Sepsey Tamás (MDF)

1996. március 5.

DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Felszólalásomnak az ürügye, igen szomorú ürügye két tény.Az egyik az, hogy 1946. február 27-én, vagyis nemrég 50 éve írta alá Gyöngyösi János magyar külügyminiszter s Vladimir Clementis csehszlovák külügyminiszter az úgynevezett csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt.

Másik apropója pedig egy személyes élmény, hogy nemrég kaptam meg Budakeszi polgármesterének a meghívóját, ünnepségsorozatot tartanak megemlékezés gyanánt, azért, mert Budakeszi lakosságának többségét képező német nemzetiségű polgárokat a második világháborút követően, mint oly sok más község polgárát, ebből az országból, tehervagonokba zárták és külföldre szállították, elűzték ebből az országból.

Hétfőn szerettem volna fölszólalni ezzel kapcsolatban, de azóta köztudomásúvá vált, hogy a Magyar Demokrata Fórumból kiváltak néhányan, s ezért én úgy gondoltam, hogy ma mindenképpen demonstrálni kell azt, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak az eszmeisége és a szellemisége a nemzet alapvető kérdéseiben változatlan.

Igen tisztelt Ház! Minden ország történelmének ismerete szükséges ahhoz, hogy az állampolgárok kötődjenek a hazájukhoz, kötődjenek ahhoz a földhöz, ahol élnek, az elődök minden bűnét és minden erényét ismerjék.

Az elmúlt időszak sajnos igen egyoldalú történelemszemlélete következtében a magyar állampolgároknak sok esetben szégyenkezniük kellett azért is, amit nem követtek el. És nem tudtak arról, hogy mi sem vagyunk valóban alábbvaló nép, mint a környezetünkben élő minden nép, mert köztudomású, hogy minden ember egyenlő.

Ha kiejtették azt a szót, hogy Újvidék, azt a két szót, hogy újvidéki mészárlás, mindenki tudta, hogy miről van szó. Ha viszont valaki Szárazajta nevét említette, akkor nem tudta senki a nagyon szűk körű érintetten kívül, hogy 1944-45-ben Erdélyben baltával lefejeztek székely embereket a magyarságukért. Ha kiejtjük azt a szót, hogy Dobsina, igen kevesen tudják azt, hogy Dobsinának magyar és német lakossága, amikor a világháború befejezését követően hazafelé ment a falujába, leszállították őket a vonatról, kisgyermekeket, nőket, nagymamákat, nagypapákat, fiatalembereket, legéppuskázták őket.

Ha kiejtjük azt a szót, hogy Ligetújfalu, most már, hogy emlékmű állt ott, ameddig nem távolították el, tudjuk, hogy magyar leventéket az internálótáborban meggyilkoltak. Ha kiejtjük azt a szót, hogy Szolyva, most már tudjuk, hogy a második világháború után több tízezer kárpátaljai magyar pusztult el a magyarsága miatt. És Délvidéken számtalan olyan helység nevét említhetném, ahol egyenként százával, összességében 30-40 ezer magyar ember halt meg azért, mert a második világháború után azt mondták, hogy jaj a legyőzöttnek.

Egy országnak nagyon nehéz a helyzete egy világháború elvesztése után. Sajnos, a deportálások után, azután, hogy több százezer magyar állampolgárt a vallása miatt ez az ország megtagadott és elűzött magától, ismét bekövetkezett az a tragédia, hogy ugyanaz az ország kimondta a végzetes ítéletet a német nemzetiségű állampolgáraira, és azokat, akik részt vettek, sok esetben erőszakos kényszersorozás útján a második világháborúban a német hadsereg kötelékeiben, vagy azokat, akik magyar népszámlálás adatai alapján német anyanyelvűeknek vallották magukat, elűzték ebből az országból. Ismét kellettek a tehervagonok, ismét kiadták az utasítást, és körbevették a településeket a rendőrök. Lehet, hogy ugyanazok voltak egyébként, akik '44-45-ben végrehajtották a faji eredetű deportálást, és megindultak a vonatok. S ez az ország több százezer nagyon értékes, dolgos, szorgalmas állampolgárával kevesebb lett.

Közben ebben a Házban már nagyon sokan szólaltak föl, mint ahogy azt a korabeli jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy Csehszlovákiában megkezdődött a magyarüldözés. Megkezdődött oly módon, hogy körülbelül 43 ezer magyar ellen indítottak bűntetőeljárást azért, mert az volt a vád: ellensége a csehszlovák államnak. Megkezdődtek a deportálások oly módon, hogy a kitelepített németek helyére Csehszlovákia különböző területére, főleg Prága környékére és a Szudéta-vidékre deportálták szó szerint a magyar lakosságot. Csontig ható hidegben, fűtetlen marhavagonokban ott is mentek a vagonok, és meghaltak a kisgyermekek, mert nem volt mit enniük, s a szülő nők is halva szülték meg a gyermeküket tehervagonokban.

