Kristóf István (MSZP)
DR. KRISTÓF ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy nagyon nehéz törvény részletes vitáját kezdtük meg ma este. Nehéz ez a törvény, mert egyrészt hozott anyagból kell dolgozni, hiszen az 1992. évi XXXII. törvény mint alap meghatározza azokat a kereteket és meghatározza azt a mozgásteret, amelyen belül az Alkotmánybíróság 1/1995. számú határozata alapján a szükséges módosításokat az alkotmányos helyzet helyreállítása érdekében el kell végezni. Nehéz a törvény azért is, mert nehezen becsülhető meg megbízható adatok hiányában az, hogy a különféle megoldási javaslatok a jogosulti kört hogyan érintik, az egyes variánsok milyen személyi kört érintenek, és ennek következtében nyilván nagyon nehéz meghatározni azt is, hogy az egyes javaslatok elfogadása a költségvetést milyen mértékben terhelné.
Nehéz törvény részletes vitáját folytatjuk azért is, mert a kárpótlás elmélete hogy úgy mondjam követő jellegűként alakult; nevezetesen: először a vonatkozó törvények születtek meg, majd a jogalkalmazás során és az erre vonatkozó alkotmánybírósági határozatok megismerését követően kristályosodtak ki azok az elvi-elméleti alapok, amelyeket most már nyugodtan nevezhetünk kárpótlási joganyagnak. Jelzi ezt a helyzetet az is, hogy magára a kárpótlásra ez idáig hét alkotmánybírósági határozat született, és végül is ezek adják azt a szakmai hátteret, amelyet figyelembe kell venni a döntések során.
Hogy milyen nehéz ez a törvény, azt jelzi az is, hogy ha jól emlékszem szeptemberben kezdtük meg ennek a törvénynek az általános vitáját, és úgy tűnik, hogy a nézeteltérések egyes területen még igen-igen markánsnak tűnnek.
Tisztelt Ház! Eddig elérve megköszönöm azt, hogy figyelmeztetés, illetve a tárgyra térésre való felhívás nélkül elmondhattam eddigi mondandómat, és nem szólítottak fel arra, hogy tételesen a részletes vitának megfelelő hozzászólást adjak elő. De úgy éreztem, ennyit kénytelen voltam megtenni, történetesen azért, mert Dornbach Alajos képviselőtársammal ehhez a törvényhez húsz módosító indítványt terjesztettünk elő, ezért ennyi előzetes bevezetésként mindenképpen szükségesnek tartottam elmondani.
A módosító indítványaink egy koncepció mellett vagy mentén készültek el, és lényegében az alapkoncepció következménye a szükséges egyeztetések és átvezetések miatt az, hogy darabszámra ez húsz körülire alakult. A koncepcionális kérdésben a mi véleményünk némileg eltér az előterjesztő véleményétől, és sajnálatos módon e koncepcióban az emberi jogi bizottsággal sem tudunk teljes mértékben egyetérteni.
Az Alkotmánybíróság 1/1995. számú határozata rendelkező részében kimondja, hogy a második világháború alatti faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítése önkényes csoportbesorolásnak minősül, ezért alkotmányellenes. Erre az alkotmánybírósági határozatra tekintettel szerepelt az előterjesztésben az, hogy a törvényjavaslat, illetve az alaptörvény, az 1992. évi XXXII. törvény egészüljön ki egy "Kárpótlás az országból való száműzetés" címmel, és ennek a megfelelő jogi rendezésével.
Dornbach Alajos képviselőtársammal áttekintve és feldolgozva a történteket, úgy foglaltunk állást, hogy ebben a körben két igen markánsan és igen jól körülhatárolható jogosulti körről van szó, nevezetesen egyrészt a második világháború alatt megsemmisítő vagy kényszermunkatáborba szállítottak köréről, illetve egy másik körről amely szintén meghatározó és igen jellemző kör , azokról, akiket a második világháború alatt vagy azt követően szovjet kényszermunkára hurcoltak. Úgy gondoltuk, van elvi alapja annak, ha ezt a jogosulti kört, ezt a két csoportot a törvényben külön címként megjelenítjük, ezzel is jelezve az eltérő történelmi körülményeket.
