzetében még inkább érezheti.
Ez vezetett oda 1950-ben, hogy államosították a biztosítókat, a vagyonukat besöpörték, az új befizetésekből nem képeztek tőkét; majd amikor ellehetetlenült a gondoskodó állam a gazdaság összeomlása következtében, '89-ben visszaadták a társadalomnak a társadalombiztosítást, de pólya nélkül utcára tett csecsemőként, mert a vagyona ott maradt, és attól kezdve a társadalombiztosítás csak ebben a kirovó, felosztó rendszerben működik, működhet, amit annyira kárhoztatunk. De tényleg az a helyzet, hogy a ma dolgozóknak kell az egykori befizetők ellátását is megteremteni mert nincs rá más fedezet! Kelengyét, pólyát nem kapott vissza a társadalombiztosítás. És a következő évben megint csak történt valami, ami a mai helyzethez vezetett: az a nevezetes forráscsere 1990-ben, ami azt jelentette, hogy addig a társadalombiztosítás fizette a családi pótlékot, és az egészségügyi ellátás állami egészségügyi ellátás néven az állam dolga volt. Akkor névértéken cseréltek ez akkor körülbelül 80 milliárd forint volt évente.
(19.20)
Nos, azóta a családi pótlék mint halljuk a többféle költségvetési tábla szerint hol 85, hol 93 milliárd, de lényegében nem emelkedett, az egészségügyi kassza összkiadása viszont megközelíti az 500 milliárd forintot. Ez már igencsak komoly emelkedés, kíváncsi lennék, hogy a pénzügyminiszter úr ha lenne mi módon tudná megoldani ezt a hatalmas költségnövekedést a költségvetés egyensúlyának megteremtésére.
Tehát ez volt az első, ami tulajdonképpen a társadalombiztosítást belesodorta abba a helyzetbe, ami mostanra kialakult.
A második, hogy folyamatosan megpróbálta a társadalombiztosításra terhelni azokat a kiadásokat, amelyek alkotmányos kötelezettségénél fogva őt terhelnék. A nem biztosítottakról van szó, arról a 700 ezer gyerekről, sorkatonáról, csőlakóról, aki nem fizet társadalombiztosítási díjat, de miután Magyarországon mindenki biztosított a szolgáltatásokat igénybe veszi.
Ez egy másik igen tekintélyes summa, ami tulajdonképpen az állami költségvetésbe vándorol át a társadalombiztosítástól, illetve nem vándorol, mert meg sem jelenik ott.
A mostani helyzetben azt mondják ezek után teljes joggal , hogy képtelenül magas százalékú járulék ellenére alacsony színvonalú, szintű a szolgáltatás. Ez igaz, ha százalékban nézem a járulékot, de nem igaz, ha abszolút értékben. Abszolút értékben ez a járulék igencsak alacsony az alacsony munkabérek következtében és csökken, hiszen ha a reálbér csökken, akkor a társadalombiztosítás bevételei is csökkennek; a kiadásai viszont nem csökkennek, mert az infláció elsősorban az egészségügyi beszerzéseket, kiadásokat nagyobb mértékben érinti, mint az átlag-áremelkedés, az egészségügyben 50 százalékos áremelkedéssel szoktak kalkulálni a magas importhányad miatt.
Ebben a mostanra kialakult helyzetben tehát nagyon durván szólva arról folyt a vita novembertől napjainkig, hogy ki vigye el a balhét. Van egy hiány, ezt most a költségvetés állja, vagy valamilyen módon nyelessük le a társadalombiztosítási önkormányzatokkal?
Ebben nem sikerült megoldást találni, olyan megoldást, amelyben mind a két fél megegyezhet, egészen a mostani módosítócsomagig illetve annak elődjeként a Pénzügyminisztériumból már megjelent előzetes tervekig , amely azonban egy újabb pénzátcsoportosítást jelent a társadalombiztosítási befizetésekből a költségvetésbe. Nevezetesen arról van szó, hogy 23 vagy 24 milliárd forint értékben egy nem forgalomképes kötvénycsomagot kap a társadalombiztosítás, ami azt jelenti, hogy azt el nem adhatja, beteheti a páncélszekrényébe és nézheti. Ezt a 23 milliárd forintot akkor válthatja készpénzre, akkor kap érte valamit, ha majd az ennek ellenértékeként átvett 60 milliárdnyi társadalombiztosítási adósságot az ÁV Rt. valamilyen módon faktorálja, tehát névérték alatt el tudja adni, és amennyit sikerül ebből kiárulni, annyit fog megkapni a társadalombiztosítás.
Ha tudjuk, hogy a társadalombiztosítás legnagyobb adósa vagy az egyik legnagyobb adósa éppen az állami többségi tulajdonú vállalati kör, akkor arról van szó, hogy 60 milliárdnyi adósságot megveszek 23 milliárdért, és azért sem fizetek, majd csak akkor és annyit, amennyiért el tudom adni ugyancsak az államnak. Tehát itt mind a három szereplő: az adós, a faktoráló és a vevő azonos.
Ha már ezt a megoldást választjuk, akkor sokkal tisztességesebb lenne, ha a társadalombiztosítás végezné el ezt az üzletet, hiszen az ő érdeke az, hogy minél magasabb árat kapjon ha diszkontárat, ha csökkentett árat is a kintlévőségeiért, az adósállományért. Így mitől várható el, hogy kezét-lábát össze fogja törni ugyanaz a szereplő, hogy minél nagyobb összeget szedjen be, hiszen az összeg nem meghatározott: annyit fizet vissza, amennyit be tudott szedni.
A különbség a 23 és a 60 között ugyebár 37 milliárd. Ezt semmiképpen nem fogja visszafizetni, ennél a 23-nál több nem lehet, tehát az adósságából leírhat az állam 37 milliárdot. Mindezt akkor teszi, amikor a társadalombiztosítás tényleg egyensúlyi zavarban van, tényleg katasztrofális helyzetben van az egészségügy, tényleg bizonytalan a nyugdíjasok értékálló nyugdíja, tehát egy olyan helyzetben, amikor nagyon-nagyon feléledhet az állampolgárokban az az ősi ösztön, hogy az állam talán nem a legjobb gyám. Ebben a megoldásban ugyanis biztos, hogy érvényesül az államrezon, az állam érdeke, de hol marad a biztosítottak érdeke, tisztelt képviselőtársaim? Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)