Hegyi Gyula (MSZP)
HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Magam csak a második törvényjavaslathoz a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekmények megbüntetésére létrehozott nemzetközi törvényszék alapokmányából fakadó kötelezettségek végrehajtásáról szóló törvényjavaslat vitájához szeretnék hozzászólni. Nem vagyok jogász, elsősorban volt emberjogi aktivistaként és az emberi jogi bizottság tagjaként szeretnék néhány általános megjegyzést tenni elnök úr szíves türelmét megkockáztatva valóban az általános vita szellemében ezzel a törvényjavaslattal és általában a humanitárius jogot súlyosan sértő bűncselekmények megbüntetésével kapcsolatban.Tisztelt képviselőtársaim talán megengedik, hogy egészen röviden egy személyes élményemmel kezdjem a beszédemet. 1989-ben egyik megalapítója voltam Magyarországon az Amnesty International nemzetközi emberjogi szervezet magyarországi alapsejtjének, hiszen akkor még valóban körülbelül csak tucatnyian voltunk. Amikor 1989 decemberében Nicolae Ceausecu román diktátort kivégezték, más megfogalmazás szerint egyszerűen lepuffantották vagy meggyilkolták, akkor magunk is némi megütközéssel hallottuk, hogy az Amnesty International londoni központja tiltakozott a diktátor és felesége kivégzése ellen. Mondanom sem kell, hogy akkori barátaink, ismerőseink és általában az Amnesty International tevékenysége iránt érdeklődő közvélemény magánbeszélgetésben és a sajtóban egyaránt megdöbbenve fogadta az emberi jogi szervezetnek ezt az állásfoglalását.
Idővel azonban, ahogy megtanultuk a jogállam szabályait, a jogállam működését, azt hiszem, mindannyian kezdjük megérteni vagy már megértettük, hogy az emberi jogok súlyos megsértését minden esetben meg kell büntetni, az emberi jogok megsértőit azonban csak törvényes keretek között, a jogi szabályok betartásával lehet büntetni, megbüntetni. Pontosan ebben különbözik a jogállam vagy pedig nemzetközi szinten a nemzetközi jogrend az emberi jogok megsértőinek a jogtalan viselkedésétől és gondolkodásától.
Az emberi jogok megsértésével kapcsolatban mindenképpen utalni kell arra, hogy semmiképpen nem lehet szó kollektív büntetésről. Mindig arról van szó, hogy a bűncselekményeket egyének követik el, legyenek bármilyen magasrangú politikusok is, és ezeket az egyéneket kell megbüntetni. Ilyen értelemben tehát egyetlen háborúban sincs bűnös nép, csak bűnös politikusok, bűnös parancsnokok vagy bűnös katonák vannak.
A magyar nép és elsősorban a kisebbségbe került magyarság a trianoni békediktátum után többszörösen megszenvedte a kollektív bűnösségnek a jogtalan, de annál gyakrabban használt kategóriáját és arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy magyarországi kisebbséggel, a németséggel szemben is kvázi vagy lényegében a kollektív bűnösség elvét vetették fel. Ilyen értelemben tehát mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy megítélésünk szerint a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményeket nem egy nép, nem is három nép követte el, hanem a három Boszniában is élő etnikum, a szerbség, a horvátság és a bosnyákok magukról megfeledkezett politikusai, katonái.
Talán itt szeretném aláhúzni azt, hogy ezt a gondolatot nagyon fontosnak tartom ebben az Országgyűlésben e vita kapcsán elmondani. Azt hiszem azonban, hogy az emberi jogok megsértése, a népellenes és háborús bűnök nem azzal kezdődnek, hogy koncentrációs táborokat állítanak fel, nem azzal kezdődnek, hogy tömeggyilkosságokat hajtanak végre, nem azzal kezdődnek, hogy a lapok szalagcímekben tudósítanak az emberi jogok súlyos megsértéséről, a népellenes és háborús bűnök elkövetéséről. Éppen a volt Jugoszlávia területén elkövetett szörnyű bűncselekmények bizonyítják, hogy az erőszak általában szóbeli erőszakkal, szóbeli és írott erőszakkal kezdődik. Sok évvel a boszniai vérengzések, a tömeggyilkosságok és emberek százmillióinak (sic!) otthonaikból való elüldözése előtt először írók, publicisták és politikusok kezdték el a más etnikumok elleni uszítást a volt Jugoszlávia területén. Újságcikkekben, televízióban, rádióban, politikusi megnyilatkozásokban hangzott el először szóban és írásban az, amit később sajnos Boszniában, Krajinában és másutt a volt Jugoszlávia területén tettekben is elkövettek.
