Bedő Tibor (MSZP)
DR. BEDŐ TIBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy probléma megoldását kétféleképpen lehet megközelíteni. Az egyik megközelítés az, ha amellett keresünk érveket, hogy valamit miért nem lehet megoldani. Ezt általában azok alkalmazzák, akik nem akarják felvállalni a konfliktusokat, és így lényegében nem is akarják a probléma gyors megoldását. Ez a modernizált Pató Pál módszere. (Nevetés.) A másik megközelítés az, ha azt vizsgáljuk, hogy hogyan lehet az adott problémát az adott körülmények között megoldani.
Bevallom, nekem ez a megoldás a szimpatikusabb. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az előttem szólók többnyire az első megközelítést választották, és itt elnézést kell kérnem azoktól, hogy olyanokat is említek, akik jelenleg nincsenek itt, de most tudok velük vitatkozni, ők már elmondták hozzászólásukat.
Az általam nagyrabecsült Surján képviselő úr vezérszónoklatából megtudhattuk, hogy a törvénytervezet megvalósulása esetén több embertársunk indokolatlan, korai halálával járhat. Vagy az egészségügyi intézetek fenntartóit egymás ellen és az OF ellen kényszerítik harcra. Vagy ki fog alakulni a totális anarchia. Vagy súlyos munkanélküliséggel fenyegeti az egészségügyi dolgozókat. Vagy a törvényjavaslat készítői jellegzetesen fővárosi szemlélettel gondolkodnak. Bár ezt az itteni ágyszámleépítések nem tükrözik. Aztán, a főváros érdekeit védi az egyetemekkel és a Pest megyei kórházakkal szemben. Vagy lefejezi az egészségügyi felsőoktatást. Aztán, nem veszi figyelembe, hogy van önkormányzata az egészségügynek. Talán csak nem az önkormányzatok felszámolásának első jeleit látjuk? Majd máshol, élet-halál urává teszi az Országos Egészségbiztosítási Pénztár illetékeseit.
A törvény nem szól a cukorbetegek kezeléséről és az aneszteziológiai szakrendelésekről. Aztán, hatásában egészség- és nemzetrontó és alkotmányellenes. Vezérszónoklatában harminchétszer hangzott el, hogy elfogadhatatlan, de egyszer sem, hogy mi az elfogadható. Hacsak az utolsó megjegyzését nem veszem annak, idézem: "vagy legyen olyan egészségügyi rendszerünk, mint Portugáliáé és Mexikóé, vagy költsünk többet." Ez tehát egy konstruktív megközelítés. (Nevetés.)
De nem erősítette a konstruktivitásba vetett hitemet Kis Gyula képviselőtársunk barbárságra tett utalása sem. Pusztai Erzsébet képviselőtársam dramaturgiailag jól felépített és hatásosan előadott vezérszónoklata után Pécsi Ildikó képviselőtársam többé nem lesz magányos. Semmiképpen nem tudom elfogadni tőle a beterjesztett törvénytervezet esztelennek minősítését. De hát végül is a stílus maga az ember. Ugyanakkor maximálisan egyetértek azzal a kijelentésével, idézem: "attól, hogy valaki az egészségügyhöz ért, még nem biztos, hogy igaza van" Ez még inkább igaz, ha valaki csak úgy gondolja, hogy ért az egészségügyhöz. Jót derültem viszont Szolnoki Andrea képviselőtársam tréfáján, aki elmondta, hogy az egyik számítása szerint 2500-3000-rel, a másik számítás szerint 1200-zal kellene növelni Budapesten a kórházi ágyak számát.
Elöljáróban utaltam arra, hogy egy problémának kétféle megközelítési lehetősége lehet. De van-e egyáltalán probléma? Ekkora ellenállást tapasztalva nem maradhatna-e minden a régiben, és majd az idő megoldja a problémákat. A magyar egészségügy kórházközponti szerkezete hosszú évtizedek alatt alakult ki. A központi pénzeszközökhöz, jogkapcsolatokkal, összeköttetésekkel jobban hozzá lehetett férni. E rendezőelv szerint bővültek, épültek kórházaink egyre növekvő ellátási feszültségeket okozva. Így alakult ki a jelenlegi struktúra, melyben a 10 ezer lakosra jutó ágyak száma 65 és 145 között szóródik. További probléma a kihasználatlan kapacitások kérdése. Elnézést. 1995-ben az aktív ágyak kihasználtsága 71,9 százalék volt, ez másképpen azt jelenti, hogy az aktív ágyak 28 százalékán nem feküdt beteg. A krónikus ágyak kihasználtsága is csak 80 százalékos.
1995-ben a működő 93.147 kórházi ágy átlagosan 26 százaléka nem volt kihasználva.
