Surján László (KDNP)
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Vitánk érdekes hullámokat vet: időnként egészen éles összecsapások hangzanak el, máskor pedig mintha egymásnak rímelnének a Ház két oldalán elhangzott gondolatok legfeljebb még annak az elismerése hiányzik, hogy ez a rímelés abból a bizonyos összhangzattani szempontból is jó. Bevezetőül néhány problémát szeretnék felsorolni, az első rögtön olyan, ami még nem került elő.
Nyugdíjrendszerünk feszítő gondjai között szerepelnek azon idősebb nyugdíjasok ügye, akik valamikor a '70es években vagy a '80-as évek elején mentek nyugdíjba, egy egészen más társadalom mélyen nyomott fizetésével rendelkeztek, és abból az alacsony fizetésből deriválódott, született meg az ő nyugdíjuk tehát alacsony fizetésből alacsony nyugdíj. Egy szóval kisnyugdíjasoknak szoktuk nevezni ezt a réteget, és az ő gondjaik ügyében nagyon kevés segítség történt. Az elmúlt négy évben egyszer sikerült egy olyan nyugdíjemelést létrehozni, amely kifejezetten a nyugdíjban eltöltött évek alapján adott többlet-nyugdíjemelést, ezzel elsősorban ezt a réteget, a társadalomnak ezt a szeletét akarta jobb helyzetbe hozni. Nem jutott rá többször forrás, holott most egy egész más világban élünk, egész más árak vannak, egész más bérrendszer van; a nyugdíjak indexálása folyik, de a már elrontott helyzetet indexálva is csak elrontottnak lehet látni, legfeljebb úgy-ahogy, egy kis levegőhöz jutnak ezek az emberek.
Tehát amikor a forráshiányainkat vesszük számba, legalább azt tegyük meg, hogy ezt a hiányt is számon tartjuk, mint egyfajta erkölcsi kötelezettséget, de itt a korosztályok, az érintett évjáratok hogy az előbbi beszédből is idézzek életkorát figyelembe kell venni, és bizony sietnünk kell, hiszen elkerülhetetlenül közeledik az, hogy ezektől a korosztályoktól el kell válnunk.
A gondjaink között ott szerepel a befizetési kedv hiánya, aminél sok mindenre lehet hivatkozni; talán leginkább a járulék magas voltára lehet és kell hivatkozni.
A befizetők számának csökkenéséről is esett már szó; egyrészt azért csökkent a számuk, mert meg sem születtek, másrészt azért, mert nem befizetők, hanem munkanélküliek. Ha itt helyesek azok a számok, amelyeket Kósáné mondott, akkor a baj talán nem olyan nagyon nagy, de körültekintőnek kell lennünk, mert ha a nyugdíjasból munkanélkülit csinálunk, akkor lehet, hogy a korhatáremeléssel esetleg csökkenteni is lehet nyugdíjjárulékot, a szolidaritási járulékot viszont emelni kell, tehát a dolog nem fog előbbre jutni. Itt a különféle szakértőknek különféle számok állnak rendelkezésre; azt gondolom, előbb-utóbb le kell tenni egy olyan hivatalosnak tekinthető szakértői anyagot, amely közhiteles adatokból áll, és nem lesz politikai vita tárgya, hogy mi mennyi.
Az alapvető gondok között ott van a többször emlegetett aktív-inaktív arányváltozás, és az is szerepel különféle papírokon és hozzászólásokban, hogy akkor ezen hogy lehet változtatni: a járulék növelésével, a járadék csökkentésével és a korhatár emelésével. A járulékot csökkenteni szeretnénk, itt tehát sok mozgásterünk nincs; a járadékot nem akarjuk csökkenteni, mert erre erkölcsi és alkotmányos jogunk sincs; és az is egy nagyon nehéz dolog, amire Béki Gabriella célzott: valóban, '90 óta mindig, most is, az újra módosított törvény is folyamatosan rontja a frissen nyugdíjba menők helyzetét ez sem tartható a továbbiakban! Mit lehet akkor tenni?
