Pokorni Zoltán (Fidesz)

1996. március 26.

POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Vendégeink! Így, a magyar parlament első cigánypolitikai vitanapjának a második felében, a vége felé, amikor a képviselő urak is, de a vendégek egy része is már a lábával szavaz, az a kérdés vetődik föl vagy kimondjuk ezt, vagy nem , hogy mi értelme ennek az egésznek. Mi értelme a magyar parlamentben cigánypolitikai vitanapot tartani, mely vitanapon nem szólalhatnak meg a cigányság képviselői, nem fejthetik ki az álláspontjukat, nem mondhatják el, hogy mi rejtőzik azokban a vaskos dossziékban, amelyeket az önkormányzat kidolgoztatott, programként az asztalra tett. Ez talán válasz lett volna a miniszterelnök úr kérdésére: volt-e olyan kormány, amelyik programot tudott alkotni a cigányság fölemelésére? Erre ő azt a választ adta, hogy nem volt; hallottunk itt olyan választ, hogy volt ilyen. Egy biztos: ez a program ott ül a karzaton. Ott vannak ennek a programnak a képviselői, akik le is tették az asztalunkra ezt a több száz oldalnyi dokumentumot, mit kell szerintük csinálni a cigányság fölemelése érdekében.

Mire való akkor mégis, ha úgy tetszik, egy politikai vitanap? Mire való ez az intézmény?

(13.00)

Két feladata mindenképpen van. Az egyik, hogy a politikai pártok leszögezzék, maguk milyen kérdésnek tekintik a cigányság igen összetett problémáit: kisebbségi vagy szociológiai kérdésnek, szociális kérdésnek, ágazati politikának vagy egy önálló cigánypolitika megalkotását jelentő, feszítő kérdésnek. Ez fontos. Fontos az érintetteknek és fontos itt valamennyi politika iránt érdeklődő embernek tudni, ki hová helyezi ezt a magyar közösség előtt álló gondok sorában.

A másik feladata egy ilyen politikai vitanapnak, hogy igencsak mérlegre tegye, hogy a kormány mit tesz ezekben a kérdésekben önmaga programjához képest vagy a gondok nagyságához képest.

Az eddig felszólalók ennek a két szerepnek igyekeztek eleget tenni, de sokszor mi magunk sem tudtuk kihámozni, hogy a szavak vagy mondatok között mi is az érdemi jelentés. A magam részéről szeretnék egy kicsit egyenesebben vagy érthetőbben szólni.

Miről van itt szó, amikor arról beszélünk, hogy szociális probléma? Emlékszünk valamennyien, hogy a Kádár-korszak idején a cigányság csak szociális probléma volt, nem tekintették önálló kisebbségi problémának, nem úgy kívánták kezelni. Valóban, nincs ma más olyan kérdés, amelyik fölvetné a magyar társadalom alapintézményeinek működőképességét. Nem lehet csak szociális kérdésként kezelni, és nem is csak kisebbségi kérdés. A kettőt együtt kellene asztalra tenni. Ez tehát azt is jelenti, hogy külön kell választani a feladatokat. Mit kell különválasztani?

Először is azt, amiről az előbb Tóth Pál képviselőtársam beszélt: azoknak a szerencsétleneknek a sorsát, az azokról való gondoskodást, akik valóban már nem tudnak önmagukért tenni, akik mindörökre az állami gondoskodás ha úgy tetszik, a paternalista gondoskodás segélyezésén fognak lógni, és nincs esélyük a felemelkedésre. Minden államnak felelőssége, hogy ezeknek a szerencsétleneknek valamilyen módon a tisztes vagy legalább biológiai megélhetést tudja garantálni, tudja biztosítani. Ezt egy józan kormány, egy józan állam nem veheti el.

Azonban ettől külön kell választani azt a második feladatot, ami a mai kormány előtt álló feladat is: hogy képes-e olyan intézményrendszert kidolgozni, ami azokat támogatja, akik tesznek önmagukért, akik hajlandóak a saját felemelkedésükért valamit vállalni. Nyilvánvaló, hogy ennek az intézménye ma alapvetően hiányzik. A strukturális döntések megszülettek, kerekasztalok, koordinációs tanácsok, albizottságok létrejöttek. De ez ügyben, ennek a második lépésnek a megtételére bizony a Horn-kormány is csak készülődik, már jó ideje. Pedig enélkül nem jön el az az idő, amit itt többen emlegettek, hogy a magyar cigányság csonkának nevezett és joggal csonkának nevezett társadalmában létrejön az a középosztály, amely önmaga leszakadottjainak tud motiváló erőt, vonzerőt mutatni. A cigány társadalom ma valóban kétpólusúvá szakadt: egy igen jól képzett és nagyon aktívan dolgozó mondjuk így top-értelmiségre és egy kizsákmányolt, szerencsétlen, az előbb jól körvonalazott, az előző hozzászóló által hűen lefestett, favágással, színesfémgyűjtéssel a mindennapi betevő falatot kereső széles tömegre.

A mindenkori magyar kormány előtt még évtizedekig az a feladat áll, hogy megteremtse a magyar középosztályt a cigányságnál is. Tudjuk, hogy ugyanez a feladata természetesen más természetű, más alapról, de ugyanez a feladata a kormánynak a többségi társadalmat illetően is.

