Mészáros István László (SZDSZ)

1996. március 10.

DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Örülök, hogy Gellért Kis Gábor képviselő úr visszaérkezett és részt vesz a vitában. Reményemet szeretném kifejezni, hogy az általa felemlegetett svéd példával nem arra célzott a képviselő úr, hogy a struktúra visszarendezése után következő lépésként a svéd példa ami az ő elmondása szerint azt jelenti, hogy a király nevezi ki a püspököket magyar viszonyokba integrálva, sajátosan itt is megjelenik. (Derültség az MSZP jelen lévő képviselőinek körében.)Tisztelt Képviselőtársaim! Tulajdonképpen örülni kellene annak, hogy Pálos Miklós képviselő úrnak ennyire tetszik ez a tervezett módosítás. Mégsem örülök azonban, tisztelt képviselőtársaim, mert sajnos nem Pálos képviselő úr elképzelései változtak meg az előző ciklusban képviselt álláspontjához képest, hanem a kormány tűnik olybá, mintha a programját ezen a ponton felcserélte volna a Kereszténydemokrata Néppárt programjával.

Tisztelt Ház! A kormány hivatalba lépését követően megszüntette a Miniszterelnöki Hivatal egyházügyi államtitkárságát mint ahogy ezt már hallottuk , mégpedig azért, hogy az állam jelenlegi egyházspecifikus feladatait egy helyre, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumba koncentrálja. Az egyházi ügyek két központból történő igazgatása ugyanis zűrzavarokat és nemkívánatos feszültségeket eredményezett annak idején. Ezt az intézkedést a kormányzati munka ésszerűsítésén túl "a politikai és ideológiai elem háttérbe szorításával és a szakmai elem megerősítésével" is indokolta a koalíciós megállapodás.

Emlékszünk arra, hogy a változtatás következtében 1995. október 24-én töröltük el egy törvénymódosítással a Miniszterelnöki Hivatalnak az egyházi ingatlantörvény végrehajtásával kapcsolatos, akkor már csak formálisan létező hatáskörét. A kormány azonban újabban elhatározta mint hallottuk az államtitkár asszonytól: a kormányzati munka korszerűsítése érdekében , hogy ismételten felállítja a szakmai keretektől függetlenített, önálló egyházügyi államtitkárságot a Miniszterelnöki Hivatalban. Ezért most, tisztelt képviselőtársaim, négy hónappal az előző módosítás után azt kívánja, hogy a Miniszterelnöki Hivatal egyházügyi hatáskörét emeljük vissza a törvénybe, ugyancsak egy egyszerű technikai törvénymódosítással zárójelben jegyzem meg: akkor is egyszerű technikai törvénymódosításról volt szó, ugyebár , mégpedig minden területen, ahol a törvény a Művelődési és Közoktatási Minisztériumot említi.

Sajnos, tisztelt képviselőtársaim, ez a törvényjavaslat cáfolhatatlan bizonyítéka annak a sajnálatos visszarendeződésnek, amely az egyházi ügyek területén idestova már hónapok óta kitapinthatóan zajlik. Az egykori Állami Egyházügyi Hivatal utódjának, a Sarkadi Nagy Barna utolsó egyházügyi államtitkár mármint ÁEH-államtitkár , majd a Pálos Miklós képviselő úr által vezetett egyházügyi államtitkárságnak az újbóli életre keltésével a kormány az egyházi ügyek terén elért eddigi egyetlen eredményét készül felszámolni. Abban, hogy ez megtörténhet, tisztelt Ház, álláspontom szerint nagy szerepe van annak, hogy az állam, illetve egyes egyházak oldaláról újra egymásra találtak azok, akiknek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy egyházi ügyekben átlátható, rendezett viszonyok keletkezzenek, és az ügyek kezelése szakmai alapon, pártatlanul és ezt hangsúlyozom: pártatlanul folyjék, hanem ehelyett a politikai befolyásuk növelésében és a nyilvánosság háta mögötti alkudozásokban érdekeltek.

Ezeknek a misztikus érdekszövetségbe tömörülő, a kamarillapolitika színfalai mögé rejtőző állami és egyházi köröknek valóságos megrázkódtatást jelentene, képviselőtársaim, az állam és egyház tényleges elkülönülése és ez nagyon fontos a nyilvánosság. Az egyházpolitikát ugyanis egyre vastagabb köd takarja el a nyilvánosság elől. A tájékozódás érdekében már-már fel kell elevenítenünk a sorok között olvasni tudás Kádár-korszakban kicsiszolt képességét. Az utóbbi hónapokban ugyanis az egyházi ügyekben fura módon egyre több előterjesztés kap "bizalmas" vagy "szigorúan titkos" minősítést. Csak nehézségek árán tudható meg például, hogy mi is történt valójában a miniszterelnök úr és a püspökök találkozóin vagy éppen a vatikáni magánlátogatáson. Véleményem szerint az adatvédelmi biztos valószínűleg gyöngyszemekre lelhetne az egyre vaskosodó, nyilvánosság elől elzárt, egyházügyekkel kapcsolatos iratokban.

