Győriványi Sándor (FKGP)

1996. május 27.

DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A Bokros-csomag megjelenése óta megszokhattuk, hogy a szociálpolitika, de különösen az egészségügyi ellátás területén az egyik elképesztő és nem kellően megalapozott lépés követi a másikat. Megszokhattuk, hogy nem a szükségletek, hanem a vélt pénzügyi feltételek szabják meg a lakosság egészségügyi ellátását, annak színvonalát. Azt azonban nehezen szokom meg, hogy mindezeket a lépéseket tudományos és tapasztalatilag egyaránt végiggondolt, a nemzetközi tendenciákkal összhangban lévő, az egészségügyi ellátórendszer fejlődését szolgáló tevékenységnek tüntetik fel. Erről az igyekezetről jó képet kapunk, ha figyelmesen elolvassuk a törvényjavaslat indoklását. Az ott közölt kép a következőkben foglalható össze. A korszerű diagnosztikai és terápiás eszközök megjelenése és tömeges elterjedése lehetővé tette a kórházi ápolási idő jelentős rövidülését. A magyar egészségügy szakmai fejlődését azonban nem követte megfelelően az ellátórendszer átalakulása. Az egészségügy világszerte bekövetkezett költségrobbanása a fejlett országokban is kiváltotta a központi szabályozás fokozódását.

(20.10)

Teljesen logikus tehát, hogy a nemzetközi gyakorlattal összhangban a hazai központi szabályozás is megtegye a magáét, kialakítsa a megfelelő ellátási kapacitások országosan egységes normatíváit. Annál is inkább lépnie kell a központi szabályozásnak, mivel a kórházak tehát az ellátórendszer konokul ellenállnak, s nem hajlandók a kapacitások szűkítésére. Ezzel szemben a valóság kissé másképp fest. Valójában különösen az elmúlt években hazánkban is csökkent a kórházi ápolási idő, de korántsem a korszerű eszközök megjelenése, az ellátás színvonalának növekedése, hanem az egyes akutabb gazdasági problémák következtében. Csak egyetlen példa: a statisztikai adatok szerint 1990-ben a szülészeteken az átlagos ápolási idő mintegy hét nap volt. Ma már ez az érték öt nap körül van, de nem a színvonal-növekedés következtében, hanem azért, mert a szülő nőket igyekeznek minél előbb hazaküldeni, függetlenül attól, hogy orvosilag indokolt lenne-e esetleg a további benntartásuk.

Ugyanez mutatkozik szinte minden szakterületen. Ez így kétségkívül csökkenti a költségeket, de egyben növeli a kórházi ágyak kihasználhatatlanságát. A népjóléti miniszter és a társadalombiztosítás, az Egészségbiztosítási Önkormányzat elnöke az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásának racionalizálása érdekében 1995. január 4-én megállapodást írt alá arról, hogy az egészségügyi intézményeken belül a kapacitáskihasználásnak megfelelően milyen módon kerüljenek meghatározásra az alapkapacitások, illetve az ennek megfelelően kötött szerződések az egészségbiztosítás és az intézmények között.

A törvényjavaslat büszkén számol be arról, hogy a munka eredményeképpen mintegy 8700 kórházi ágy szűnt meg. Úgy látszik, ennek alapján születtek olyan elképzelések, hogy ezt a folyamatot talán lehetne folytatni. Tűzzük ki célul 1996-ra tízezer további kórházi ágy megszüntetését, akkor talán valóban korszerű összetételű és legfőképp sokkal olcsóbban működtethető ellátórendszerünk lesz.

De hogyan lehet megindokolni azt a tényt, hogy az alapkapacitások meghatározása után éppen tízezer kórházi ágy megszűnése a szükséges? Ez nem gond a törvénytervezet kidolgozói számára, megfelelő áltudományos alapossággal kidolgoztak egy olyan matematikai képletet, amely igazolja ennek szükségességét. Ezt a matematikai összefüggést, melyet a törvényjavaslat második számú melléklete mutat be, egyszerűen csak szemfényvesztésnek lehet tekinteni, ugyanis azon túlmenően, hogy nyomon követhetetlen a végeredményként kiszámított érték, különösen a demográfiai, illetőleg egészségügyi-szociális faktorok meghatározása csak hasraütés jellegű lehet. Az itt kialakított pontszám olyan tényezőket ad össze, amelyek együvé tartozása logikailag vitatható. Így például nehezen látható be, hogy milyen összefüggés van a kórházi ágyak és a magasabb végzettségű lakosok száma között.

