Götzinger István (MSZP)

1996. május 27.

DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Magam is nagyon nehezen birkóztam meg ezzel a törvénytervezettel. Nagyon sok problémám és gondom volt és van a mai napig is. Néhány dologban azért úgy érzem, hogy szólnom kell.

Az egyik dolog az alkotmányosság, alkotmánysértés kérdése. Én azt hiszem, a törvény alapvetően nem azt mondja, hogy mennyi egészségügyi intézményt működtethet egy önkormányzat, hanem hogy mennyit finanszíroz az egészségbiztosítás. Tehát a normatívák megállapítása arról szól, hogy mit finanszíroz az egészségbiztosítás.

A normatívák megállapításának az alapját képező számokról. Egyrészt én azt szeretném elmondani, hogy soha korábban én nem találkoztam olyan próbálkozással sem az elmúlt, előző kormányzat idején sem, amelyik megyénként megpróbálta azokat az összefüggéseket feltárni, amelyek a megbetegedések, a halálozási mutatók és a megye életének egyéb jellemző mutatói között van.

Én nem találkoztam, tudom, hogy a demográfiai évkönyv minden évre vonatkozóan a megyékre elég részletes megbetegedési statisztikákat, halálozási statisztikákat, de nem összefüggéseket mutat ki. Tehát én azt mondom, hogy ez egy ilyen első kísérlet és természetes, hogy egy ilyen első kísérletnél nehéz a közmegegyezést létrehozni, hogy melyek is azok a jó mutatók, amelyek éppen egy megyét leginkább jellemzik abból a szempontból, hogy milyen normatívát állapítsunk meg.

Egy másik gondom, amiről itt nem volt szó, hogy ha egyszer egy alapvető mutatót az egészségi állapotra vonatkozóan, a férfiak születéskor várható átlagos életkorát mutatjuk ki és a többi mutató mind arról szól, hogy mi az, ami még befolyásolja az egészségi állapotot, akkor az az egy mutató mögött még halmozottan jelentkezik a többi mutató. Tehát egy kicsit a mindenben rosszabb helyzetű megyéket még rosszabb helyzetűnek mutatja a viszonylag kedvezőbb helyzetű, iskolázottság, infrastruktúra, munkanélküliség stb., viszonylag kedvezőbbnek mutatja.

Én nem akarom ezzel a zavart növelni természetesen, mert ez érv lehet megyéknek és fővárosnak, de érdemes végiggondolni ezt is. Magáról, erről az úgynevezett reformdöntésről. Nem tudom, mennyire illik ez egészében egészségügy reformjához. Reformlépésnek nevezhetjük-e?

Én a türelmükkel nem akarok visszaélni, ezért nagyon röviden mondanám. Illik végiggondolni, hogy mi történt eddig a magyar egészségügyben reform címén. Mi fogalmazódott meg, mielőtt elindultak azok a konkrét, elindította az előző kormányzat azokat a konkrét reformlépéseket, amelyeknek a folytatása történik tulajdonképpen.

Egyrészt tudjuk azt, hogy az egészségügy ilyen mértékű reformja vagy közel hasonló mértékű a világon mindenhol elég hosszú ideig tartó, kínnal, gyötrelemmel és nem várt következményekkel jár. Tehát menet közben mindig nagyon sok korrekciós lépésre van szükség, még akkor is, ha viszonylag jól megtervezett reformról van szó. Én nem merném azt mondani, hogy ez egy nagyon következetesen megtervezett reform volt.

1992-ben a háziorvosi és 1993-tól a teljesítményelszámolás: Itt csak ha ezekről a kérdésekről szólok, egy várakozás nem jött be. A teljesítmény elszámolás, a teljesítményen alapuló finanszírozási rendszer egy olyan teljesítmény inflációhoz vezetett, amit egyszerűen nem kalkulálhattak azok, akik a reformot elindították. Ez érthető végül is, visszamenőleg érthető, mert olyan mértékig alulfinanszírozott ma Magyarországon az egészségügy, hogy egyetlen lehetőség ez az elszámolási verseny. Ez egy huszonkettes csapdája, mert mindenki azt mondja, ha én nem igyekszem ebben a versenyben részt venni, minél több teljesítményt elszámolni bármilyen technikával, manipulálni a teljesítményt, és az összes többi csinálja, akkor én iszonyúan lemaradok, én hogy állok a kórház dolgozói elé, hogy állok a betegek elé, akiket kevésbé tudok el..., szóval ez egy ördögi csapda.

Milyen kiút van ebből? Ugye mikor egy reformon gondolkoztunk, egy teljesítmény-finanszírozásnak van egy nagyon kemény ellenőrzési rendszere. Ha a beteg térít, részben térít és aláírja, hogy ő milyen ellátásban részesül. Abban a pillanatban, ahogy őneki azt mondják, hogy 10%-át, 5%-át te fizeted, ő rögtön megnézi, hogy mit ír alá és csak azt számoltathatja el az egészségpénztárral, amit aláírt a beteg. Tehát nem lehet mindenkinek a vakbelét kétszer kivenni elnézést a triviális példáért. De ez egy nagyon kemény korlát.

