Sarkadiné Dr. Lukovics Éva (SZDSZ)

1996. május 7.

DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. Kedves Képviselőtársaim! A jelenlegi nyugdíjrendszerről szeretnék beszélni és annak tükrében mindazokról a várható kilátásokról, amelyekre akkor számíthatunk, ha minden megy tovább a régiben. Ezek a kilátások egyszerűen és röviden rosszak. Sajnos nem rémképek, mert tények és adatok mondják ezt nekünk. Először is mi a helyzet most nyugdíjügyekben? Mindenki elégedetlen vele. Nyugdíjas és munkavállaló, munkáltató és járulékfizető egyaránt. Magas a járulék, amelyért alacsony szintű nyugdíj jár. Már önmagában ez egy képtelenség. Sőt, a magas járulék nem fedezi még ezeket a rendkívül alacsony nyugdíjakat sem.

A nyugdíjalapban csakúgy, mint az egészségbiztosításiban is éves szinten benne van mintegy 20 milliárdos hiány állandóan benne van , amelyet ki más vagy mi más pótolhatna az alapokban, mint mi magunk, adófizető állampolgárok. Az állandó hiánynak természetesen fontos oka az is, hogy sokan, túlságosan sokan nem szeretik vagy nem tudják megfizetni a járulékot.

A két alap az egészségbiztosítási és a nyugdíjbiztosítási göngyölített hiánya már a 220-230 milliárdra rúg. Ennek a hiánynak a túlnyomó többsége az elmúlt három-négy évben gyűlt ekkorára. Sajátos ellentmondás, hogy pont ezektől az évektől vannak felelős kezelői az alapoknak: a biztosítási önkormányzatok. Azt, hogy miként is állhatott elő ez az áldatlan helyzet, számtalan körülmény idézte elő. Érdemes ezekről is néhány szót ejteni, mert a változtatás indokai elsősorban ebben a körben keresendők. Ez a kintlevőség-hiány mára egész egyszerűen kezelhetetlenné vált. Több százezres, hozzávetőlegesen 400 ezer az adósi kör, amelyben a legnagyobb adósok az állami tulajdonú cégek. Egészen elképesztően hangzik, de a tb-alapokba jelentős összeget a közintézmények sem fizettek be, amelyek megkapták a költségvetéstől a tb-nek járó pénzt, de azt nem fizették be oda, ahová kellett volna. Ez utóbbi dolog szerencsére ma már nem fordulhat elő, hiszen a kincstár felállítása legalább ezt a gondot orvosolni tudta.

Az adósok jelentős köre továbbá csak fantomadósoknak tekinthető hiszen nincsenek. Megszűnt szervezetektől pénzt látni egyenlő a lehetetlenséggel. De kinek van ma mersze ezeket egyszerűen leírni? Hiszen ez biztatás a jövőbeni nemfizetők számára. Csak tessenek bátran nem fizetni, majd egyszer az önök adósságát is elfelejtjük.

Sok tehát az adós és sok az adósság. Amiből a tapasztalatok szerint vajmi keveset lehet behajtani. Az ez évre tervezett 54 milliárdos cél egyenlő a veszett fejsze nyelének keresgélésével. Néha viszont a lehetetlenre is vállalkozni kell. Hátha sikerül.

Többen értetlenül szemléljük, miért fordulhat elő, hogy ilyen elképesztő mennyiségű pénz nem folyik be az alapok kasszájába? Viszont ha utánanéz az ember, milyen a nyilvántartási és ellenőrző rendszer, az elszörnyedésen túl már nemigen csodálkozik. Emberek kézzel nyálaznak kartonokat, mint tudjuk, legalább 400 ezret. Akták állnak hegyszám. De azt sem lehet tudni, hogy X, Y egy adott évben mennyi járulékot fizetett be pontosan, vagy mennyit nem fizetett be, vagy mennyit nem fizettek be utána. Ma meg kell mondani: hiába lettek gazdái és kezelői a tb-alapoknak az önkormányzatok. A nyugdíjbaj és az egészségbiztosítási baj baj maradt. Mert nem elég, hogy gazdája legyen valaminek, ha a felelősségi kérdések nincsenek tisztán megoldva és elhatárolva. Ez az elhatárolás aztán kellően bonyolult feladvány, mert ki tud és ki mer arra ma jogszerű, alkotmányos és az érdekeltek számára is méltányos és elfogadható választ adni, hogyan legyen és kell hogy legyen állami felelősség a nyugdíjak garantálására olyan körülmények között, amikor a járulékokból befolyó pénzt az államtól elkülönült szervezet kezeli.

