Pálos Miklós (KDNP)

1996. április 21.

DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A vadgazdálkodásról, a vad védelméről és a vadászatról szóló törvényjavaslat hosszú vajúdás után került a tisztelt Ház elé. Sokan, de hozzáteszem, hogy elsősorban e rendkívül összetett kérdéshez nem kellően értők és hiányos ismerettel rendelkezők szorgalmazták türelmetlenül a törvényjavaslat előterjesztését, mert úgy gondolták, hogy a rendszerváltás egyik legfontosabb állomásaként először kell lebontani az elmúlt világ oligarchiájának egyik bevehetetlennek hitt védőbástyáját, a vadásztársaságokat. Talán sokan emlékeznek még az osztályharcos időkben szárnyra kelt közhelyre, mely így szólt: a társadalom vezető ereje a munkásosztály, a munkásosztály vezető ereje a kommunista párt, a párt vezető ereje pedig a vadásztársaság.

(19.20)

Ez persze nem volt így igaz. De kétségtelenül irritálta a társadalmat, hogy a vadásztársadalom egy része a kiválasztott politikai elitből került ki, és vadászfegyvert csak az kaphatott, aki a rendszer megbízható híve volt.

De mint szinte mindennek, ennek az évtizedek alatt kialakult vadászati formának is voltak értékei, és a közeli múlt történelméből okulva most azt kell górcső alá venni, hogy a szükségszerűen jelentkező változtatási igények mellett mik azok az értékek, amiket át kell menteni, és melyek azok az új igények, amelyek beiktatásával megalkotható egy olyan vadászati törvény, mely hosszú távon rendezi a vadgazdálkodásnak, a vad védelmének, a vadászat jogának rendkívül bonyolult és összetett kérdéskomplexumát. A megváltozott helyzet most érlelte ki azokat a feltételeket, amikor már látható és érzékelhető a követendő út, ezért érthető és indokolt volt a hosszú, gondos előkészítés.

Az évek óta folyó szakmai viták már azt is jelezték jó előre, hogy talán egyetlen törvényjavaslat sem kavar majd akkora érzelmi vihart a magyar jogalkotás körében, mint a most itt vitára bocsátott vadászati törvény. A társadalmi rendszer átalakulása, a tulajdonviszonyok változása és a piacgazdaságra való fokozatos áttérés szükségszerűen vetette fel a vadgazdálkodás és a vadászati jog eddigi szabályozásának felülvizsgálatát.

Schamschula György képviselőtársam már szólt arról, hogy a magyarság történelmén végighúzódnak és szinte minden történelmi korban megtalálhatók a vadászathoz kapcsolódó mítoszok. Ezek a hősi legendák még a művészetek legkülönbözőbb ágazatait is megihlették az irodalomtól a piktúrán át a zeneművészetig. Nem beszélve arról, hogy a népművészetek és a népszokások között számtalan helyen szolgált forrásként őseink foglalkozása. Ha csak arra gondolunk, hogy miként jelent meg a csodaszarvas regéje a magyar irodalomban, Bartók Béla halhatatlan zeneművében, a Cantata Profanában, és miként formálódott egy nemzet önbecsülésének, hősi cselekedeteinek mitológiájává, hogy e hőstörténetekben micsoda csodálatos egységben és harmóniában jelent meg a természet szépsége, a vadász kitartó hősiessége és az elejtett zsákmány méltósága, akkor érzékelnünk kell, hogy a vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló törvénynek nemcsak azt kell szabályoznia, hogy mi minősül vadnak, ki jogosult azt elejteni és ki részesedhet a természet e különös produktumából, hanem kimondatlanul, de azt is figyelembe kell venni, hogy e terület új jogi szabályozása miként őrizheti meg azt az évszázadok alatt összerakódott értékhalmazt, ami egy egész nemzet megtartó erejének egyik pillére volt.

