Götzinger István (MSZP)
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Vendégeink! A berniek talán évszázadok óta úgy tartják, tartották augusztus 1-jén nemzeti ünnepüket, hogy délután felmentek a városközeli hegyre, és az ismerős baráti családok ott együtt költötték el a magukkal vitt elemózsiát, elfogyasztották a magukkal vitt italt. Ők nem szerették az ünnepi beszédeket, ez nem is igen divat Svájcban, és a családi, baráti körben, ha nem is beszéltek róla, de tudták, hogy Svájc nemzeti függetlenségéről, Svájc évszázados hagyományairól van szó, azokról a demokratikus hagyományokról, amikről ők nem szoktak beszélni. Néhány év óta a berniek nem nagyon járnak fel a Gurtenre. Pár éve engem egy ismerős család felvitt. Azt mondják, valahogy túl mediterránná, túl vásárivá vált ez az ünnep. Ők már nem tudnak annyira családiasan együtt lenni, mert sok török és sok délolasz, szicíliai jár ki az ünnepekre.
Egy-másfél évtizeddel ezelőtt Svájcban, mielőtt Jura elszakadt a berni kantontól, az elszakadást megelőzően Jura területéről egy csoport bejött Bernbe, és egy esti vagy éjszakai órában a belváros főutcájának szökőkútjain megrongálták a szobrokat. A svájciak nyugtalanok és tanácstalanok. Azt mondják, hogy egy népszavazással el lehet intézni, hogy önálló kantonná váljon Jura, miért kellett ötévszázados szobrokat megrongálni emiatt. Tanácstalanok és nyugtalanok, mert ők svájciak, és ők mint svájciak, számukra is, de önmaguk számára is a demokrácia, a türelem példaképei. Talán Bernben vagy különösen a francia nemzetiségű Lausanne-ban ma is elképzelhetetlen, hogy egy őshonos lausanne-i akár egy törökkel, akár egy olasz vendégmunkással ne lenne pontosan ugyanolyan udvarias, egy lépcsőn találkozva vagy egy kijáratnál ne engedné maga elé, sőt enyhén meg is hajol előtte.
Mégis nyugtalanok, mert nem annyira egyszerű a multikulturális kérdés. Nem annyira egyszerű a tolerancia, nem annyira egyszerű mindig a mások elviselése. Ha őszinték akarunk lenni, tudnunk kell, hogy ez nagyon komoly emberi feladat. S én ezzel az őszinteséggel szeretnék erről a problémáról beszélni.
Azt hiszem, nem túlzás az a kijelentés, hogy a magyar cigányság történelme egyik legnehezebb időszakát éli. Elveszítette mindazt, ami évszázadokig lehetővé tette, hogy a többségi társadalomból ugyan kirekesztve, de a többségi társadalom mellett fenntartva önmagát, közösségi szervezetét, megőrizze értékeit, kultúráját, identitását. Az elmúlt évtizedek általános társadalom- és gazdaságpolitikája következtében a cigányság megélhetését biztosító tradicionális foglalkozások megszűntek, hagyományos társadalmi, közösségi szervezete szétrombolódott, közösségi értékrendszere, kultúrája eltorzult.
A sikertelen asszimilációs politika nem eredményezett valódi integrációt a többségi társadalomhoz, csupán egy passzív alkalmazkodást, egy olyan kényszerű alkalmazkodást, amely lényegét tekintve nem változtatta meg viszonyát a többségi társadalomhoz. De lehetővé tette, hogy a minimális létbiztonságot élvezze egy általános foglalkoztatási, illetőleg munkakötelezettséghez kapcsolódó állami újraelosztás révén.
A rendszerváltozásnak nevezett folyamatban kíméletlenül lelepleződött a korábbi asszimilációs-integrációs törekvések sikertelensége.
(15.00)
A munkapiacról kiszorulva a cigányság mindent elveszített, még azt az esélyt is, hogy megkapaszkodjon a társadalom peremén. Az elszegényedés, a leszakadás, a társadalom kettészakadása természetesen nemcsak cigányprobléma, de a cigányság az a többségi társadalomtól megkülönböztethető etnikum, amely egészében, összességében olyan helyzetbe került, mint akinek nincs helye a nap alatt, mint aki a reménytelenség, a senki földjére érkezett egy végtelen vándorlás után.
