Tóth Pál (MSZP)
TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Meg kell mondjam, kedves képviselőtársaim, ámulva-bámulva hallgattam Sepsey képviselő úr felszólalását. Elég jól ismerem az ő érveit, írásban is és nyilatkozataiban is, a bizottsági vitákban is, de a mostaniak az újszerűségükkel leptek meg a korábbiakhoz képest.Szögezzük le, képviselő úr, hogy most ennek a törvényjavaslatnak a benyújtását egy korábbi diszkrimináció okozta, azok a diszkriminációk, amelyeket az Alkotmánybíróság 1995 februárjában vélt felfedezni az 1992. évi XXXII. törvényben a precizitás kedvéért fel is olvasnám. Az első: az eredeti törvényben a második világháború alatt faji, vallási okokból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak történő minősítését az Alkotmánybíróság önkényes csoportbesorolásnak minősítette, ezért alkotmányellenes. Hogy a törvényjavaslatba bekerült egy köztes kategória, amelyet eredetileg "az országból történő száműzetés" címen definiált a jogalkotó, az ebből fakad és nem másból.
A másik, ami az ön impozáns méretű módosító csomagjának a legfontosabb mozzanata, a 2/A § elhagyására vonatkozó módosító indítványa. Ezzel kapcsolatban pedig a következőről szól a történet. és én nem mondtam volna el az előzményeket, meg nem mondtam volna el, hogy eredetileg azok, akik akkor bábáskodtak a törvény fölött, kinek szánták ezt a húsz paragrafust.
Az Alkotmánybíróság tényleg önkényesnek minősítette azt is, hogy a XXXII. törvény az állami önkény során keletkezett sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények megnyitását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntetőigénye érvényesítését. Ez elég "jogászian" hangzik. Kérem szépen, ezt a mulasztást az Országgyűlésnek 1995. szeptember 30-ig kellett volna pótolnia nem tette meg.
Amit ön mond, annak a lényege az ha jól értem, lehet, hogy nem értem jól , hogy az erre vonatkozó alkotmánybírósági szentenciát a jogalkotó annak idején teljesítette akkor, amikor elfogadta a nemzeti gondozásról szóló törvényt. Ezt kétségbe vonom, képviselő úr, több okból is. Az első az, hogy a törvény maga rendelkezik arról, hogy a nemzeti gondozáson túlmenően, külön törvényben kell szabályozni ezt a dolgot. A jogalkotó itt most nem külön törvényben szabályozta.
A másik, ami szerintem meggyőzőbb érv az ön felvetésével szemben: az Alkotmánybíróság ezt a határozatát, amelyről itt szó van, 1995. február 8-án hozta, amikor ez a bizonyos, a nemzeti gondozásról szóló törvény már régen hatályban volt. Ennélfogva tehát nem igazán értem, hogy az Alkotmánybíróság miért nem akceptálta azt, amit ön két oldalon keresztül az indokolásában leírt.
Ami a nyugati hadifoglyokat és általában a hadifoglyokkal kapcsolatos problémákat illeti: tényleg keserű dolog, tényleg nyomorult dolog az, ami az eredeti törvényből fakad, és amivel most a kormánynak szembe kell néznie. Mert ennek a problémának a magvát, a csíráit az eredeti törvény hordozza magában. Sajnálom, képviselő úr, hogy nem volt itt akkor, amikor a bizottsági többségi véleményt előadtam de hát nem volt itt. Tudniillik ezt a különbségtételt, ezt a cezúrát, hogy augusztus 1-jétől jár, július 29-én pedig már nem jár semmiféle kárpótlás mert akkor csak hadifogoly volt az illető, utána meg kényszermunkás , ha utánanéz az eredeti törvénynek, akkor meglátja, hogy az a törvény tette bele. Ezt a mozzanatot azonban az Alkotmánybíróság nem kontrakarírozta meg, ennélfogva tehát semmilyen alapja nem volt a kormánynak ahhoz, hogy hozzányúljon ehhez a dologhoz.
Az összes többi felvetésével kapcsolatosan nem kívánnék szólni, de még visszatérnék a bizottsági kisebbségi véleményre. Kedves képviselőtársaim, láthatják azt, hogy a bizottságban legalább két, igen koherens, egyértelmű, jól körvonalazható és bizonyos értelemben nagyívű kisebbségi vélemény fogalmazódott meg. A részletes vitában mind a két kisebbségi vélemény artikulálódott, elég egyértelműen.
Azt gondolom, a kormány előterjesztése e két kisebbségi vélemény közé valamilyen középutat választva tehető helyre igazából. S ha már itt szóba kerültek a 60 milliárdok, amit szintén Sepsey képviselő úr volt szíves említeni, akkor ezzel kapcsolatban emlékeztetném őt arra, hogy 1992-ben, amikor igen parázs viták kereszttüzében folyt ennek a törvénynek az előkészítése és megtárgyalása, akkor igenis az akkori kormánypárti képviselők tán mint azok, akik ezzel a törvénnyel foglalkoztak folyamatosan emlékeztették az érdeklődő újságírókat, a közvéleményt és mindenkit, akit érint, hogy egy felelős kormánynak éppen azért, hogy végrehajtható törvény szülessen számot kell vetnie azzal, hogy mit tud a törvény mögé tenni. Ez most is érvényes.
De azt gondolom, ha a törvényjavaslat eredeti szövegét nézem és azt nézem, hogy ennek a finanszírozása mit jelent , akkor ez, Sepsey képviselő úr, ebben a jelenlegi formájában 25 és valahánytizedmillárd forint. Minden egyéb kiterjesztése a jogosulti körnek beláthatatlan mértékű növekedést okoz.
Márpedig úgy tudom, hogy mind az érintettek tehát akik idős emberek , mind a társadalom, mind pedig a kormány számára az lehet az egyetlen járható út, hogy mihamarabb alkosson meg egy végrehajtható törvényt, olyan törvényt, amely mögött szemben a korábbi kárpótlási törvényekkel valódi fedezet van, végre lehet hajtani; s nem időben elhúzva, mert idős emberekről van szó, azokról az emberekről, akik jogosultak a törvényjavaslat szerint, akik a hatálybalépés után szeretnék is látni ennek a korrekciónak a hozadékát. Köszönöm a figyelmet.