Túlságosan egyszerű lenne, ha egy idejétmúlt társadalmi rendszer néhány nemkívánatos elemével az egész magyar vadásztársadalomról mondanánk kritikát, és csupán azért változtatnánk meg egy sor előremutató tendenciát, mert a gyakorlatot néhányan sajátos értelmezéssel eltorzították. A magyar vadállomány világhírű. Ez csak azért alakulhatott így, mert az elmúlt évtizedekben a vadásztársadalom és a vadgazdálkodás irányítói és kiszolgálói értékmegóvó és értékfejlesztő tevékenységet is végeztek. Leszámítva a kiváltságosok megkülönböztetett előnyeit, a magyar vadásztársadalom túlnyomó többsége a természetet ismerő, szerető és megbecsülő emberekből áll.

A vadászattal kapcsolatban megfogalmazott társadalmi kritika nem az ellen irányult, hogy a magyar vadásztársadalom hogyan vadászik, hiszen erről nem is tudott képet alkotni a kívülálló, hanem azt kifogásolta, hogy kik vadásznak. Ezt az úri passziónak nevezett sportot szinte teljes mértékben azonosította a társadalmi elittel, közben alapvető ismeretei sem voltak arról, hogy a vadásztársadalom szürke hétköznapi munkásai mi mindent tettek meg a magyar vadállomány megóvása és fennmaradásának biztosítása érdekében. Ki kell mondani, hogy az erdészeknek, a vadásztársasági tisztségviselőknek, a hivatásos vadőröknek, a vadászmestereknek és a túlnyomórészt kérgeskezű magyar parasztemberekből álló vadásztársasági tagoknak köszönhető, hogy egész Európa még mindig szívesen jár Magyarországra vadászni, és hogy a magyar gazdaság javainak megtermeléséből több milliárdos nagyságrendet produkál a vadgazdálkodás. Többek között ezért sem mindegy, hogy milyen törvényt fog alkotni most a Magyar Országgyűlés.

Ezek előrebocsátása után engedjék meg, hogy rátérjek a törvényjavaslat általános értékelésére. Az 1991 óta szinte évente elkészült vadászati törvénytervezetek közül vitathatatlanul ez a legkiforrottabb, és most már látható, hogy az előttünk lévő T/1662. számú és pontosan száz paragrafusból álló törvényjavaslat alkalmas lesz arra, hogy hosszú várakozás után, néhány módosítással megnyugtató módon szabályozza a vadászattal kapcsolatos kérdéseket.

Mint ahogy a korábbi viták során már elhangzott, három kérdés körül alakultak ki heves viták. Az első, hogy kié legyen a vadászat joga. Ebben a kérdésben Rusznák Miklós képviselőtársam már ismertette a kereszténydemokrata álláspontot: a vadászat joga elválaszthatatlan a földtulajdontól, és a tulajdonosnak érdekeltnek kell lennie a vadgazdálkodásban. Ha a kettő elválik egymástól, zavar keletkezik a rendszerben, és óhatatlanul is jóvátehetetlen károkat okoz a vadgazdálkodásban. A szakma teljesen egységes abban a kérdésben, hogy a földtulajdon nagy részével rendelkező tulajdonosok a vadászat jogából részt kell hogy kapjanak. De a tulajdonosoknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a rendelkezési joggal milyen értékek kerülnek a kezükbe, ezért a jogok mellett és azzal egy időben meg kell hogy jelenjen a kötelesség és a felelősség is a világhírű magyar vadállomány megóvása és fennmaradása érdekében.

A közeli jövőben ki kell dolgozni annak feltételrendszerét, hogy a vadászati jog gyakorlása és a vadállomány megóvása olyan összhangban legyen egymással, ahol megjelenik az érdekazonosság. A vadászat nem várhat öncélúvá, nemcsak az egyén egyfajta gyarapodási, szórakozási és sportigényét kell hogy szolgálja, hanem az örömszerzés és az anyagi javak megteremtésén túl és véleményem szerint ez az elsődleges szempont fenn kell hogy tartsa a természet egyensúlyi állapotát is. Ezért áldozatot kell érte hozni azoknak is, akik ma olyan megközelítésből tekintenek a vadászatra, amiből csak jogosultságok származnak.

