Keller László (MSZP)
KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! A délelőtt folyamán Szabó Iván képviselőtársam e napirendi pont keretében 1995 tavaszától indította a történetet. Ezt nagyon sajnálom, hiszen akkor, amikor a vizsgálóbizottság által készített országgyűlési határozattervezetről és a kapcsolódó jelentésről véleményt formálunk, nem tehetjük meg, hogy nem egy szélesebb kitekintésbe ágyazva vizsgáljuk az állam beavatkozásának szükségességét és a végrehajtás módját.
A szélesebb kitekintés fontosságát már a vizsgálóbizottság létrehozásának időpontjában jeleztem azzal, hogy párhuzamosan a frakcióban kezdeményeztem, hogy kerüljön beterjesztésre a hitel-, adós- és bankkonszolidációt vizsgáló bizottság megalakításáról szóló országgyűlési határozati javaslat. Egy évvel ezelőtt és most a bizottság jelentésének ismeretében is az a határozott álláspontom, hogy nem szerencsés kiragadni egy momentumot abból a folyamatból, amely 1993-tól döntő hatást gyakorolt a költségvetésre, az előzmények ismerete nélkül nem lehet érdemben minősíteni az állam egy tranzakcióját.
Talán ezért is volt nehéz helyzetben a vizsgálóbizottság, amikor a megelőző történések teljes körű feltárása nélkül kellett állást foglalnia a 12 milliárd forintos állami beavatkozás körülményeiről. Erre a kérdéskörre azért kell kitérnem, mert egyrészt a bizottság hatáskörét rögzítő országgyűlési határozati javaslat eleve nem tett lehetővé egy tágabb vizsgálatot, másrészt éppen az a képviselőtársunk, az előző kormány utolsó pénzügyminisztere vetette fel a vizsgálóbizottság felállításának gondolatát, aki helyzetéből adódóan mindenki másnál több információval rendelkezett az 1994. decemberét megelőző folyamatokról, és ha másnak nem, neki tudnia kellett, hogy a konszolidációs folyamat hogyan zajlott és meddig jutott el ezen időpontig.
Azt, hogy ez így volt, több ténnyel lehetne bizonyítani, most csak egy dologra szeretném emlékeztetni azokat, akiknek korábban a konszolidációról lehetett ismeretük. 1994. június végén, az előző kormány végnapjaiban jelzi az akkori pénzügyminiszter a Budapest Bank Rt. vezetése felé, hogy a konszolidációs programot a Pénzügyminisztérium az akkori formájában nem tekinti véglegesnek.
A banknak 1994. szeptember végéig el kellett végeznie a kitűzött feladatokat, a munka eredményeit a PM az érintett szervekkel együttműködve értékeli és ennek alapján dönt alárendelt kölcsöntőke nyújtásáról.
Továbmenve: annál is disszonánsabbnak éreztem a vizsgálóbizottság szükségességének felvetését 1995-ben, mert közel egy évvel korábban éppen Szabó Iván fejezte ki értetlenségét akkor, amikor az 1993. évi zárszámadás vitájában, mint szocialista párti vezérszónok javasoltam annak megfontolását, hogy talán célszerű lenne egy bizottságnak megvizsgálni a konszolidációs folyamatot. Kíváncsi lettem volna arra, hogy Szabó Iván hogyan bizonyítja, hogy a konszolidáció befejeződött. Ugyanis a délelőtt folyamán erre utalt képviselőtársam.
