Szigethy István (SZDSZ)

1996. május 22.

DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tegnap több felszólalás hangsúlyozta, hogy a Magyar Országgyűlés történelmi pillanathoz érkezett. Úgy gondolom, hogy ezt valamennyiüknek át kell éreznünk, és valóban ehhez a történelmi pillanathoz méltóan szabad ebben a vitában részt vennünk. A mostani 1. fejezet átvezetést jelent a tegnapi nap és a későbbi fejezetek között, hiszen általános kérdésekkel foglalkozik, a tegnapi vita pedig az alkotmánytervezet egészéről szólt. Ezért egy kicsit szükségszerűen kénytelen vagyok olyan általánosabb kérdésekkel is foglalkozni, amelyek részben a tegnapi vita alapján váltak szükségessé, részben pedig azért is, hogy bizonyos értelemben próbáljunk utat keresni, hogy hogyan tárgyaljuk ezt a nagy jelentőségű tervezetet.

Ez az 1. fejezet az elvi kérdésekkel foglalkozik, az általános kérdésekkel foglalkozik, ezek közül is én mégis egyet szeretnék kiemelni elsősorban, hiszen ez az egész alkotmányozási folyamatnak az egyik kulcskérdése. Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, ez az állami szimbólumok, az állami jelképek kérdését jelenti. Miért? Engedjék meg, hogy idézzem az egyik beérkezett véleményt, amelyik kifogásolja, hogy miért nem nemzeti jelképekről beszél a tervezet és miért állami jelképekről. Nos, egyszerű a magyarázat. Ez a kettő általában egybeesik, de az alkotmány az állami szabályokat tartalmazhatja, éppen ezért itt a megfogalmazás az állami jelkép, függetlenül attól, hogy ugyanezek a jelképek természetesen nemzeti jelképekként is működnek. A jelképek megfogalmazása tekintetében volt aki kifogásolta, hogy a tárgyilag megfogható jelképeken túlmenően, például miért szerepelnek az állami nemzeti ünnepek is ebben a sorban. Nos, én úgy gondolom, hogy önmagában ezért azt kellene tisztáznunk, hogy a jelkép önmagában mit jelent.

Itt a legilletékesebb talán Karl Gustav Jung, az emberi lélek egyik legnagyobb ismerője, aki amikor az emberölés szimbólumairól írt, így fogalmazott: "ezek a szimbólumok szellemiségünk fontos alkotóelemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik." A szimbólumok tehát nem a tárgyakat jelentik, hanem azt a hatást, amely bennünk él, és ilyen értelemben egyetértek Maczó Ágnesnek azzal a tegnapi megállapításával, hogy az alkotmánynak a lelkünkben is kell lennie. Sok tekintetben nem értek egyet, amiket mondott, de ezzel a mondatával feltétlenül. Az alkotmány egy olyan közös gondolkodási pont, amely ezt kell hogy elérje. Mire gondolok?

Egy másik jelképről beszélek. Valamikor Kölcsey Ferenc úgy érezte, hogy írnia kell, leírt egy verset, azután volt egy pályázat. Erkel Ferenc úgy érezte, hogy valami megszólal benne, leült a zongora mellé, megszületett egy mű, egy zenemű és egy vers együtt, amiből egész más lett. Ami összetart, ami azt jelenti, hogyha meghalljuk, akár bajban, akár esetleg akkor, amikor az olimpiai győzelem esetén felkúszik a zászló, akkor együtt érezzük magunkat, együtt érezzük azt, hogy magyarok vagyunk, együtt érezzük azt, hogy valami minket összetart. Most a szimbólumok itt jelentkeznek.

Ennek az alkotmánytervezetnek több ilyen szimbolikus eleme van a konkrétan megnevezett szimbólumokon túlmenően is. Önmagában meghatározó szimbólum az, hogy szakítunk valamivel. Szakítunk azzal, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányát az 1949. évi XX. törvénynek nevezzük.