Tisztelt Ház! Most lehet, hogy meghökkentő, de ettől még igaz kijelentést készülök megtenni. Az önállósított egyházügyi államtitkárság ugyanis szerintem idegen a magyar hagyományoktól. Az egyházspecifikus ügyek ugyanis hagyományosan a művelődési tárcához, mint az egykori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartoztak. Véleményem szerint legalább ezt tudhatná a miniszterelnök úr egyházpolitikai főtanácsadói közül az, aki egykor vagy talán még most is magyar állam- és jogtörténetet oktatott vagy oktat a budapesti jogi egyetemen.

A magyar közigazgatási rendszerbe 1959-ben, szovjet mintára iktatták be a közvetlen politikai irányítás alatt álló, elkülönített egyházügyi államtitkárságot, az ÁEH formájában. Éppen ezért a legutóbbi választásokat követően nagy örömünkre szolgált, hogy négy esztendővel a rendszerváltás után, végre a jelenlegi kormány visszatért nemzeti hagyományainkhoz, és az egyházi ügyek összességét a Művelődési és Közoktatási Minisztériumhoz utalta. Annál sajnálatosabb azonban, képviselőtársaim, hogy ez a változtatás, úgy tűnik, tiszavirág-életűnek bizonyult, mert a kormány most az egyházi ügyek kezelésének szovjet típusú struktúráját szándékozik visszaállítani. Ez engem mint Deák és Eötvös nemzeti-liberális hagyományait nagyra tartó demokratát borzadállyal tölt el, tisztelt Ház.

Tisztelt képviselőtársaimnak tudniuk kell ugyanis, hogy a kormány elképzelései szerint a jelenlegi módosítás csak az első lépés lenne az egyházias hatáskörök önálló egyházügyi államtitkársághoz csoportosítása területén. Információim szerint ugyanis következő lépésként őszre egyenesen a kétharmados egyházügyi törvény módosítását tervezi a kormány, hasonló irányban. Azonban már a jelenlegi törvénymódosítással előidézni szándékolt helyzet is és ezt látnunk kell sokkalta erősebb egyházügyi államtitkárságot jelent majd a Pálos-félénél Pálos képviselő úr ezt majd nyilván megerősíti. A Pálos-féle államtitkárságnak ugyanis emlékezetem szerint mindössze egyetlen törvényben rögzített hatásköre volt, nevezetesen az elnöklés az ingatlanegyeztető bizottságok ülésein. A tények azonban azt mutatták, hogy ennek ellenére olyan informális hatalmi pozícióra tett szert az államtitkárság annak idején, amely gyakran a szó szoros értelmében beárnyékolta az egyházi ügyekkel főszabály szerint foglalkozni hivatott MKM hatáskörét itt csak arra szeretnék például utalni, hogy az államtitkárság a szaktárcával történő előzetes egyeztetés nélkül évekre előre elígérte az egyházi kárpótlásra fordítható összegeket, és ez zavart is okozott. Ezzel szemben az új államtitkárság már az első lépésben az ingatlanügyek teljességét azaz nemcsak az elnöklést kapja majd meg.

Ezzel a tervezett változtatással az egyházi ügyek kikerülnek a szakmai keretek közül, kikerülnek a szakmai felelősség alól. Közvetlenül politika- és személyfüggővé válnak, még akkor is, ha az államtitkárság munkatársai a legjobb szándékkal igyekeznek majd feladataikat ellátni. Olyan struktúra létesül ugyanis és én úgy gondolom, hogy nem anakronisztikus dolog a jogállamiság építése közben struktúrákról is beszélni , amely közvetlenül ki van téve a politikai széljárásnak, az érdekek változásainak. Ez a politikai kitettség pedig még azoknak is kellemetlen meglepetést okozhat majd, akik most egyházi oldalról határozottan támogatják a változtatást.

(20.00)

Egyébként azt szeretném csak megjegyezni, hogy ennek az ügynek különös pikantériát kölcsönöz az, hogy a címzetes egyházügyi államtitkár úr aki most Sarkadi Nagy Barna volt ÁEH-vezető, majd Pálos Miklós képviselő úr felújított székét foglalja el az előző ciklus alatt, amikor még az MKM főosztályvezetője volt, folyamatosan kritizálta a függetlenített államtitkárság létét, és azt hangsúlyozta, hogy véleménye szerint az egyházi ügyeknek a szaktárcánál lenne a legmegfelelőbb helye. Az ő véleménye is közrejátszott egyébként abban, hogy az új kormány első intézkedései között megszüntette a függetlenített egyházügyi államtitkárságot.