Tisztelt Ház! Ha tehát egy szélesebb kitekintésben értékelem a bizottság által beterjesztett határozati javaslatot, akkor az abban foglalt megállapításokat pozitívnak és tartalmában természetesnek minősítem. Pozitívnak azért, mert a határozati javaslat egyértelműen megállapítja, hogy az állami beavatkozás nem terhelte tovább a konszolidáció által egyébként is terhelt költségvetést, anyagi hasznot senkinek nem eredményezett a tőkejuttatás, és a végrehajtás jogszabályt nem sértett. Természetesnek azért minősítem a megállapításokat, mert az előkészítés során elkövetett eljárási hibák bár ezek részletes kifejtése nem történt meg teljes mértékben kialakulásának már gyakorlata volt, hiszen a harmincszoros értékű konszolidációs eljárás során az azt irányítók hasonló nagyvonalúsággal kezelték a törvényi felhatalmazások hiányát, a kormányrendeletek előírásait, a gazdasági életben egyébként szokásos nyilvántartási, ügyiratkezelési rend előírásait. Csakhogy ez a nagyvonalúság éppen azon képviselőtársak számára és ilyen minimum kettő, de talán mondhatom, hogy három is volt a vizsgálóbizottságban , akiknek korábban kisebb-nagyobb mértékű ráhatásuk volt, vagy kellett volna hogy legyen a folyamatra, kiderülhetett volna már akkor, amikor ez ellen cselekvően tehettek volna.
Ennyit a határozati javaslatról és ezt követően szeretnék rátérni a jelentésre. Elsősorban tisztázni kellene a tranzakció tartalmát számviteli szempontból, hiszen maga a jelentés és határozati javaslat tőkejuttatásról, negatív eredménytartalék feltöltéséről, eredménytartalék visszapótlásáról, a Budapest Bank Rt. felöltöztetéséről, tőketartalék-átadásról szól. A tisztázás az elmúlt heti kétperces reagálások tükrében különösen indokolt.
Annak idején a számviteli törvény bevezette a saját tőke fogalmát, amelynek összetevői a jegyzett tőke, tőketartalék, az eredménytartalék, az előző évek áthozott vesztesége és a mérleg szerinti eredmény. A jelentésben is körülírt céltartalék-képzési kötelezettség a mérleg szerinti eredményt befolyásolta, azaz a gazdálkodás eredménye a tartalékolás miatt veszteséggé változott. Beavatkozás nélkül a saját tőke a jegyzett tőke szintje alá süllyedt volna. Hogy ez ne következzen be, a tulajdonosnak, jelen esetben az államnak, lehetősége volt a saját tőke szintjének megőrzése érdekében tőketartalékként olyan tőkét juttatni, amellyel nem növeli meg a jegyzett tőkét, csak a saját tőkét változtatja.
A Budapest Bank Rt. esetében tehát nem történt más, mint hogy a tulajdonos úgy növelte a tőketartalékon keresztül a bank saját tőkéjét, hogy ezáltal a tulajdoni részesedése nem változott. Szerencsés lett volna tehát, ha a jelentés következetesen tőketartalék-növelésről szól. Nagyon lényeges és meghatározó ténynek tartom a jelentés is rögzíti , hogy a bizottság nem foglalkozott az rt. gazdálkodásának részleteivel, továbbá mellőzte a bankkonszolidációban való részvétel körülményeinek áttekintését.
Azt, hogy a gazdálkodás részleteivel nem foglalkozott a bizottság, helyénvalónak ítélem. De ahogyan erre már utaltam, mindenképpen szükséges lett volna áttekinteni a konszolidációs folyamatot és az 1994. májusban kidolgozott konszolidációs programot, valamint az üzletpolitikai célkitűzéseket. Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy a 12 milliárdos tőkejuttatás hogyan kapcsolódik a konszolidációhoz, hiszen valójában nem az addig szokásos technikák alkalmazására került sor 1994. év végén.