Ezt követően, miután nem engedélyezték a nemzetközi hatalmak a teljes, Szlovákiában élő magyar lakosság áttelepítését, kényszerhelyzetben a magyar kormány megkezdte a tárgyalásokat egy, úgymond, lakosságcsere tárgyában. Ez a lakosságcsere, mint tudjuk, olyan körülmények között ment végbe, hogy az egyik fél, Magyarország kényszerhelyzetben volt, és ismét tudomásul kellett vennie, hogy ebből az országból eltávoznak önként, persze a propaganda hatására azok, akik több száz éve ebben az országban éltek, bár szlovák nemzetiségűek voltak, de évszázadokon keresztül békésen, barátságosan együtt tudtunk élni.

(15.10)

Ezek az emberek eltávoztak az ország ezen részéből, és az egykori ország azon részébe mentek, ahonnan viszont az ott több száz éve élő magyarokat elüldözték. Ingóságaikat, ingatlanjaikat természetesen hátra kellett hagyni, s ezek a sebek a mai napig nem hegedtek be, mert ezért nem jutott jóvátétel a részükre.

Igen tisztelt Országgyűlés! A múltból tanulni kell. A történelem nem arra való, hogy a múltbeli sérelmek fölidézésével, érvül, argumentum gyanánt szolgáljon jelenlegi politikai törekvéseknek az indokolására, hanem a múltból azért kell tanulnunk, hogy mi másként csináljuk, és ne következzen be hasonló tragédia. E tekintetben úgy gondolom, hogy 1990 óta a magyar kormányok jó úton járnak. Magyarországon a hazai kisebbségek helyzetét végre törvény rendezte, a kisebbségi hivatal ellátja mindazon feladatát, amelyet a törvény neki szán, s nemcsak ellátja, hanem jól látja el.

A világon talán elsőként, de Európában egészen biztos, a kisebbségi önkormányzati rendszer létrehozásával Magyarország példát mutatott, hogy bármennyire is fájó, sérelmes és mondhatjuk úgy is véres a múltunk, a múltat elfeledvén, a sérelmeken átlépvén meg tudjuk találni azt a közös hangot, amely igazából lassan 1100 éve ebben az országban az együtt élő polgárok között megvan.

A külvilágban lejátszódó borzasztó események és itt a Tel Aviv-i bombamerényletekre utalok mutatják azt is, hogy egyesek másként gondolkodnak. A magyar külpolitika s a magyar belpolitika e téren változatlan. És nekünk bár nem feledvén a történelmet, és ezekről az évfordulókról sem szabad megfeledkeznünk mégsem arra kellene szolgáljanak az ilyen események, hogy szítsuk az ellentétet a szomszédos országokban élők és Magyarország között, vagy hogy a Magyarországon kisebbségben élő személyekre úgy tekintsünk, mint akik túszként vannak ezen ország területén.

Az a példás együttélés, amelyre Magyarország jó okot ad, a nemzetközi szervezetekhez való csatlakozásaink, a Magyarország által aláírt nemzetközi szerződések, azt hiszem, egyértelműen bizonyítják, hogy ebben a kérdésben semmifajta aljas gyanúsítás és rágalom nem érheti Magyarországot és nem érheti a magyarországi politikai pártokat. Azonban mégis sajnálatomat kell kifejeznem, hogy a magyar kormány nem tanúsít kellő erélyt a tekintetben, hogy ezekről az évfordulókról megemlékezzünk. Bár naphoz nagyon nehezen köthetők ezek az évfordulók, hiszen folyamatokról van szó a német kitelepítés is egy folyamat volt, a csehszlovák-magyar lakosságcsere végrehajtása is egy folyamat volt , mégsem történik kellő szinten megemlékezés. Az itt élő egykori kitelepítetteket nem szólítja meg a kormány, és nem szólítja meg azokat, akik a határon kívülre kerültek, de még mindig nagyon sokan attól függetlenül, hogy az anyanyelvük szlovák vagy az anyanyelvük német magyarnak érzik magukat.

Nekem megadatott az a lehetőség, hogy Stuttgart környékén egykori kitelepítettekkel nagyon közvetlenül beszélgessek magam is egy olyan nagyközségből származom, Soroksárról, ahonnan sok száz embert telepítettek ki és főleg Stuttgart környékére. Ezek az emberek nem felejtették el, hogy hol születtek; honvágyuk van, és várják azt, hogy egy-egy kerek évforduló kapcsán Magyarország kifejezze, hogy még mindig igényt tart rájuk, és Magyarország tudja, hogy nagyon nagy sérelmet okozott nekik.

Hasonlóan érezhetnek nagyon sokan az áttelepített szlovákok közül is, mert arra is van példa, hogy egy áttelepített szlováknak a gyermeke immár Pozsonyban kisebbségi magyar költőként írja verseit, amelyek az anyaföldtől való elszakíttatásról szólnak. Mert az anyaföld mindenkinek az anyaföldet jelenti, és úgy gondolom, hogy ezeknek a sokat szenvedett embereknek a megszólítása mindig a mindenkori magyar kormánynak a feladata. Köszönöm szépen képviselőtársaim, hogy meghallgattak, köszönöm elnök asszony, a szót. (Taps.)