Magyarország az Európai Unió tagja kíván lenni. Nem haszontalan ezért egy pillantást vetni az Unió tagállamainak vadászati törvényeire, nehogy nyugatbarát szemléletünk miatt olyan hibába essünk, hogy az ott meghonosodott szabályozás lemásolásával építsük fel az új magyar modellt, mert problémák azért ott is vannak. Engedjék meg, hogy a nyugat-európai modellek kritikáját ne én adjam, hanem segítségül hívjam a leghitelesebb véleményformálót, dr. Yves Lecocq urat, az Európai Unió tagállamai vadászati szövetségének főtitkárát.

Lecocq úr óva inti Magyarországot a vadászati jognak kizárólag a földtulajdonhoz való kötésétől. Mint kifejtette, ők már okultak a tapasztalatokból, felmérték a földtulajdonosi rendszer vadállományra káros hatásait, felismerték, illetve elismerték, hogy a vadgazdálkodás terén csak azok az államok tudtak komoly eredményeket felmutatni, amelyekben a vadászati jog az államot illeti. Igen, ki merem mondani nem én, idézni merem Lecocq urat. Éppen ezért az a törekvésünk, mondta a főtitkár, hogy az Európai Unió tagállamaiban a vadászati törvények módosításával a vadászati jogot egységesen ismét az államra ruházzák át. De azt is meg kell jegyezni, hogy ezt az álláspontot képviseli az évtizedek óta külföldön élő neves magyar vadász szakember társulat, akiknek módjuk volt megismerni a két modell közötti különbség minden üdvös és káros hatását.

De felhozhatók példaként az Egyesült Államok és Kanada vadászati törvényei is, ahol a vadászat joga alapvetően az államot illeti meg, pedig ezen államok demokratikus berendezkedése és a tulajdonosi szemlélet primátusa aligha kérdőjelezhető meg. Ezekben az országokban még a vadászat ellenzői is tényként fogadják el, hogy a sportvadászat miatt még egyetlen állatfaj sem pusztult el, a magántulajdon miatt azonban már igen.

(19.30)

Óva intem képviselőtársaimat attól, hogy a szavazás megejtésekor olyan törvényt juttassanak a népakarat szintjére, ami a nyugat-európai országokban már meghaladott modellnek minősül. Ezért tartom elfogadhatónak és fontosnak azt a törvénytervezet 5. §-ában felvett megszorítást, hogy a vadászati jog gyakorlásával, hasznosításával kapcsolatos kötelezettségeket és jogokat a vad védelmére vonatkozó szabályok elsődlegessége mellett az erdőgazdálkodásra, a halgazdálkodásra, a természetvédelemre, az állatvédelemre, az állategészségügyre, a termőföld hasznosítására, valamint a növényvédelemre vonatkozó külön jogszabályok rendelkezéseivel összhangban kell megalkotni. Ennek az alapelvnek garanciális szabályként kell bekerülni az új jogszabályba, mert csak ez biztosíthatja, hogy a vadászat nem válhat öncélúvá, és hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a természet általános védelmének összhangját és egyre sürgetőbb szükségszerűségét.

Ennél a pontnál kapcsolódnék a másik fontos és sokat vitatott kérdéshez: kié legyen a vad tulajdonjoga? Ebben a kérdésben két alapvető nézet csapott össze a törvénytervezet vitája során. Az egyik, hogy a vad az állam tulajdona, a másik az úgynevezett res nullius, azaz hogy a vad uratlan dolog.