Hosszú éveken át folyt ez a fajta uszítás a más nép, a más vallást követő kisebbségek, vagy akár szomszédos többségi népek ellen és ennek iszonyatos következménye lett az, ami évekkel később Jugoszláviában történt. Szinte ironikus arra utalni, hogy azok között a háborús bűnösök között, akiket most Hágába akarnak kiadni, akadtak írók, szépírók, sőt az egyik leghírhedtebb háborús bűnös gyermekmese-íróként kezdte pályafutását. Mondhatnánk, hogy ha nem az uszítás útjára tévedt volna, akkor élete végéig írhatta volna jó vagy rossz nem tudom megítélni gyermekmeséit. A nacionalista uszításnak, a szomszéd népek elleni gyűlöletkeltésnek az iszonyatos spirálja volt az, amely nagyon sok embert belevitt a háborús bűnök elkövetésébe.
Természetesen nemcsak és nem kizárólag Jugoszláviában lehetünk tanúi ilyesfajta verbális erőszaknak, a kisebbségek és a szomszéd népek elleni gyűlölködésnek. Többek között a határon túli magyarság is ki van téve ilyen szóbeli támadásoknak. Reméljük természetesen, hogy másutt, talán éppen a jugoszláviai példán okulva a gyűlöletkeltés nem jut el addig a gyakorlati tettekig, amelyek sajnos Jugoszláviában megtörténtek.
Itt szeretnék arra is utalni anélkül, hogy név szerint vitatkoznék kiváló magyar filozófusokkal , hogy számomra legalábbis elfogadhatatlan és elég doktrinérnek tűnik az a fajta gondolkodásmód, amely mindenfajta más népek, kisebbségek elleni gyűlöletkeltő beszédet a szólásszabadság kategóriájába sorol. Azt hiszem, hogy a szólásszabadság elvont eszménye nem feltétlenül és mindenképp vonatkozik a tömeghatású médiában elhangzott uszító és következményeiben bűnökre, iszonyatos bűncselekményekre felszólító uszításra. Azt hiszem, a szólásszabadság megítélésében nemcsak egy elvont, doktrinér gondolkodásmódnak, hanem a történetiségnek, a történeti valóságnak, Európa XX. századi múltja ismeretének is tükröződnie kell.
Egyébként, hogy mennyire mások a jogszokások, a jogfilozófiai gondolkodás, utalnék arra, hogy az Egyesült Államokban, ahol a szólásszabadság politikai téren vagy mondjuk a gyűlöletkeltés terén teljesen korlátlan, ott egy olyan, számunkra ártatlan szerelmesnek filmnek, mint a "Lolita" című népszerű filmnek az Internetre való tűzése is több éves börtönbüntetéssel járó bűncselekmény. Az amerikai erkölcsök a pornográfiának minősülő alkotások terén szigorúbbak, mint Európában. Mi azonban, azt hiszem, hogy két világháború, iszonyatos népirtások, a holocaust és sok más kisebbség ellen elkövetett népirtások után talán érzékenyebbek vagyunk a népellenes, a kisebbségellenes gyűlölködésre és úgy gondoljuk legalábbis én úgy gondolom , hogy ezeknek a korlátlan és szabad megjelenése a tömeghatású médiákban semmiképpen sem üdvözlendő.
Azt hiszem, joggal zárhatom természetesen azzal felszólalásomat, hogy szívemből támogatom ezt a törvényjavaslatot és őszintén remélem, hogy a volt Jugoszláviában háborús bűnöket, népellenes bűnöket elkövető emberek megbüntetése nemcsak a szerb, a horvát és a bosnyák nép számára lesz tanulság. Őszintén remélem, hogy ezeknek az embereknek a megbüntetése a jog egyik alapvető céljából következően valóban elrettenti nemcsak a népellenes bűnök elkövetésétől, hanem a szomszédos népek és a kisebbségek elleni uszítástól is Európa és benne persze térségünk íróit, politikusait, publicistáit is. Ebben a szellemben támogatom a törvényjavaslatot. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
(12.40)