(10.20)

De szimbolikus az is, hogy az ember kerül a központba, az emberrel kezdődik az alkotmány szerkezete. Az sem közömbös, hogy ezt a jogok követik, és csak ezt követi maga az állam, hiszen ez az alkotmányosságnak az egyik alapvető kérdése. Az, hogy az embert tartjuk a központnak, üzenet, és azt hiszem, hogy ebben igazán egyetérthetünk az ország minden pontján.

Mégis, az alkotmány más értelemben is szimbólum. Szimbólum olyan formában, hogy a gondolkodásnak egy olyan közös nevezőjét kell, hogy képezze, amelyik nem lehet más, ahogy gondolkodnunk kell, ahogy a törvényeket meg kell hoznunk, ahogy a törvényeket utána alkalmaznunk kell.

Nagyon nehéz megtalálnunk, hogy a valamennyiünkben közös normarendszert fel tudjuk építeni. Óriási feladat, és ebben a feladatban csak az segíthet, hogy óriási út, óriási tapasztalat áll a rendelkezésünkre. A saját feladatunk az, hogy ehhez próbáljuk igazítani azt, amit mi fogunk alkotni, mert bízom benne, hogy fogunk alkotni. Alkalmas ez a szöveg erre? Igen. Szerintem igen, hiszen egyaránt tartalmazza azokat az értékeket, amelyeket egyrészt minden ember lelke tartalmaz, tehát azt, hogy konzervatív nemes értelemben annyiban, hogy a jó hagyományokat meg akarja őrizni, liberális annyiban, hogy a saját egyéniségének a kiteljesítésére törekszik, és szociális annyiban, hogy tudja, ez csak másokkal együtt lehetséges.

Ezek az értékek egyaránt megvannak, és ezeknek a megfelelő kompromisszumát, megfelelő szintézisét kell most megteremtenünk. Bennünk megvan ez a lehetőség, hogy ezt megteremtsük? Nos, itt már aggályaim vannak. Remélem, hogy igen. Természetesen akkor, ha nem úgy kezeljük ezt az egész alkotmánytervezetet, mintegy előre eldöntött fogalmazványt, mint valamit, amihez nem lehet másnak hozzászólni. Ezért nagyon fontos maga a folyamat, nagyon fontos az, hogy az a felhalmozott tudás, amelyik az 1100 éves itt-tartózkodásunk, az ezeréves államiságunk, a mint egy százötven éve megkísérelt első jogállamunk megteremtésének a körülményei, és az az elmúlt 6-7 év, amely alatt előkészítette a tudományos élet, előkészítette a szakma, előkészítette a politika, hogy ez a dokumentum az Országgyűlés elé kerülhessen, ez a folyamat bizonyos garanciákat ad arra, hogy nagyon nem hibázhatunk. De természetesen nagyon nehéz lesz megtalálnunk a végső formát.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy ennek az alkotmánynak a meghozatalára egy folyamat keretében kerül sor, és a folyamatnak egy lépcsőjénél, egy állomásánál vagyunk. Ebben a folyamatban az alkotmány elfogadásának a lépcsőit és az egyes hatásköröket világosan látnunk kell, hiszen eltérő szerepek vannak. Az egész alkotmányt csak az egész ország fogadhatja el, akkor lesz valamennyiünké. Akkor lesz valamennyiünké, hogyha mindenki elmondhatja a véleményét arról, hogy ezzel az alkotmánnyal egyetértek vagy nem értek egyet. De természetesen ahhoz, hogy dönteni lehessen, szükséges az, hogy döntőképes testület határozzon ebben a kérdésben, és ez a döntőképes testület lehet, hogy ez egyeseknek nem tetszik nem más, mint a Magyar Országgyűlés, de nem ő mondja ki a végső szót, hanem az egész lakosság. Mindenki másnak megvan a szerepe. Megvan a tudományos életnek, hiszen csak köszönni tudjuk azt a hatalmas segítséget, amit eddig kaptunk. Megvan a szerepe a társadalmi szervezeteknek, hiszen az egyes partikuláris érdekeket ők közvetítik, elmondják a véleményüket, és nagyon köszönjük azt a rengeteg javaslatot, amellyel hozzánk fordultak, de a döntést végül is az országnak kell kimondani, és az ország egyelőre képviselettel csak az Országgyűlést ruházta fel, hogy ilyen döntést meghozzon. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy ennek a folyamatnak a jelenlegi fázisában az Országgyűlésnek mindenképpen állást kell foglalnia arról, hogy milyen szöveget gondol a lakosság elé terjeszteni. Az azonban nagyon fontos, hogy a végső szót a lakosság mondja ki, és nagyon fontos, hogy a lakosságot hogyan győzzük meg arról, hogy esetleges tévedések, esetleges felszínes benyomások, esetleges nem túl szerencsés, demagóg ízű megnyilatkozások ellenére mi az, ami valójában, ez a közös, ami a megfelelő szakmai színvonalon a világ normáinak a figyelembevételével elkészült.

