Horn Gábor (SZDSZ)

1996. március 26.

HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr, a szót. Nehéz dolog erről a kérdésről röviden beszélni, és fogy az időnk, tényleg a vége felé járunk ennek a mai vitanapnak, és tényleg egyre kevesebben vagyunk. Ugyanakkor egyre fontosabb olyan kérdések vetődnek fel, amik valószínűleg nem fejezhetők be egy-egy ilyen vitanapon, szükséges folytatnunk a vitát.Hadd kezdjem azzal, hogy nekem személyes tapasztalatom is az, hogy ma Magyarországon nagyon nehéz cigányemberként élni, nagyon nehéz ebben a szerintem is nagyon keményen intoleráns országban. Ennek az intoleranciának csak egyik eleme a gazdasági ellehetetlenülés, legalább ennyire eleme például az, ami időnként itt, a parlamentben folyik. Nagyon nehéz egy ilyen országban romának lenni, egy nagy kisebbséghez tartozni, hogyha nem tudunk eleget foglalkozni az ő problémáikkal, ha nem vagyunk képesek akár a Fodor Gábor képviselőtársam által már említett módon a mássággal, a kisebbségekkel együtt élni, tudomásul venni azt, hogy nemcsak mi, többség vagyunk.

(13.10)

Én ennek a kérdéskörnek egyetlenegy elemét szeretném ma körbejárni, és ez a közoktatási terület. Talán szerencsés is, hogy egymás után az oktatás-politikusok kerülnek az emelvényre, nyilván véletlenül, nem hiszem, hogy ez egy szervezési probléma lenne.

Azt gondolom, hogy a romakérdés magyarországi megoldásának alapvető kulcsa a közoktatás, az oktatásügy területén van. Ennek megfelelően jelezve azt, hogy nem Radó Péter munkája természetesen a cigány oktatási program, hanem nagyon komoly szakértői háttér által megcsinált program, kicsit jelezve azt is ezzel, hogy többen azt mondták, hogy nincsenek programok, nem készültek kormányzati programok. Ez egyszerűen nem igaz. Szerencsére ellenzéki képviselőtársam észrevette, hogy vannak olyan területek, ahol nagyon határozott programok készültek. Azt már nem vette észre egyébként, hogy a '96-os költségvetésben ennek a programnak a finanszírozási elemei megjelentek, erőteljesen megjelentek, de erre majd ki szeretnék térni.

Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy nagyon nagy a baj. Ha adatokat nézünk, elképesztőek. Példának okáért kiderül az, hogy ma egy cigánygyereknek 50-szer kisebb az esélye arra, hogy középiskolai érettségit kapjon, mint a többséghez tartozó vagy más kisebbségekhez tartozó gyereknek, és hatszor kisebb az esélye arra, hogy egy szakmunkás-bizonyítványt szerezzen.

Ezek elképesztően rossz adatok, és ezek az adatok természetesen nem az elmúlt egy-két évben jöttek létre, hanem sajnálatos módon évtizedek óta felhalmozódott és romló tendenciákra mutató adatok. Tehát miközben a középiskola expanziója jellemző törekvés Magyarországon, egyre több diák jut be érettségit adó iskolákba, ugyanakkor a cigánygyerekeknek ez a lehetőség sajnálatos módon nem vagy alig áll rendelkezésre. Még akkor is így van ez egyébiránt, hogyha ösztöndíj-lehetőségek egyre inkább rendelkezésre állnak. Jómagam legalább 600 olyan kisdiákról tudok, aki különböző magánalapítványok és közalapítványok segítségével rendszeres támogatást kap középiskolába járásra. De mi ez ahhoz képest, a sok ezer, sok tízezer emberhez képest, kisemberhez képest, akiknek ma ezt a lehetőséget kormányzati szinten kell s kellene rövid távon biztosítani?

Azt gondolom, hogy akkor, amikor ennek a kérdésnek a közoktatási vonatkozásairól beszélünk, talán nem fölösleges egy ilyen parlamenti vitanapon főleg akkor, hogyha ennek reményeim szerint lesz folytatása fölvázolni azt az oktatási programot, amelyben mi a magunk részéről tudunk gondolkodni, és amit a saját lehetőségeinkkel, szakmai, és mint kormánypárti képviselő nyilván a költségvetési lehetőségeinkkel támogatni tudnánk.