Talán először a res nulliusról. A fogalom a római jog köréből származik. Gaius, Hadrianus császár neves jogtudósa dolgozta fel a témát, és évezredekre tisztázta e fogalom jogi tartalmát. E neves jogtudós szerint "senki dolgának" minősültek többek között a természettől fogva uralt dolgok, mint a vadak, halak, madarak. Ezek tulajdonjogát okkupációval, foglalással lehetett megszerezni, ami az eredeti tulajdonszerzés egyik formája volt. A tulajdonviszonyok és a jog fejlődése a későbbiek során átértékelte a res nullius intézményét, és a kárfelelősségi rendszer mai formájának kialakulása a modern jogrendszerek jelentős részében megszüntette a res nullius kategóriáját. Az érdekek túlnyomó többsége amellett szól, hogy az uratlan dolog, a senki tulajdona ne nyerjen nagy teret a társadalomban, mert ez különösen a vadállomány fennmaradását és ezzel az ökológiai egyensúly felborulását eredményezheti.

Erre figyelemmel egyet lehet érteni a javaslat azon rendelkezésével, hogy a vad legyen az állam tulajdona, és ezt csak az szerezhesse meg, aki a pontosan körülírt szabályok betartásával a vadat elejti. Még így is nehéz feladat hárul azokra, akik a vad elejtésének feltételeit kötelesek betartatni és ellenőrizni.

Ha uratlanná minősítenénk a természetes élővilágot, ezzel nemcsak ökológiai zavart idéznénk elő, hanem olyan folyamatokat indítanánk el, melyek az élővilág felszámolásának talán első állomásai lennének. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy az emberiség fennmaradásának feltétele az ökológiai egyensúly megteremtése, és ebbe a fogalomkörbe, még ha kis részben is, de kimondva vagy kimondatlanul beletartozik a vadon élő állatvilág is.

A törvényjavaslat harmadik, de talán legtöbbet vitatott pontja a vadászterület nagysága. Az egész világon egységesnek mondható az a szakmai igény, hogy minél nagyobb egy vadgazdálkodási egység, annál biztosabbnak tekinthető a természet egyensúlyának megőrzése. Senki nem állíthatja hittel, hogy néhány száz hektáros területen lehet tervszerű vadgazdálkodást folytatni, és hogy ilyen mértékű vadászterületek alkalmasak lennének még csak a szinten tartásra is. Ha pedig még ezt sem képes biztosítani, akkor akarva-akaratlanul is, de részeseivé válhatunk a természet pusztításának. Ezt felelősen gondolkodó törvényalkotók nem vállalhatják.

Csak a több ezer hektáros vadgazdálkodási területek képesek arra, hogy megőrizzék a vadállomány mennyiségi és minőségi értékeit, és biztosítsák a fennmaradáshoz szükséges genetikai feltételeket. A magam részéről ezért egyetértek azzal, hogy a törvényjavaslatban szereplő 3000 hektár kerüljön elfogadásra.

Mint már említettem, a magyar vadállomány világhírű. Az elmúlt évtizedekben szinte egész Nyugat-Európa Magyarországra járt vadászni. Ennek egyetlen oka volt, hogy olyan állományt találtak a magyar vadászmezőkön, amiért érdemes volt ideutazni és e számukra rendkívül költséges sportra áldozni.

A vadászturizmus nemcsak a vad kilövése kapcsán jelentkező trófeabevételeket biztosította a gazdaságnak, hanem az itt járt turisták egyéb költekezései is jelentős bevételt hoztak az országnak, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fegyvergyártás és -kereskedelem, a lőszer-kereskedelem, a vadászati eszközök árusítása jelentős, nagyságrendben milliárdos bevételt biztosít az államnak.

A nyugat-európai vadásztársadalom anyagi jólétükből fakadóan olyan emberekből áll, akik járják a világot és elmesélik élményeiket. Nem volt közömbös, hogy ezek az emberek milyen hírünket vitték el a világba, és ennek is köszönhető, hogy a vadászturizmuson kívül egyéb idelátogatók is szívesen jöttek Magyarországra, mert itt még találtak valamit a természet eredetiségéből, érintetlen szépségéből.

Engedjék meg, hogy mindezek alátámasztására összehasonlító adatokat is tárjak a tisztelt Ház elé, mert ezek az adatok nemcsak a tényeket szemléltetik, hanem a tendenciákat is mutatják. Ez pedig nagyon fontos akkor, amikor a jövőbe vezető utat kell megszabnunk a törvényalkotással. Most van meg a lehetőségünk arra, hogy ezeket az előremutató faktorokat továbbéltessük, a fejlődést gátló vadhajtásokat pedig levágjuk.