(20.40)
Bár az ellenzéki megnyilatkozások többsége a Budapest Bank Rt. 12 milliárdos tőkejuttatását nem tekinti a bankkonszolidáció részének, ez azonban mégsem lehet egyértelmű az objektív szemlélő számára. Való igaz, hogy a bank- és adóskonszolidáció megvalósításáról rendelkező kormányhatározat az 1993. december 31-én fennálló rossz és kétes minősítésű követeléseket volt hivatott rendezni, és ilyen szempontból valóban nem tekinthető a tőkejuttatás a konszolidációs folyamat elemének. Ugyanakkor azért, mert a konszolidáció folyamatáról érdemi információval nem rendelkezik sem a társadalom, sem az Országgyűlés, nem mondhatjuk, hogy az befejeződött, de a tőkejuttatás is végső soron konszolidációs kötvénnyel valósult meg. De ezt támasztja alá az 1993. évben megkötött szerződés is, amelyet éppen az előző kormány utolsó pénzügyminisztere írt alá az állam részéről, hiszen a konszolidációs program kidolgozásához újabb tőkeemelést helyezett kilátásba, éppen azért, hogy a tőkemegfelelési mutató a pénzintézeti törvényben előírt szintet elérje. Nos, ezekből megalapozottan következtethetünk arra, hogy bizony a 12 milliárd egy be nem fejezett folyamat része volt.
Megítélésem szerint tehát nem szakítható ki a 12 milliárd forintos tőkejuttatás abból a folyamatból, amelynek kezdőpontja 1992 decembere, a hitelkonszolidáció, és befejező pontja 1995 decembere, a sikeres privatizáció volt.
Abból a folyamatból, amelynek keretében az állam kényszerűen több mint 350 milliárd forint banki követelést kezelt, vagy úgy, hogy a követelést megvásárolta, majd értékesítette, vagy úgy, hogy tőkét emelt és ezzel párhuzamosan hozzájárult a követelések leírásához, vagy éppen alárendelt kölcsöntőkével emelte a tőkemegfelelési mutatót abból a folyamatból, amelynek kamatkövetkezményeit húsz éven keresztül kell viselnie a költségvetésnek, abból a folyamatból, amelynek eredményeként lassan megteremtődnek a feltételek ahhoz, hogy a bankok kielégítő mértékű tőkével, a nemzetközi normáknak megfelelően minősített portfolióval, valamint megfelelő mértékű kockázati céltartalékkal rendelkezzenek és nyereségesen működhessenek. Ha pedig ez így van, akkor az értékelés sem szorítkozhatott volna a 12 milliárdos tőkejuttatásra csupán, hanem indokolt lett volna számba venni a konszolidáció összes lépését, állomását.
Mivel ez meghaladja a jelentés tárgykörét, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az 1994. év végi lépések közvetlenül 1993 decemberében meghozott döntésből eredeztethetők, annak természetes következményei. Abban, hogy ez annak idején akkora vihart kavart és a bizottság felállításához vezetett, talán az is szerepet játszott, hogy a politika szereplői nem tudták kellően kontrollálni a konszolidációs folyamatot, hiszen csak a mai kormánynak és éppen Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején sikerült olyanná formálnia a konszolidációs szerződéseket, amelyek alapján egy ellenőrzési rendszer hatékonyan működtethető.
Mindenképpen szólni kell a számviteli törvényhez való viszonyról, hiszen a jelentés azt sugallja, hogy a tranzakció során a számviteli törvény azért megsértésre került. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt a Háznak nem a Budapest Bank Rt. könyvelését kell megítélni.
A jelentés szempontjából nagyon fontos számviteli fogalom a teljesség elve, mert éppen ezen elv szerint nemcsak azokat a gazdasági eseményeket szükséges lekönyvelni, amelyek az adott naptári évre vonatkoznak, hanem azokat is, amelyek a mérlegforduló napját követően, de még a mérleg elkészítését megelőzően váltak ismertté, továbbá, amelyek a mérlegforduló napjával lezárt év gazdasági eseményeiből erednek, a mérlegforduló napja előtt még nem következtek be, de a mérleg elkészítését megelőzően ismertté váltak. Tehát a mérlegforduló napját meg kell különböztetni a mérleg elkészítésének időpontjától. Ellenzéki képviselőtársaim érvelésében ez nem minden esetben különült el. Persze nem hiszem, hogy azért, mert ezt nem ismerik, hanem azért, mert így hihetőbbé tehető érvelésük.