Ezzel eddig különösebb probléma nem is lenne, hiszen e javaslatunk megalapozottságáról sikerült meggyőzni az előterjesztőt és az emberi jogi bizottságot is, illetve e megoldás ellen nem érveltek olyan nagyon, mint más javaslatunknál.
(18.20)
Van azonban itt egy más körülmény és tényező is, mégpedig a deportálás vagy a szovjet kényszermunka során elhaltak utáni kárpótlási igény érvényesítésének lehetősége; nevezetesen: ki legyen az, aki ezek után az elhalt honfitársaink után a kárpótlási igényt érvényesítheti. Az előterjesztő javaslata ebben úgy foglal állást, hogy ilyen esetben a kárpótlási igényt a túlélő házastárs érvényesítheti, további jogosulti kört pedig az előterjesztés nem tartalmaz.
Mi úgy ítéltük meg, hogy ez a rendelkezés az ésszerűség határain túl szűkíti a jogosulti kört. Ha meggondoljuk azt, hogy az időtávlat miatt a szóba jöhető személyek milyen korúak lehetnek, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a jogosultak egy része már sajnálatos módon elhalálozott, és nagyon kevés azoknak a száma, akik túlélő házastársként a szovjet kényszermunka vagy a deportálás során elhunyt személy után a kárpótlást igényelhetnék.
Áttekintve az eddigi kárpótlási joganyagot, az a véleményünk alakult ki, hogy indokolt és szükséges kiterjeszteni a jogosulti kört az elhalt személy élő gyermekére, annak érdekében, hogy összhangban legyen a korábbi jogosulti körre vonatkozó szabályokkal. Itt egyfajta kompromisszumot fogadtunk el, illetve ajánlottunk; nevezetesen azt, hogy annak fejében, hogy a jogosulti körbe az élő gyermek bekerülhessen ez talán túlzott kompromisszum is volt , kihagyni javasoljuk a túlélő házastársat.
Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a jogosulti kör ilyen mértékű kiterjesztése előre nem látható mértékű anyagi következményekkel járna. Vagyis nem lehet látni előre, hogy hány személy és ennek következtében milyen mértékben igényelhetne kárpótlást, hogyan alakulna az állam kárpótlási kötelezettsége.
Ezért javaslatunk egyik variánsában azt terjesztjük elő, hogy a kárpótlási igények bejelentését követően a megalapozott, elfogadott kárpótlási összegeket ne egy évben és ne egy összegben kelljen kifizetni, hanem négy év alatt, szakaszoltan történjen a kárpótlás kifizetése. Megítélésünk szerint ez az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel összhangban van, hiszen az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkotmányellenes, ha a kárpótlás szakaszoltan történik, és ennek következtében az állami költségvetésnek sem jelentene olyan mértékű terhet. Tehát ez a javaslatunk egyik variánsa, amely az ajánlás 20. pontjában szerepel.
Az általános vitában, illetve a bizottságokban eddig lefolytatott vita tanulságait figyelembe véve azonban úgy láttuk, hogy ezt a javaslatot tovább kell fejlesztenünk. Ezért egy olyan megoldás kidolgozására is sor került részünkről, amely hogy úgy mondjam e javaslattal szemben a felhozott érveket bizonyos mértékig kezelni próbálja. Már 1992-ben is fölmerült ha jól emlékszem, Mécs Imre képviselőtársam részéről az a javaslat, hogy maga a törvény ne foglaljon állást a kárpótlás összegszerűségéről, határozza meg, tartalmazza azokat a feltételeket, amelyek mentén az igénybejelentéseket el kell bírálni; hanem amikor az igények elbírálására megnyitott határidő lezárul, és ismertté válik az, hogy mennyi az igényjogosultak száma, akik a törvény rendelkezéseinek megfelelően jogosultak kárpótlásra, akkor egy külön törvényben kerüljön meghatározásra tételesen, összegszerűen a kárpótlás összege. Ezt a javaslatot a koncepciónk B-variánsaként terjesztettük elő, és ez a javaslatunk az ajánlás 21. pontjában szerepel.
A többi indítványunk, mint említettem, következménye ezeknek a javaslatoknak. Ezért azon túl, hogy utalok arra, hogy van még általunk jegyzett javaslat, azt hiszem, külön érvelni, indokolni mellette nem fogok. Köszönöm szépen.