A korhatáremeléssel kapcsolatban nagyon sok minden elhangzott, olyan is, amivel egyet lehet érteni. Nem pusztán a munkajogi értelemben vett korhatáremelés a probléma azt gondolom, ezt lehet a legkönnyebben elfogadni. Ha szó szerint vesszük a szabad választást, akkor a társadalom is megbékél ezzel a gondolattal, és az ellenzéki pártok is megbékélhetnek vele; nem lehet azonban megbékélni azzal az ötlettel, ami a sajtóból szivárgott ki heves reakciókat váltva ki , és most, az előkészítő anyagban is benne van, nevezetesen: a megemelt nyugdíjkorhatár előtti nyugdíjba menés nyugdíjcsökkentéssel, méghozzá növekvő mértékű nyugdíjcsökkentéssel járjon. Kósáné képviselőtársunk beszéde mintha kizárta volna ezt a lehetőséget. Ha kizárta, ha valóban ez a koalíciós pártok szándéka, akkor van egy közös nyelv, amelyen beszélni lehet. Megítélésem szerint elfogadhatatlan ez a bizonyos csökkentés. Pontosan azon kell dolgozni, hogy az érdekviszonyok egy racionális rendbe álljanak be. Ha érdekeltté tudjuk tenni az állampolgárokat, hogy ők akarjanak tovább dolgozni, mert jobban járnak, akkor nem mechanikusan kell emelni, és kényszeríteni őket a nyugdíjkorhatár tekintetében, hanem rájuk kell bízni a szabad döntést ezer élethelyzet van, amit egy törvény nem tud kezelni. Az állampolgár szabad döntése és egy racionális üzenet kell: jobban jársz, lényegesen jobban jársz, ha tovább dolgozol; és erre azért történetesen van forrás, mert minden olyan állampolgár, aki csak egy évvel is tovább dolgozik, jelentős megtakarítást hoz az egészben. Ha ennek egy részét neki visszajuttatjuk, akkor az méltó és igazságos lépés, és a már nyugdíjban lévők érdekeit is védi, mert azt hiszem, erről sem esett ma még elég szó ez is egy nagyon-nagyon lényeges dolog.
Egyébként a befizetésben is érdekeltté kell tenni az embereket! A befizetéssel az a helyzet, hogy pár hónapja az egyik kormánypárti képviselőtársam nagy lelkesedéssel javasolta azt hiszem, a feketegazdasággal kapcsolatos vitában -: igenis, hozzunk olyan szabályokat, hogy az emberek tudják, ha nem fizetik be a nyugdíjakat, akkor rosszabbul fognak járni. Illő tisztelettel: ma ez a szabály érvényes, amit a képviselőtársunk javasolt, az ma hatályos jog. 1988 óta mindenkinek beszámít a jövedelme az akármikori nyugdíjába.
Évről évre automatikusan növekszik az úgynevezett nyugdíjbeszámítási időszak. Tisztelt képviselőtársaim, minden évben meghozzuk azt a szabályt, hogy a régi befizetéseket hogyan kell indexálni, azok hogyan számítsanak be a most nyugdíjba menők számára. Tehát tudatosítani kell az emberekben, már most, a meglévő rendszerben, hogy ezen lehet javítani ez nem baj, sőt, ez kívánatos! Igen, legyen érdekelt, tudja minden magyar állampolgár: saját jövőjét építi akkor, ha nem minimálbéren tengeti sanyarú életét az 50 millió forintos kocsiban. Tehát azzal nagyon egyetértek, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni.