Nyilvánvalóan alapvető kérdés: a probléma megoldása nem egy iskolatípushoz kötődik, hanem az egész közoktatás rendszeréhez. Akkor, amikor az óvodába járás az első nagy szelekciós elv ma Magyarországon, és egyre inkább jellemző, hogy pont azok nem jutnak be az óvodákba, akiknek a leginkább szüksége van erre, akkor bizony nagy kérdés az, hogy tudjuk-e, és hogyan tudjuk biztosítani tömegesen azokban a régiókban, azoknak a gyerekeknek számára az óvodába járás lehetőségét, akiknek mindennél fontosabb az, hogy melegben legyenek, hogy enni kapjanak délután is, hogy normális óvónői környezetben vagy óvó bácsi környezetben tudjanak megerősödni, a szülői környezettel közösen.

Szeretném jelezni Pokorni Zoltán képviselőtársamnak, hogy példának okáért az óvodai normatívák 100 százalékkal emelkedtek 1996-ban az előző időszakhoz képest.

Azt is szeretném jelezni, hogy a kistelepülések kiegészítő normatívája bevezetésének egyik oka az volt, hogy őrizzük meg a kistelepülések kisiskoláit, hogy nem lehet fölszámolni egy olyan nehéz gazdasági helyzetben és társadalmi feszültségek időszakában a kisiskolákat, példának okáért a roma lakosság miatt, és nem is történik ennek a felszámolása sehol az országban.

Azt is szeretném jelezni, hogy a közoktatási törvény előkészítése során komolyan felvetődött, és a tervezetekben ez már szerepel is, egy olyan hátrányos helyzetű kiegészítő normatíva bevezetése, amely meggyőződésem szerint segítséget nyújtana, nyújthatna már rövid távon is ezeknek az intézményeknek, óvodáknak, általános iskoláknak a fennmaradására. Ezek persze mind kevesek, ezek az intézkedések, én ezt tudom.

Különösen fontos az, hogy szakmai értelemben legyen előrelépés. Vannak olyan óvodai programok, sajnos, nagyon kevés óvodában, de néhány tucatban ez már működik, ahol a szülőkkel közösen van lehetőség egy-egy kisebbségi csoport, elsősorban a cigány lakosság számára az óvodai nevelésre, amit én mindennél fontosabbnak tartok.

Az általános iskola ügyében egyrészt akár még javuló tendenciákat is mondhatnánk, mert szerencsére ma már tömegesen elvégzik az általános iskolát a romagyerekek is. Ugyanakkor ha megnézzük, hogy mi folyik az általános iskola falain belül, akkor már korántsem ilyen jó a helyzet. Létezik az úgynevezett etnikai nemzetiségi fejkvóta, ami egyébként jelentős mértékben megemelkedett, jobban, mint az összes többi normatíva 1996-ban. Azt gondolom, hogy ezt sem célszerű elfelejteni akkor, amikor a finanszírozásról beszélünk.

Ez a normatíva sajnálatos módon ma még ellenőrizetlenül, ellenőrizhetetlenül jut el az érintettekhez, nem lehet tudni, hogy ténylegesen azt szolgálja-e ez a normatíva, amire az állami költségvetésben ez megjelent. Talán ebből a szempontból egy pici előrelépést jelenthet az, hogy '96-ban már az etnikai kisebbségi normatívához való hozzájutás feltétele legalább egy program létezése, az eredményesség vizsgálatával azonban még adósak vagyunk.

Sajnálatos módon nem születtek meg, vagy ha megszülettek, akkor nagyon nehezen hozzáférhetőek azok a helyi programok, tantervek, taneszközök, amik elengedhetetlen feltételei a kisebbségi ügyek, és elsősorban a roma-, a cigány-problémák megoldásának az iskola falai között. Nincsenek meg azok a cigányság, mint kulturális egység, mint sajátos kisebbség létezését feldolgozó tananyagtartalmak ma az iskolarendszerben, amik elengedhetetlenül szükségesek lennének. Szeretném jelezni, nemcsak a kisebbségek számára, hanem legalább ennyire a többség számára. Kell hogy legyenek olyan tananyagok, amelyek, ha tetszik, kötelező érvényűen már az általános iskolai nevelés-oktatásba beépítve benne vannak ebben a közoktatásban. Kell hogy tanuljon minden magyar kisdiák arról, hogy ez az ország sokféle nemzetiségből áll, sokféle ember lakja, és ezek a sokféle emberek nagyon különbözőképpen gondolkodnak, élnek, nagyon különböző múlttal rendelkeznek.