Illúzió azt hinni, hogy ahová sok pénz, nagyon-nagyon sok pénz befolyik, az nem válik valamiféle hatalmi és erőcentrummá. Gondoljanak csak bele, a két alap az állami költségvetés csaknem felének megfelelő összeggel gazdálkodik. Közel ezermilliárd forinttal! Közhelyszerűen visszatérőek a hírek, amelyek arról szólnak: sok a feszültség a biztosítási önkormányzatok és az állam között. Leegyszerűsítve a képet, mindkét fél gyanakodva és szemrehányóan tekintget egymásra. Az önkormányzatok minden jogi alappal számon kérik az államtól, hogy nem teljesítette kötelezettségeit.

(14.00)

Például elmaradt a megfelelő vagyonjuttatás, nagyok az állami vállalatok járuléktartozásai, az állam viszont nincs meggyőződve arról, hogy az önkormányzatok minden elvárhatót megtettek költségeik csökkentésére és valóban a jó gazda módjára történő gazdálkodás irányába haladnak.

Magam is a szociális és egészségügyi bizottság tagjaként gyakran vagyok tanúja az állam és a biztosítási önkormányzatok képviselői nem éppen bizalomteljes párbeszédeinek. Nincs ez így jól, de mitől is lenne az? Hiszen az elvarratlan szálak nap mint nap felszínre jönnek, megoldani pedig a felelősségi kérdéseket egy ilyenfajta felállásban jogi eszközökkel majdnem képtelenség. Hiszen az önkormányzatok minden egyes újabb tisztázó lépést saját önállóságuk csorbítási szándékaként élik meg. Az önkormányzatok felálltak, működnek, és ma nem ismerek olyan realitást, amely ne számolna velük. Az állam viszont nem teheti félre saját felelősségét például a nyugdíjkifizetések garantálására, amely viszont az önkormányzatok további felelősségnövelése ellen ható tételként értékelhető.

Mint már említettem, bonyolult a feladvány, de már arról is szó volt, hogy időnként a lehetetlent is meg kell próbálni. Ennyit a szervezeti okokról, nézzük a tartalmiakat.

(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke foglalja el)

Mi az, mi is az a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer ugye, milyen szörnyen hangzik? , amilyen ez a miénk is? Korántsem szakmai megfogalmazásban annyit jelent, hogy az adott évben befolyó járulék- és egyéb bevételek képezik az adott évben kifizetendő nyugdíjak fedezetét. A nyugdíjakat a szolgálati idő és a kereset alapján állapítják meg, vagyis amit egy évben beszedünk, azt még abban az évben ki is osztjuk. Ez a rendszer mindenképpen a gazdaság adott és aktuális általános állapotát kifejező rendszer, hiszen ha csökken a gazdasági teljesítmény, veszélybe kerül a nyugdíjalap biztonsága a garantált és már megállapított, megszerzett jogként működő nyugdíjigények folyamatos fizetési kényszere miatt.

Tartalékok nincsenek, viszont állandó és növekvő a hiány. A csökkenő gazdasági teljesítmény a járulékfizetők csökkenését eredményezi, de nem elég így önmagában ez a gond. A volt járulékfizetők azonnal megjelennek a valamiféle ellátásra szorulók soraiban, ami mint tudjuk újabb forrásokat igényel. Ma ezzel a realitással kell szembenéznünk. 1990 és 1995 között a munkaképes korú népesség 125 ezer fővel emelkedett, ugyanakkor a foglalkoztatottak száma 1,4 millióval csökkent ugyanebben az időszakban. Így ha a gazdaság folyamatai sziámi ikermód kapcsolódnak a nyugdíjrendszerhez, a nyugdíjrendszer is állandó és folyamatos korrekcióra szorul.

Mivel az utóbbi években gazdasági változásokban nem volt hiány, gyakran kellett a nyugdíjrendszerhez is nyúlni, aminek eredményeként követhetetlenné váltak a nyugdíjbavonulás szabályai. Elképesztőnek tartom, ha ma valaki nyugdíjba megy, képtelen átlátni, hogy mennyi lesz a nyugdíja. Aki nem nyugdíjszakértő, egyszerűen nem tudja kiszámítani, hogy mennyi lesz az annyi. Sőt, már olyat is hallottam, hogy papír, ceruza nem is elég még a nyugdíjszakértő számára sem. Ezt a műveletet csak számítógépes program képes produkálni.