1994 decemberében az akkori pénzügyminiszter a jelentésben is említett nyilatkozatban a kormánydöntésre alapozva arra vállalt kötelezettséget, hogy a bank negatív eredménytartalékát, ami nem a gazdálkodás miatt negatív, rendezi. A nyilatkozat nem szólt a rendezés konkrét módjáról, csak jelezte a hitelkonszolidációs államkötvény rendelkezésre tartását. Ezt a tulajdonosi nyilatkozatot 1994. évre kellett lekönyvelni.
Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy a teljesítés még a mérleg elkészítésének időpontja előtt meg is történt, hiszen 1995. február 24-én megszületett a megoldás is, amelynek eredményeként az ÁV Rt. 12 milliárd forint tőketartalék-átadásával megvalósult a bank tőketartalék-növelése.
Az 1994. évi nyilatkozatot és az ÁV Rt. Budapest Bank Rt. közötti megállapodást szervesen összekötötte az állam nevében eljáró pénzügyminiszter és az ÁV Rt. között létrejött adásvételi szerződés. Tehát a nyilatkozat és a megállapodás ugyan összefüggő, de mégis két különböző gazdasági esemény, amelynek két különböző évre történő könyvelése szinkronban van a teljesség elvével, így megítélésem szerint a tranzakció során a számviteli törvény előírásait nem sértették meg.
A jelentés utal arra, hogy a szakmai közvélemény e tekintetben megosztott volt. Éppen ezért talán célszerű lett volna egy olyan szakértői anyag elkészíttetése, amely elemezte volna az eltérő álláspontokat, és ennek révén a bizottság azon tagjai, akik nagyobb hangsúlyt helyeztek a számviteli kérdésekre, mélyebb ismereteket szerezhettek volna erről a kérdésről. De tudomásom szerint erre senkinek nem volt igénye.
Ez pedig csak azok részéről elfogadható, akik az országgyűlési határozati javaslatot támogatták, hiszen részükről vélelmezhető, hogy a számviteli eljárást helyénvalónak ítélték.
Végezetül szeretnék kiemelni egy olyan problémát, amelyet a jelentés is feszeget: ez pedig az állam tulajdonosi szerepének gyakorlása. A jelentés 2.1. pontja részletesen kifejti, hogy milyen irányítási ellentmondások feszültek az előkészítő munka során az állam tulajdonosi jogokat gyakorló különböző szervei között.
Békesi László a három héttel ezelőtti felszólalásában arról szólt, hogy az adott körülmények között az irányítási rendszer a lehetőségekhez képest megfelelő volt. Viszont a jelentés kapcsán, úgy gondolom, indokolt beszélni arról, ahhoz, hogy a bankok konszolidációja, a konszolidált bankok belső átalakítása nagymértékben elhúzódott, hozzájárult az is, hogy az állami többségi tulajdonban lévő bankok tulajdonosai nem voltak és megítélésem szerint jelenleg sincsenek kellően felkészülve a tulajdonosi funkciók hatékony gyakorlására.
Tapasztalataim szerint a bankok igazgatóságaiban és felügyelőbizottságaiban az állam által delegált tagok mindeddig egységes útmutatások és részletes beszámolási kötelezettség nélkül végezték tevékenységüket. Ily módon nehezen tudták az állam mint tulajdonos egyébként sokszor meg sem fogalmazott követelményeit és szempontjait közvetíteni akár a bankok stratégiájának kialakítása során, akár az operatív működés terén.
Tekintettel arra, hogy van még több olyan bank, ahol az államnak mint tulajdonosnak van szerepe, a bizottság megállapításai azon túl, hogy elgondolkodtatóak, talán cselekvésre is ösztönzők.
Tisztelt Ház! Javaslom, hogy a tisztelt Ház vegye tudomásul a bizottság által megfogalmazott országgyűlési határozati javaslatot; az ellenzéki képviselők pedig azt, hogy az eredeti szándékukat nem sikerült realizálni. És bízzunk közösen abban, hogy a másik vizsgálóbizottság majdan megszülető jelentése valóban választ ad mindazokra a kérdésekre, amelyek mind a napig ismeretlenek a képviselők nagy többsége számára.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)