Tisztelt Ház! Ha ez az eset önmagában állna, akkor még el is hihetnénk azt, hogy mindössze az történik, hogy a kormány keresi, de nem találja a megfelelő helyét az egyházspecifikus állami ügyeknek a kormányzati struktúrában; és ezen önmagában nem is csodálkoznék, hiszen az állam és az egyház elválasztására épülő rendszerben egy ilyen szerv léte önellentmondás. Mivel azonban nálunk a pénz- és vagyoni ügyek, tudjuk jól, még összefonják a két oldalt, kénytelen-kelletlen, de átmenetileg még szükség van egy egyházi ügyeket kezelő speciális állami szervre, így valóban fejtörést okozhat, hogy ez hol helyezkedjen el. Ideális megoldás nincs természetesen, mert mint említettem, egy ilyen szerv rendszeridegen; a legkevesebb baj azonban akkor keletkezhet, ha az egyházügy szakmai keretek között fut, ez pedig nyilvánvalóan csak a szaktárcát, esetünkben a Művelődési és Közoktatási Minisztériumot jelenthetné.

Álláspontom szerint tehát a létező problémákra, amelyek tagadhatatlanul fölmerültek és léteznek, az MKM keretein belül kellett volna megoldást keresni. Egyébként ott már államtitkárrá lett előléptetve az egykori főosztályvezető úr, tehát az sem felel meg a valóságnak, hogy ez a lépés szükségeltetik ahhoz, hogy az egyházak még magasabb szinten kezeltessenek. Tehát nekem az a véleményem, hogy jó alkalmat kínált volna a problémák kezelésére a tárca vezetésében történt változás.

Vannak, tisztelt Ház, azonban egyéb jelek, amelyek azt mutatják, hogy a kormány sem nem kénytelen, sem nem kelletlen teszi azt, amit most tesz, hanem egy visszarendeződési tendencia részeként.

Az egyik ilyen jelzés a konkordátumkötés szándékának a kinyilvánítása. A Vatikánnal történő konkordátumkötés felvetése ugyanis teljesen váratlanul történt, és sokakban megdöbbenést váltott ki. Az ezredfordulóhoz közeledve ugyanis joggal gondolhatná az ember, hogy az az elv, amely szerint a törvények egyaránt mindenkire vonatkoznak, teljesen magától értetődik. A vallás- és lelkiismereti szabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényben ez a megközelítés az egyházi ügyek területén is érvényesül. Az említett törvény egyébként többek között lezárta a különmegállapodások korát, és ezzel a törvény előtti egyenlőség talajára helyezkedett. Ezért ma Magyarországon a vallási kérdéseket az összes érintettre egyaránt vonatkozó, tehát általános érvényű törvények rendezik; a még megoldásra váró ügyeket pedig szintén mindenkire ható jogszabályokkal kívánjuk rendezni, így ennek a paktumpolitikának a felelevenítése teljesen anakronisztikus lenne.

Az alkotmányunk egyébként egyetlen esetben enged eltérést az általánostól, akkor, amikor a 70/A § (3) bekezdésében kimondja: "A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti." Ez az úgynevezett kedvezményes megkülönböztetés elve egyébként, amely a szóhasználatban mint pozitív diszkrimináció terjedt el. Őszintén remélem azonban, hogy senki nem gondolja komolyan azt, hogy az egyházak sorában éppen a legnagyobb magyar egyház, a római katolikus lenne a leghátrányosabb helyzetben, olyan hátrányban, amely azt indokolná, hogy esetében eltérjünk az általánostól. Ezt állítani ugyanis legalább olyan abszurd lenne, mint amilyen abszurd az, hogy Szlovákiában a kisebbségi nyelvek védelme helyett a többségi nyelvről alkottak törvényt.

Nem tudom, tisztelt Ház, hogy pontosan mi késztethette a miniszterelnök urat a konkordátum ügyének felvetésére; olyan lépésre, amelyre még a KDNP-t magába foglaló előző kabinet sem vállalkozott.

Szerencsére egyébként a miniszterelnök úr vatikáni vendéglátói körültekintőbbek voltak, és ha értesüléseimnek hinni lehet, a lengyel példára hivatkozva felhívták a miniszterelnök úr figyelmét arra, hogy nem könnyű egy átfogó konkordátumot nemzeti szinten elfogadtatni. A lengyel kormány ugyanis megkötött egy ilyet, aztán a parlament nem ratifikálta.