Ebben a folyamatban, természetesen, óriási a szerepe a médiumoknak is, hiszen a médiumok óriási segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy valóban az jelenjék meg a lakosság előtt, ami itt elhangzik, valóban a lényege jelenjék meg a lakosság előtt, és nem esetleg periférikus kérdések vegyék el az ország lakosságának a figyelmét attól a munkától, ami itt folyik. De a legnagyobb csapdák, azt hiszem, bennünk vannak. Isépy Tamás tegnap erről nagyon plasztikusan beszélt. Én tartok attól, hogy a magyar történelemben, a magyar gondolkodásban, a gondolkodásoknak a közös árnyéka nagyon sok mindent elrontott. Benne van a gondolkodásunkban a késedelmeskedés, Ady így fogalmazott, hogy "akik mindig elkésnek", az a patópáli magatartás, amelyről Petőfi elnézően annyit mond, "...ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: Ej, ráérünk arra még!"

De benne van a másik veszély is az eddigi kudarcainkban. Az, hogy a lényeg meg nem látása miatt a periférikus, egyéni vagy részérdekek, pártérdekek, pártpolitikai csatározások, egy esetleges választásra való felkészülésnek a mostani kampányelemei elronthatják azt a közös munkát, amit itt most végeznünk kell.

Azt hiszem, történelmi példát is mondhatok erre. Tegnap Bihari Mihály és Szabad György plasztikusan elemezte a magyar alkotmány fejlődéstörténetét. Én egy olyan eseményről szeretnék egy pár szót említeni, amelyet éppen a megelőző felszólalás nagyon aktuálissá tett. Az 1840. évi V. törvénycikk választmányt állított fel arra, hogy Magyarország számára korszerű büntető törvénykönyvet létesítsen, hozzon létre. Ebben a választmányban a liberálisok és a konzervatívok megfelelő arányban képviselték magukat. Többek között az akkori liberális ellenzék vezére Deák Ferenc, azután Eötvös József, Pulszky, Klauzál és a többiek és a másik oldalról is Dessewffy vezetésével ott voltak a konzervatívok vezető szellemiségei. Óriási lehetőség állt Magyarország előtt, és ez a büntető-törvénykönyv bizonyos értelemben a magyar alkotmányfejlődésnek is fontos elemét jelentette volna, ezért is térek itt ki rá. Hiszen a mostani alkotmánykoncepció is részletesen tartalmazza az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogokat, és ennek keretében olyan alapjogokat amelyek akkor, 1840-43 környékén Magyarországon forradalmian újnak számítottak. Az akkori konzervatív gondolkodás számára elviselhetetlen modernnek. Ilyen jogok voltak a törvény előtti egyenlőség, ilyen jogok voltak az ártatlanság vélelmének a biztosítása, egyáltalában az akkori modern gondolkodási rendszer. Óriási lehetőségünk volt akkor, hogy ez a hatalmas szellemi kapacitás, amelyik akkor együtt állt, egy valóban modern törvényt hozzon létre. Sajnos, ez a törvény meghiúsult. Hadd idézzek most nem szándékoztam, de az előző felszólalás miatt kénytelen vagyok egy kitűnő könyvből, amelyik ezzel a törvénytervezettel foglalkozik. A halálbüntetés eltörléséről beszéltek akkor Deák Ferencék. Eltörlésének hívei viszont a halálbüntetést olyan jogtalanságnak minősítették, amely ellentétes a kereszténységgel, amelynek alkalmazására az állam nincs felhatalmazva, és amelynek megszüntetése mellett egyre újabb okokat szülnek az emberiség igényei. Eredetét, a tortúrával együtt, az istenségnek bemutatott emberáldozatra, ideológiailag a vallási vakbuzgóságra vezették vissza, amely miután a fanatizmust és a kínvallatást mindinkább háttérbe szorítja a polgárosodás és a szilárd alapot nyert tudomány nem maradhat az igazságszolgáltatás eleme.