Nyilvánvaló volt és azt hiszem, ebben nagyjából közmegegyezés van, hogy Magyarországon a betegtérítést nem lehet bevezetni. Különösen miután eléggé tudjuk, hogy éppen a legszegényebb rétegek a leginkább betegek. Tehát nem háríthatók. Vagy pedig egy olyan rendszert kéne bevezetni, hogy egy szegényjogon ingyenellátás. Ez nálunk valószínű megoldhatatlan lenne.

(20.50)

A másik pedig, a másik megoldás, ami nem annyira tökéletes, de mégis korrekt lehet, mert vannak országok, ahol viszonylag korrekt a szigorú ellenőrzési rendszer. Mellette azért egy olyan viszonylag korrekt gyakorlat, az orvosok jó fizetése, kiemelten jó fizetése az, ami lehetővé teszi, semmi nem kényszeríti, hogy ő valóban manipulációval próbáljon valahol az intézményének több pénzt szerezni, és egy olyan ellenőrzési rendszer, ami valahol benne van az egész kultúrában, erre áldozni kell, ehhez pénz kell, ehhez beruházás kell, és valahol az egész társadalom működésének a kultúrájában benne van, hogy ott működik egy jó ellenőrzési rendszer. Hát sajnos nálunk ez nem működik. Úgy tűnik, hogy szinte képtelenség máról holnapra, egyik évről a másikra egy ilyen ellenőrzési rendszert létrehozni.

A reformban egy nagyon nagy kényszer, egy másik kényszer, és ez így van, a költségvetési korlát. Ez egy olyan átka egy reformkorszaknak, hogy nem csak a reform észszerűsége kényszerít minket lépésre, hanem a pénzügyi kényszer. És ez úgy érzem, hogy egy olyan kényszer volt, ami miatt ezt a lépést meg kellett lépni. Ha egy kis empátiával belegondolunk mindazokba a körülményekbe, mindazokba, amit tudunk arról, hogy hogy működött most idáig ez a reform, akkor valami ilyen megoldást feltétlen találni kellett. Tudjuk, hogy így is a költségvetés tarthatatlan, az egészségbiztosítás költségvetése. Amikor elfogadtuk is tudtuk, hogy hiány lesz. De hogy egyáltalán működőképes maradjon, valahol ilyen irányba lépni kellett.

Hogy ezt hogyan lehet korrigálni. Nyilvánvaló, az ember abból indul ki, ha egy laikus próbál hozzászólni ilyen kérdéshez, bátorságot vesz magán, de hiába, hogy egyáltalán hozzászóljon, akkor talán arra próbál támaszkodni, hogy erről a kérdésről, erről a törvénytervezetről a szakma, az érdekképviseletek, kamara, stb. stb., milyen álláspontot alakítottak ki. Én valahol reménykedtem, hogy ez megkönnyíti majd az én dolgomat, hogy nagyjából-egészéből kialakul valamiféle konszenzus. Úgy tűnik, hogy ez egy irreális elvárás volt, ez egy illúzió volt, hogy ott, ahol nagyon erősen érdekeltek és egymással szemben is nagyon erősen érdekeltek, ott ilyen könnyen megegyezés jöjjön létre mindazok között, akiknek illik és kell, hogy véleményük legyen erről a tervezetről.

Én csak egyetlen példát mondok, és ez már saját gondom, a saját megyém gondja, hogy igen nagy az aggodalom például Pest megyében amiatt, hogy a fővárosnak és Pest megyének közös egyeztetőbizottságot kell létrehozni. A fővárosnak olyan nagyon nagyok a gondjai, olyan mértéktelenül nagyok a gondjai, hogy Pest megye, bár nagyon sok területen nyilvánvalóan nem lehet hozzányúlni Pest megyei intézményekhez, de Pest megye a főváros ellátására szorul fekvőbeteg-intézményi, kórházi ellátásban, és nem látja még át, hogy az az ellátás, amit eddig kapott, nem sérül-e, nem lesz-e kedvezőtlenebb mindaz, amit eddig neki sikerült elérni. És ebből a szempontból, ha ezt a konkrét példát nézem, nem túl megnyugtató az a döntés, illetve az az eljárás, hogy ha nem tudnak megegyezni a résztvevők és félő, hogy nagyon nehéz lesz megegyezni, akkor az Országos Egészségpénztár dönt. Nem tudom biztosan, hogy be tudja-e látni mindazokat a méltányolandó érveket és tényeket, amelyek esetleg a kisebb súlyú Pest megyét megfelelő helyzetbe hozzák. Elnézést, hogy reagálásként ilyen sokat elmondtam, de ez kikívánkozott belőlem.

Köszönöm. (Taps.)