Ilyen értelemben valóban egy hajóban ülünk, egyazon feladatnak kell megfeleltetni a kormányt, amikor vizsgáljuk annak működését: mit tesz meg a magyar kormány a középosztály, a polgárosodás érdekében, amikor a többségi társadalomról van szó, és mit tesz meg ennek érdekében, amikor a cigányságról van szó? A kettőt valóban nem lehet összemosni, mert lényegesen más alapról, lényegesen más szintről indít a két réteg. Az egyiknél a megőrzés, a valóban megteremtés, a másiknál pedig a semmiből való létrehozás feladata áll előttünk.

És itt nem lehet elkenni politikai okoskodásokkal ennek a feladatnak a nagyságát. Mindenkinek igaza van, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a rendőrségben él a másság iránti diszkrimináció, megkülönböztetés. Sőt, nemcsak a rendőrségben, hanem a magyar társadalomban. A gond nagyságát jól mutatja egy nemrégiben készült országos felmérés, mely szerint a 14-18 évesek egyharmada egyharmada! cigányellenes; egyik északkeleti megyénkben hadd ne nevezzük itt most meg a lakosság tíz százaléka a cigányság túlzott támogatásának tulajdonítja a gazdasági helyzet romlását, nyolc százalékuk pedig fizikai megsemmisítésükkel véli egyedül megoldhatónak a cigánykérdést.

A helyzet jóval drámaibb, mint itt, a parlamenti plenáris ülésen elhangzott szép szavak alapján gondolnánk. A magyar társadalomban nem csökkent, hanem nőtt az intolerancia, nőtt a türelmetlenség. Nyilván olyan mértékben, ahogyan rosszabbodott az ő gazdasági helyzetük, ahogy rosszabbodott az állapotuk.

Rosszabbodott, ha úgy tetszik, a versenyképes tudáshoz való hozzáférése a cigányságnak is. Ma kevesebben juthatnak be egyetemre, főiskolára, mint ezelőtt néhány évvel. Nem akarok ide nem illő módon utalni a kormány eltelt egyévi gazdaságpolitikájára. De bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor ma egy józsefvárosi nyugdíjas fél lemenni az utcára mert bizony fél , vagy egy kisvárosban, kistelepülésen áramot vezet a szőlősgazda a kerítésbe, vagy hasba lövi azt a törökbálinti almaszedőt vagy barackszedőt, akkor ennek igenis megvan valamilyen módon az összefüggése, összeköttetése az adott kormányzati időszak működésével.

Hága Antóniát most nem látom a teremben, de rossz ízű és szerintem feledésre méltó epizód volt az, amikor ő az előző kormányhoz kötötte a barack miatt szerencsétlen és elfogadhatatlan módon meglőtt ember esetét, vagy éppen az Antall-kormánnyal azonosította a szélsőjobb oldal felerősödését.

Pont annak mondott ellent, amivel a mondatait kezdte: hogy nem szabad pártpolitikai csatározás tárgyává tenni ezt a kérdést, mert jóval nagyobb gondról van szó. Azért nem szabad nem álszent farizeus magatartás miatt nem szabad , mert a dolog tényleg nagyon feszítő. Azért, mert olyan nagy a gondkazal, olyan ahogy itt mondták szociális bomba az, aminek a tetején ücsörgünk és szép szavakkal bókolunk egymásnak, ellenzékiek és kormánypártiak. Aki nem néz szembe ennek a gondnak a nagyságával és azt gondolja, hogy csak multikulturális tanfolyamok hirdetésével majd meg lehet változtatni ennek a gondnak a lényegét, alapját, aki finnyás értelmiségiként pusztán a tolerancia hirdetésével kívánja kezelni ezt a dolgot, az árt: árt a cigányságnak, és árt a többségi magyarságnak is.

Csak az a magatartás vezethet itt előre, amire láttunk én láttam jeleket mind ellenzéki, mind kormánypárti sorokból. Aki nem felelelősségáthárító vitanappal, nem szép szavakkal kívánja ezt megoldani, nem egy cigánypolitikai kormányzati brosúrával kívánja megoldani ezeket a kérdéseket, hanem valamennyi ágazatpolitikai kérdésben hajlandó érvényesíteni. Minden tiszteletem Radó Péteré, aki megírta a Művelődési Minisztérium cigány oktatási programját. Nagyon szép: ösztöndíjak, önálló intézmények, hálózatok, felzárkóztatás. De mindez semmit sem ér, hogyha közben ugyanez a minisztérium olyan oktatáspolitikát folytat, amelyik megszünteti a kistelepülések iskoláit, ahová ezek a gyerekek járnak általános iskolába. Az álszentségről van itt szó. Hogyha egyfelől, mutatványként meglobogtatunk egy vékonyka brosúrát a fölzárkóztatásról, másfelől pedig megszüntetjük az alapintézményeket. Ha nem magukban az alapstruktúrákban kívánjuk érvényesíteni az itteni eltökéltségünket a cigányok érdekében, akkor semmit sem teszünk.

Én erre kérek mindenkit, hogy képviselje azt amit ma itt elmondott holnap és holnapután is, amikor az oktatási törvény módosításáról, a felsőoktatási törvény módosításáról lesz szó, foglalkoztatáspolitikáról vagy adókedvezményekről. Mert egyedül akkor volt értelme annak, hogy ma itt összegyűltünk. (Taps.)