Nyugdíjügyekben röpködnek a halandó ember számára érthetetlen kifejezések, mint degressziós kulcsok, indexálás, valorizálás stb., ami elfogadhatatlan egy olyan nagy ellátórendszeren belül, amely jó esetben a segédmunkástól az egyetemi tanárig minden munkavállalót érint.

Mondandóm elején ígértem számokat: mi vár ránk, ha nem változik a nyugdíjrendszer? A Központi Statisztikai Hivatal és a Kék Szalag bizottság megállapításait vettem alapul. Nos, folyamatosan nő az idős népesség hányada. Ez a növekedés 1996 elejére azt eredményezte, hogy a 60 évesnél idősebbek az össznépesség 19,4 százalékát teszik ki. Ebből is következik: a nyugdíjban, járadékban részesülők létszáma évről évre emelkedik. 1980-ban 2 millió 82 ezer, 1990-ben 2 millió 556 ezer és 1996-ban megközelítőleg 3 millió, egészen pontosan 2 millió 982 ezer 700 fő 1995 végén.

Mint láttuk, a nyugdíjasok száma a '90-es években több mint 500 ezerrel nőtt. A növekedés háromszor akkora volt, mint az előző ötéves periódusban. Ha ez így megy tovább, 2006-ra 4 millió nyugdíjas lesz.

Azt is jó tudni, hogy a frissen nyugdíjazottak jelentős része viszonylag fiatal. Az 1995-ben nyugdíjba vonult férfiak 34, a nők 39 százaléka 50 év alatti volt. Ennek az utóbbi százalékos aránynak az a magyarázata, hogy az 1995-ben nyugdíjba vonult 159 ezer 800 emberből 85 ezer 100 fő vagy rokkantsági, vagy korengedményes, vagy előnyugdíjba ment. Vagyis: az összes újonnan belépő nyugdíjasnak több mint a fele korhatár alatti volt. Mit lehet még ehhez hozzátenni?

Még néhány beszédes szám a nyugdíjkiadásokról. A nyugdíjasok száma 1990-től forintban kifejezett értékben 2,9-szeresére nőtt. Az egy nyugdíjasra jutó havi nettó nyugdíjkiadás 1995-ben 16 ezer 30 forint volt; 2,4-szerese az 1990. évi összegnek. A fogyasztói árak viszont ez idő alatt több mint háromszorosukra emelkedtek, így az egy nyugdíjasra jutó nyugdíj reálértéke öt év alatt 23 százalékkal csökkent. Ez a csökkenés '87 és '91 között 16 százalék körüli volt; ez már akkor is magas volt.

Mindezekből arra a következtetésre kell jutnunk: ha az ezredfordulót követően az '50-es évek demográfiai robbanásának gyermekei nyugdíjba fognak menni, sok jóra nem számíthatnak a jelenlegi nyugdíjrendszerben, mert a kevés járulékfizetőnek kell előteremteniük az összlakosság akár 40 százalékát kitevő nyugdíjasainak a nyugdíját. A változás, a változtatás tehát elodázhatatlan. Nemcsak azért, mert pár év múlva még a jelenlegi csekélyke nyugdíjszint sem tartható, hanem a jelenlegi nyugdíjasok megszerzett jogainak megvédhetősége érdekében is. Mert a nyugdíj nem ellátás, hanem vásárolt és kifizetett jogon alapuló járandóság. Itt térek ki arra, amiről nem lehet eleget beszélni: bármilyen reformra is kerül sor, az a jelenlegi nyugdíjasok már megszerzett jogait nem csorbíthatja, sőt: csakis kedvezőbb helyzetbe hozhatja őket. Például azzal, hogy évről-évre egyre kevesebb az új belépők száma. De szükséges még tovább menni: ha tovább hagyjuk magunkat sodorni a jelenlegi nyugdíjrendszer által, akkor néhány röpke év, és maga a nyugdíjrendszer egésze kérdőjeleződik meg, mert a nyugdíjat azért találták ki, arra való, hogy idős korára vagy tartós betegsége esetére az ember gondoskodni tudjon magáról; vagyis legalább enni és lakni lehessen belőle. Ha ez még pénzügyi pluszok árán sem lehetséges amiben a jelenlegi nyugdíjasoknak már nagy gyakorlatuk van , akkor azt kell mondani, illetve kérdezni, hogy mire jó az egész? Remélem, hogy ezt a kérdést így soha nem kell feltenni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)