Ha egy csoport, egy társadalmi réteg tartósan kirekesztődik a társadalomból, mert nincs munkája, mert nem jut hozzá mindazokhoz az anyagi és nem anyagi javakhoz, amelyekhez csak a munkával és a munka köré szerveződő élettel lehet hozzájutni, ha egy csoportnak tartósan és a szó legkomolyabb értelmében azt kell megélnie, hogy a társadalomnak nincs rá szüksége, akkor ez a csoport nem lesz érdekelt a társadalomban. Az ilyen kirekesztett csoportban megszűnik a társadalmi normák érvényessége, összegyűlnek a patológikus társadalmi jelenségek, elsorvad a munkára motiváltság, kialakul a segélyfüggőség, gyakoribb az alkoholszenvedély, az élet általános eldurvulása, a gyerekek kimaradnak az iskolából, nő a bűnöző magatartásra irányuló késztetés.
Különösen súlyossá válik a probléma, ha a többségi társadalomtól megkülönböztethető etnikai csoport kerül a társadalomból kiszorított helyzetbe. Az egyébként is meglévő előítéletek, a kölcsönös előítéletek felerősödnek és a helyzetből következően igazolódni látszanak. Kialakul az egymástól való veszélyeztetettség érzése, a kölcsönös félelmek öntörvényű csapdája. Megjelennek azok a szélsőséges magatartások és szélsőséges csoportok, amelyek tovább generálják, egyben igazolják a kölcsönös félelmeket. Megnehezednek, szinte ellehetetlenülnek még az egyéni kitörési lehetőségek is a szegregált csoportból.
Nyilván hosszan sorolhatók mindazok a következmények, amelyek összességükben jelentős mértékben hozzájárulnak az általános társadalmi nyugtalansághoz és bizonytalansághoz.
Tisztelt Képviselőtársaim! Remélem, hogy mindezek alapján belátható, hogy a többségi társadalomnak, az egész magyar társadalomnak nagyon fontos, alapvető érdeke, hogy ne legyenek a társadalomból tartósan kirekesztett csoportok, hogy megoldást találjunk a cigányság társadalmi integrálódásának kérdésére. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az általános társadalmi érdek rendkívül ellentmondásos módon jelentkezik. A munkanélküliség túlnyomóan ott a legnagyobb arányú, ahol nagyobb számban élnek cigányok, és a munkapiacon folyó verseny éppen azokat teszi érdekeltté a cigányok kiszorításában, akik a cigányokhoz hasonlóan alacsony képzettségűek és veszélyeztetettek.
A nyílt és burkolt érdekharcokban azok az érdekcsoportok számíthatnak sikerre, amelyek szervezettek, amelyek a teljesítményük megvonásának kilátásba helyezésével jelentős nyomást tudnak gyakorolni, akik érdekérvényesítésükhöz több-kevesebb társadalmi támogatásra számíthatnak; mindez hiányzik a cigányok esetében.
A pártok, a nagy civil szervezetek, az önkormányzatok, az igen erős társadalmi előítéletek miatt nem merik vállalni, hogy népszerűségük kockáztatása árán is következetesen képviseljék a cigányság érdekeit.
Ha mindez igaz, mégis miben reménykedhetünk? Miért szólok egyáltalán? Én elsősorban azt szerettem volna elmondani, hogy a probléma valóban ilyen súlyú. Másodsorban azt szeretném mondani, hogy a demokrácia általános légköre, a demokrácia többet jelent, mint puszta érdekharcokat. A demokráciában kell hogy megjelenjenek olyan emberek, akik a napi vagy rövid távú érdekeken felülemelkedve felvállaljanak olyan közös általános érdekeket, amelyeket ma kevesen mernek vállalni. A demokrácia olyan embereket nevel és fog nevelni, akik mindenekfölött valónak fogják tartani azt az általános társadalmi érdeket, amely nem engedi meg, hogy tartósan kirekesztett csoportok legyenek a társadalomban.
Hadd hivatkozzak Amerikára, ahol nagyon sok kirekesztett csoport van. Amikor azonban eljutott oda egy mozgalom, amikor Martin Luther King elmondta híres beszédét, amikor azokkal a szavakkal kezdte a beszédét, hogy "van egy álmom", ezekhez a pillanatokhoz köthető, hogy valami megváltozott az Amerikai Egyesült Államokban. Fehér amerikaiak tízmilliói másképp kezdtek gondolkodni a kisebbségekről, a kisebbségek helyzetéről. Én abban bízom, abban reménykedem, hogy lesznek emberek, akik úgy fogják kezdeni képletesen a felszólalásaikat, hogy van egy álmuk; és ez az álmuk a cigányság integrálása a társadalomba. Köszönöm. (Taps.)