Meglepő, tisztelt Ház, hogy a magyar miniszterelnök figyelmét a magyar nemzeti érzékenységre egy idegen állam képviselőjének kell felhívnia. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a miniszterelnök úr vendéglátói is csak a formát illetően bizonyultak ennyire előzékenynek, a tartalmat illetően már kevésbé, hiszen ha értesüléseim nem csalnak, magától az ötlettől nem álltak el: részmegállapodásokat javasoltak az átfogó konkordátum helyett. No és állítólag azt is, hogy az új magyar alkotmányban és most figyeljenek, tisztelt képviselőtársaim! legyen utalás arra, hogy az állam az egyházakkal való viszonyát kétoldalú megállapodások révén rendezi. Magyarán: az általános, egységes és mindenkire egyaránt érvényes jogrendszerünk megbontására tettek javaslatot.

Egy másik elgondolkodtató jelzés, tisztelt Ház, eme tendenciában, hogy egyre több szó esik manapság az egykori egyházi nagybirtokokról. Főleg a katolikus klérus oldalán érzékelhető olyan törekvés, amely a földbirtokok ügyét újra képbe kívánja hozni. Az, hogy egy egyház valamivel próbálkozik, természetesen magától értetődő; az azonban már nem, hogy a kormány kétértelmű magatartást tanúsít ebben az ügyben, és ezzel olyan látszatot kelt, mintha lenne valamiféle lehetőség az egyházi kárpótlás újbóli megnyitására. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a földbirtokok ügyét még a magát olyannyira egyházbarátnak nevező Antall-kormány sem merte megbolygatni, a kárpótlást annál jóval szűkebb körben vonta meg.

Tisztelt Ház! Tudatában vagyok annak, hogy nem megszokott dolog kormánypárti képviselő szájából ennyire ellenzéki ízű felszólalást hallani, különösen akkor nem, ha az ellenzék pedig, úgy tűnik, mellszélességgel támogatja a kormánypárti törvényjavaslatot. Sajnálom, hogy a helyzet úgy alakult, hogy sort kellett kerítenem erre. Mindenesetre kormánypárti képviselőtársaimat meg szeretném nyugtatni, hogy igyekeztem így is lojális maradni, hiszen csak egy részét mondtam el annak, amit el lehetett volna mondani ennek az ügynek a kapcsán. Azért nem mondtam el többet, mert a célom nem volt több annál, mint hogy elgondolkodjanak önök azon, ami ezen a területen zajlik és felfigyeljenek egy nemkívánatos tendenciára.

Ez a tendencia egyébként az egyházfinanszírozás kívánatos reformját illetően is kétséget ébreszthet afelől, hogy van-e esélye ma igazán szabadságpárti megoldásnak. Annak természetesen üzenet értéke van, hogy az az apró lépés, ami a finanszírozás területén az szja-törvény őszi módosításával történt, az sem a kormánynak köszönhető, hanem egy országgyűlési képviselők által beterjesztett módosító indítványnak.

Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Tudom, hogy e technikainak nevezett törvénymódosítás kapcsán egy kissé nagyívű fölszólalásra vállalkoztam, de arra szerettem volna a figyelmet felhívni, hogy ez a technikai jellegű módosítás egy tendenciának egy része, és ezért is gondoltam, hogy hasznosabb, hogy összefüggéseiben lássuk a folyamatot.

Természetesen itt történt utalás, hogy a kisebbik koalíciós partner nem emelt vétót kormányzati szinten ez ellen az intézkedés ellen, noha a nyilvánosságot tájékoztatni kell arról, hogy a kormány eredetileg rögtön most tervezte a kétharmados törvény módosítását is, és hogy arra itt ma este nem kerül sor, ez például a kisebbik koalíciós partnernek köszönhető, aki kifejezte, hogy ezt azért már mégse. Egyébként tény és való, hogy a kisebbik koalíciós partner nem emelt vétót kormányzati szinten; ezzel kerülni kívánta azt, hogy a koalíciós partnerek között meglévő konfliktusforrások tovább gyarapodjanak. Az a tény, hogy az SZDSZ a kormányzati szinten nem emelt vétót az intézkedés ellen, feltehetően azt is eredményezi majd, hogy az SZDSZ többsége nem fog a törvényjavaslat ellen szavazni.

(20.10)

Az azonban, tisztelt Ház, engedtessék már meg nekünk, hogy nagyon erős nemtetszésünknek adjunk hangot ezzel a változtatással kapcsolatosan. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a bal oldalon.)