Ezek azok a lépések, amelyek az általános iskola keretei között is jelentős előrelépéshez vezethetnek.

Többen jeleztük már, magam is egyetértek azzal, hogy a legfontosabb vagy rövid távon is jelentős előrelépést a középiskolai expanzió kiterjesztése jelentheti a roma lakosság számára.

Ezen a területen három kiemelt feladatot látok jómagam is, és azt gondolom, hogy ennek a feltételei részben, ha nem is egészében rendelkezésre állnak akkor, amikor a költségvetésben, egyébként először, jelentős, ha nem is elegendő, több mint 100 millió forintnyi összeg szerepel kifejezetten a roma oktatási programok megvalósítására. E három terület egyike egy olyan speciális tehetséggondozói hálózat létrehozása, amely csak részben épülhet vagy kell hogy épüljön a pedagógus szakmára, legalább ilyen mértékben helyi értelmiségi körökre, roma értelmiségiek segítségével kiépíthető, kiépítendő egy olyan hálózat, amely megkeresi azokat a gyerekeket, akik szeretnének középiskolába járni. Sok esetben az információhiány is gátolja azt, hogy középiskolába eljussanak azok a kisdiákok, akik erre abszolút mértékben érdemesek.

A másik pedig, hogy nemcsak megkeresi ebben a tehetséggondozó hálózatban az érintett szakmai kört, hanem nyomon is kíséri az ő munkájukat az iskola legalább első két évében. Mert bejutni még csak bejutnak sokan az iskolába, de nagyon hamar kiesnek onnan.

Legalább ilyen fontosnak tartom egy olyan tanodaszerű hálózat kiépítését, aminek elemei szerencsére megint csak megtalálhatóak ma már a közoktatásban, amely az iskolából kiszorulók, a középiskolából valamilyen oknál fogva, sok esetben egyébként diszkriminatív módon az előítéletek miatt kiszoruló diákok számára jelentett egy újabb lehetőséget, ahol kisebb csoportban, természetesen más típusú, felkészültségű pedagógusokkal lehetőség nyílhat a felzárkózásra, sőt akár az érettségiig vagy a felsőoktatás felé való továbblépésre.

Végül, de nem utolsósorban legalább ilyen fontosnak tartom ma egy olyan kollégiumi hálózat kiépítését, ha kell, akkor hozzákapcsolva sajátos nemzetiségi, roma nemzetiségi gimnáziumokkal, aminek egyik elemét a Gandhi Gimnáziummal itt többen már megemlítették, de nem elegendő ebből egyetlenegy, hiszen más régiókban is legalább ilyen feszült a probléma, hálózatban kellene gondolkodnunk. Ennek bizonyos elemeit azt gondolom, hogy elkezdtük már a Gandhi Közalapítvány létrehozásával és pénzügyi feltöltésével, legalábbis kidolgozni, de adósok vagyunk azzal a szerintem nagyon is rövid távú feladattal, ami alapján Borsod megyében, a Nyírségben és így tovább az érintett területeken megjelennek ezek a kollégiumok, hozzákapcsolva saját iskolával vagy az integrált nevelés lehetőségével.

Végezetül hadd jelezzem, hogy azt gondolom, hogy ez az ügy nem lehet pusztán kormányzati feladat, bár elsősorban kormányzati feladatról van szó akkor, amikor a probléma megoldásait keressük. Legalább ennyire fontos az önkormányzatok, és most nem elsősorban a kisebbségi önkormányzatról beszélek, hanem a helyi önkormányzatok részvétele egy ilyen közoktatási fejlesztési program, roma közoktatási fejlesztési program megvalósításában, és legalább ennyire fontos azoknak a civil kezdeményezéseknek a közvetlen részvétele, ha kell, pénzügyi, ha kell, szakmai részvétele, amire szerencsére egyre inkább van Magyarországon tehetség és elképzelés. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a bal oldalon.)

(13.20)