Hangsúlyozták, hogy célszerűtlen is, mert néha több rossz származik belőle, mint amennyit a bűntett okozott, a bűnösnek nem ad módot a javulásra, az államnak mivel puszta bosszúállás, nem pedig elégtétel gazdasági veszteség, hiszen a bíróságok gyakran nem a javíthatatlanság miatt mondják ki a halált, hanem mert a bűn oly jellegű, hogy az elégtételt a bosszúval felcserélő előítélet, s az ezen alapuló visszatorlási rendszer a "vérért vért" elvet szereti alkalmazni reá.

Százötven évvel ezelőtti gondolatok, amelyek egyébként az elmúlt parlamenti ciklus kitűnő konzervatív képviselőjének, Varga Jánosnak a könyvében nyertek így megfogalmazást.

Azt hiszem, hogy a százötven évvel ezelőtti gondolatok, az akkori büntetőrendszer nagyon nagy előrelépést jelenthetett volna Magyarország számára akkor. Mégis, az akkori gondolkodás hatalmas elméi nem érték el céljukat, meghiúsult ez a tervezet.

(10.30)

1843-ban Deák Ferenc már részt sem vett a parlament munkájában, mert a kisszerűség nem tette ezt lehetővé. Mégis az Országgyűlés felállított akkor egy bizottságot, Szemere Bertalan vezetésével, de azt az újabb kísérletet is az akkori konzervatívok időhúzó taktikája meghiúsította, és csak évtizedekkel később, a Csemegi-féle kódexben sikerült Magyarország modern büntető törvénykönyvét megalkotni, amelynek egyébként hangsúlyozom, nagyon fontos alkotmányossági elemei is voltak.

Nos, aki áthallást vél a történetből, azt hiszem, hogy ez nem teljesen pontos. A mai konzervatívok természetesen magukévá teszik gondolkodásukban az akkori konzervatívok ellenfeleinek, a liberálisoknak is a legfontosabb eszméit. Mégis, a példa ijesztő.

Most a rendelkezésünkre áll egy olyan lehetőség, hogy Magyarország 1100 éves történetében először egy modern, az egész társadalom által támogatható alkotmányt elkészíthetünk, a kisszerűség, a gáncsoskodás, az ellentétek keresése azonban ezt lehet, hogy meghiúsíthatja. Tegnap konzervatív oldalról is, ellenzéki oldalról is nagyon szimpatikus felszólalások hangzottak el. Hack Péter arról beszélt a Szabad Demokraták Szövetsége részéről, hogy azt kell keresnünk, ami összeköt. Szabad György erre válaszolt azzal a gyönyörű eötvösi példával, amellyel a felszólalást befejezte. Én úgy gondolom, hogy ebben a szellemben kellene a továbbiakban is gondolkodnunk, mert ebben az esetben valóban történelmi eredményt érhetünk el. Ellenkező esetben azt hiszem, hogy Magyarország megint egy nagy esélyt elveszítene. Gondolja meg mindenki, hogy ezt kisszerűséggel, a Házszabály adta lehetőségekkel való visszaélésekkel szabad-e elrontani, és szabad-e komolytalanná tenni azt a folyamatot, amelyik Magyarország számára tényleg történelmi jelentőségű. Köszönöm szépem a figyelmet. (Taps)