(13.50)
A szolgálati évek jelentőségét nem szabad lebecsülni. Az egész vita a nyugdíjkorhatár kérdéséről tulajdonképpen semlegesíthető. Nem estek jól azok a kicsit hogy mondjam gúnyolódónak tűnő megjegyzések, hogy a 37 éves nő már akkor nyugdíjba mehet. Egyébként ha a nyugdíjrendszer olyan, hogy a várható életkor alapján kiszámítja az eddig megszerzett jogosultságnak a terítését, és terítjük a 37 éves nő vagy férfi várható életkora szerint, akkor az illető pillanatok alatt fel fogja mérni: ezt a döntést kicsit elkapkodta, hogy most menjen nyugdíjba. Ha ehhez képest a betegeknek, a tényleg rászorultaknak biztosítjuk a rokkantsági ellátást, az természetesen egy lehetséges dolog.
Van ennek a mai vitának egy nagyon furcsa olyan eleme, amely miatt mind kormánypárti, mind ellenzéki képviselőtársaimmal vitatkoznom kell. Mintha dogmaként elfogadtuk volna azt, hogy a szolidaritás: felosztó-kirovó rendszer, és nincs szolidaritás a nemzedékek között: ez a tőkefedezeti rendszer. Én ezt tagadom. A tőkefedezeti rendszer egy kicsit elburkolja a szolidaritást. De ott van, hiszen a kamatoknak óriási jelentőségük van. S a tőke, amely felhalmozódott, a nyugdíjas évek alatt is kamatozik ahhoz, hogy végül is biztosíthassa az élet egészére a szükséges ellátást. Ha pedig ez így van, a kamatot élőmunka hozza létre. S nyilván nem az a korosztály végzi az élőmunkát, amely már élvezi a tőkefedezeti rendszerből a nyugdíját.
S ha élőmunkából származó jövedelemről van szó, akkor az nemzedékek közötti szolidaritás. Ezért mindkét rendszerben nagyon hangsúlyozottan törekedni kell arra, hogy a gyermekvállalást a nyugdíjrendszer honorálja. Ez nem összekutyulása a különféle rendszereknek, hanem az egymásrautaltságnak a tudatosítása a társadalomban. Ezt két szempontból kell megcsinálni. A szolgálati éveknél lehetne emlegetni azt, hogy igen, aki nem tud most dolgozni, mert valami fontosabbat csinál, arról gondoskodni kell. A fontosabb, a gyermeknevelés. A fontosabb, a katonai szolgálat. A fontosabb, a tanulmányok végzése. Hiába nézek a művelődési tárcára (A tárca képviselőjének helye üres.), de a honvédelemtől kaptam egy kis támogatást. (Keleti György honvédelmi miniszter helyeslően bólogat.)
Tehát illő tisztelettel, igen, akkor költségvetési forrásból, közadókból ki kell pótolni ezeknek a korosztályoknak a járulékbefizetését. Vagy miért nincs ilyen Nyugaton vagy a fejlettebb országokban, hogy ne mondjuk így, hogy Nyugaton az egyetemi tanulmányoknál? Hát azért, mert a diplomás a későbbi életszakaszán egy olyan jövedelemhez tud jutni, amely jövedelem biztosítja számára a megfelelő nyugdíjat is. Ma a szellemi és nem szellemi munka közötti különbség nem éri el még Magyarországon azt, hogy ez az öt év, hat év kiesett szolgálati idő olyan könnyedén pótolható lenne. Amíg tehát nem áll helyre egy olyan bérhelyzet, nem jön létre egy értékorientált jövedelem, addig azt hiszem, alapvető kötelességünk, hogy azt a '80-as évek végén megszületett döntést, hogy a főiskolai, egyetemi tanulmányok nyugdíjszerzők legyenek, ne változtassuk meg. Ha muszáj és muszáj a nyugdíjalap részére a befizetés, akkor azt hiszem, az össztársadalmi szempontból indokolható, tehát az, hogy a költségvetés itt a forrást közadókból biztosíthassa. Végül vagy talán nem is egészen végül szólni szeretnék egy olyan gondolatról, amelyről ...