Miután a törvénytervezet olvasója ekkora matematikai felkészültségtől teljesen elkábult, nyugodtan lehet közölni azokat az értékeket, amelyek a kívánt eredményt biztosítják. A végeredményt ugyancsak a törvényjavaslat indoklása fogalmazza meg, mintegy tízezer egészségügyi dolgozó kerül utcára. A jövőben azonban fényes! , a felszabadult összegekből az ellátás színvonala emelkedhet, legalábbis ez történt a kidolgozók szerint minden, a struktúraváltáson túljutott országban. Ugyanakkor a leépítésekből származó pénzösszeg megoldja az egészségügyben maradó dolgozók bérhelyzetét.

Minden irónia nélkül kétségtelen, hogy az 1995. évi leépítéseket követően is maradtak még a kórházi ellátásban tartalékok. Kétségtelen, hogy lehet és kell bizonyos kapacitásokat megszüntetni, hiszen valóban van olyan szak, ahol tizenhat ágyra tizenhat orvos jut, ami nyilvánvalóan indokolatlan. De a tartalékok feltárásának, a struktúra ésszerű módosításának semmi esetre sem az a módja, hogy egy kényelmes íróasztal mellől kitaláljuk a hogyant. Ha a javaslat szerint a leépítésre kerülő kapacitások olyan egyértelműen nem kellenek, mint ahogyan ezt állítják, akkor már az előző évi alapkapacitás meghatározása során ki kellett derülnie, hogy hol vannak ezek és tételesen a normatívák helyett lehetett volna a szükséges intézkedéseket megtenni.

A meghatározott normatívák a törvénytervezet alapján a fenntartók számára nem lehetnek vitatottak. A végrehajtást, azaz azt, hogy valóban hogyan és hol kell az előírt kapacitáscsökkentést megvalósítani, a javaslat elegánsan az érintettekre bízza. Némi burkolt fenyegetéssel: ha nem tudtok javaslatot tenni, akkor majd tesz az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, és utána hiába tiltakoztok, hiszen a normatívákat maximum öt százalékkal engedi csak túllépni a törvényjavaslat. A jogszabálytervezetben előírt egyeztető fórumok rendszere egyértelműen nem az objektivitást, a kapacitások alapos elemzését szolgálja, és bőséges teret ad a különböző indokolatlan torzulások létrejöttéhez, hisz maga a javaslat sugallja a 6. § (5) bekezdés c) pontjában, hogy a legcélszerűbb megoldás egy-egy kórház teljes bezárása.

Az adott intézmény fenntartójának esetleges tiltakozását ilyen döntés esetén a megkönnyebbült többség úgyis leszavazza. A jogorvoslat lehetőségét a törvényjavaslat kizárja. Míg a korábbi elképzelések szerint a megszüntetésre vagy igen alapos csökkentésre ítélt létesítmény a fenntartás indokaival bírósághoz fordulhatott volna, ezt a végleges törvénytervezet már nem teszi lehetővé.

A kellően antidemokratikus végrehajtási gyakorlat egy további eleme a megyei tisztifőorvosok szerepének és hatáskörének mértéktelen eltúlzása, hiszen úgy az ajánlatok kidolgozásában, mint a szakmai megfelelőség vonatkozásában döntő szavuk van. A javaslat ugyan tartalmazza, hogy a megyei tisztifőorvos állásfoglalásai kialakításához kikéri a Magyar Orvosi Kamara véleményét, de arról már szó sincs, hogy azt figyelembe is kell vennie. Kétségtelen, hogy a jogalkotó szempontjából kényelmesebb az egyszemélyes így jobban kezelhető döntéshozó, mint egy kamara.

Az elmondottakat összegezve: a törvényjavaslat jelenlegi formájában és tartalmában elfogadhatatlan. Nem az egészségügy, a kórházi ellátás minőségi fejlődését szolgálja, hanem rombol anélkül, hogy végiggondolná a következményeit.

(20.20)

Ezért csak azt lehet javasolni, hogy az előterjesztést a kormány vonja vissza és alapos elemzések, tényleges szakemberek bevonása után dolgozza át. Nagyon remélem, hogy ez megtörténik. A jelenlegi törvényjavaslat megszavazása ugyanis beláthatóan helyrehozhatatlan károkat okoz az ország számára. Ez a Független Kisgazdapárt véleménye. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon)

(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)