A külföldi vadászok érdeklődése Magyarország iránt az 1960-as évek második felében kezdődött, és az 1971es budapesti vadászati világkiállítás után egyre fokozódott. A Magyarország fő vadjaként számon tartott gímszarvasok és dámszarvasok esetében veszítettünk a világhegemonikus szerepünkből. A gímszarvasok tekintetében Bulgária, a dámszarvasokéban a skandináv országok, a muflonoknál pedig Csehország és Szlovákia előzött meg bennünket. Csábította a vadásztársadalmat, hogy az őzbak- és a vaddisznóállomány Lengyelországban és Bulgáriában, a skandináv országokban és Skóciában szépen fejlődött, megelőzött bennünket, ami nem annak volt köszönhető, hogy minden földtulajdonos alanyi jogon szerezte meg a kilövés jogát a területére tévedt vadon. Ezekben az országokban, valamint az európai mércével mérve vadászatilag jelentős országokban mint például Románia, Ukrajna vagy a többi szovjet utódállam a vadászat és a vad tulajdonjogát az államénak mondja, a vadászterület mértékét pedig a magyarországiéhoz mérten is többszörösben határozta meg. Nem véletlen, hogy az idelátogató vadászturisták intik a magyar vadásztársadalmat a vadászterület felaprózódásának veszélyétől, okulva saját országuk szomorú tapasztalataiból.

Tisztelt Képviselőtársaim! Különös hangsúlyt kapott ez a legnagyobb létszámban idelátogató osztrák és német vadászok részéről. Ők ezt tették, és vadjaik már csak mutatóban vannak a vadászterületeken no meg az állatkertekben. (Mészáros Béla: Ez egyszerűen nem igaz!) A vadászatot különösen kedvelő olaszok pedig az egész közeli múltban írták át törvényeiket az irányban, hogy a vad csak állami tulajdon lehet, ezért a vadászterület mértékét a fentebb már vázolt igényekhez igazították. Ők már tudják, hiszen náluk még egy verebet lelőni is Tell Vilmos-i bravúrnak minősül.

Végül engedjék meg, képviselőtársaim, hogy említést tegyek a törvény és a végrehajtása érdekében kialakítandó alacsonyabb szintű jogszabályok megalkotásának nagyon fontos feladatáról, ez pedig nem egyéb, mint a vadászati jogszabályok betartásának szankciórendszere. Ugyanis születhet a vad és ezen keresztül a természet védelme érdekében akármilyen jó törvény, ha betartatásának nincs meg a garanciális és végrehajtható háttere. Mindezek érdekében szükségesnek tartom, hogy a vadászati tevékenység koordinálására egy országos hatáskörű szerv hívassék életre, mely kis létszámmal, de hozzáértő, profi szakemberekkel működik. Ide olyan személyeket kell kinevezni, beválasztani vagy valamilyen formában delegálni, akik elsősorban nem a vadászatból, hanem a vadászatért élnek.

(19.40)

Ennek a szervezetnek kellene átfognia a vadgazdálkodás egész ügyét a vadon élő állatok továbbélési lehetőségének biztosításától a marketing munkán át a vadorzók elleni védekezésig mindent. A megyei önkormányzatok bevonásával országos hálózatot kell kialakítani annak érdekében, hogy a magyar vadgazdálkodás szinten tartható és fejleszthető legyen, hogy a komoly nemzeti kincsünknek minősülő vadállomány túlélje a politikai változásokat, mert hála Istennek a vad még pártsemleges.

Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarország faunája és flórája potenciálisan magában hordozza azt a lehetőséget, hogy ezen a téren visszaszerezzük a sokáig vitt európai hegemóniánkat. Ehhez a nem mindennapi törvényalkotási feladathoz kérem képviselőtársaim felelősségteljes munkáját.

Köszönöm kitüntető figyelmüket. (Taps.)