(21.00)
Ez a 26 százalék 24 200 üres ágyat jelent. Ebből tervezünk megszüntetni 10 ezret. Az egyes szakmákra vonatkozóan pedig országosan az ágykihasználás 50-80 százalék között szóródik. Egyszerre nyomorgunk és pazarlunk. Kevés a pénz munkabérre, műszerre, gyógyszerre, de működtetünk osztályokat 40-50 százalékos kihasználtsággal, melyek fenntartása és működtetése ugyanannyiba kerül, mintha ki lenne használva.
Működtetünk kórházakat megfelelő röntgen, labor, pathológiai, aneszteziológiai háttér nélkül, miközben néhány kilométerrel arrébb mindezekből felesleges kapacitás van.
Éppen ezen anomáliák megszüntetése szolgálná a legjobban a betegek érdekeit. A jelenlegi ellátási biztonság ugyanis csak látszatbiztonság. Mert nem tud megfelelő ellátást nyújtani a szülész-nőgyógyász, urológiai háttér nélkül. Nem tud megfelelő ellátást nyújtani a nőgyógyász és a sebész, pathológiai háttér nélkül, és nem lehet biztonságosan operálni megfelelő aneszteziológiai háttér nélkül.
Persze mindez nekem komoly lelkiismereti problémát okoz. Az ugyanis, hogy elmondhatom-e mindezt az ország nyilvánossága előtt? Kelthetek-e félelmet és bizonytalanságot a betegekben, akik még egy ideig az ilyen színvonalú ellátást lesznek kénytelenek igénybe venni? Elmondhatom-e, hogy a kórházi osztályok 15-20 százalékában ügyeletben nincs szakorvos? Elmondhatom-e, hogy a kórházak 15 százalékában hiányzik a megfelelő röntgen, labor, kórszövettani, vagy aneszteziológiai háttér? Elmondhatom-e, hogy az ellátás biztonsága az esetek egy részében csak látszatbiztonság, mert sok helyen a biztonságos ellátás alapvető feltételei hiányoznak?
Kedves Képviselőtársaim! Valóban barbárság lenne ezen anomáliák felszámolása? És elnézést kérek érte, de nem nagyon látom a lelkiismeret munkálását akkor, amikor itt egyesek megalapozatlanul a betegek tömeges halálának és ellátatlanságának vízióját vetítik az ország nyilvánossága elé, valószínűleg felelősségük teljes tudatában.
A betegek érdekében, de az egészségügyi dolgozók érdekében is elkerülhetetlen a felesleges kapacitások és a szakmai kritériumoknak meg nem felelő intézmények megszüntetése. Alkalmas-e erre ez a törvénytervezet? Szerintem megfelelő módosítások után alkalmas, ha a félreértéseket tisztázzuk. Sokan úgy fogják fel, mintha ez az egészségügy alkotmánya, az egészségügyi törvény vagy az átfogó egészségügyi reformtörvény lenne. Pedig erről szó sincs. Ez a törvény a felesleges kórházi kapacitások csökkentésére szolgál. Így nem foglalkozik a cukorbetegek ellátásával, és természetgyógyászattal sem.
Ez a törvénytervezet 10 ezer kórházi ágy megszüntetésére vagy átalakítására tesz kísérletet, a 24 200 feleslegesből, annak figyelembevételével, hogy az ország lakossága régiónként igen eltérő körülmények között él. Tehát a csökkentés nem végezhető arányosan, mert a szükségletek különbözőek, és nem végezhető el arányosan, mert a szakmai feltételek is különbözőek.
A törvényjavaslat kézzelfoghatóvá teszi azt a tényt, amit egyébként eddig is mindenki tudott, hogy zöld alternatíva ide, zöld alternatíva oda, a Budapesten élő állampolgárnak többszörösen jobbak az egészségügyi ellátási lehetőségei, mint Szabolcsban, Beregben vagy a Biharban élőknek.
Ha 10 ezer ágy megszűnik, az ágykihasználás 80-85 százalék között lesz országosan, amely már közelít a szakmailag indokolthoz. A beteg alól senki nem húzza ki az ágyat, a beteg az ellátási körzetek megváltoztatásával olyan ágyra kerül, ami eddig üresen állt. A döntés felelőssége abban áll, hogy a beteg valóban megfelelő háttérrel rendelkező intézménybe kerüljön. Ennek legfőbb biztosítéka az, hogy csak a megfelelő diagnosztikai háttérrel rendelkező intézmények maradnak meg. Ennek eldöntésére a régión belüli konszenzusos megoldáson kívül aligha van más lehetőség, hiszen az egy-egy régióban működő intézmények mindenkinél pontosabban ismerik egymás lehetőségeit. Itt majd mérlegre kerülnek a presztízsszempontok, az egzisztenciális érdekek, de remélhetően legalább ugyanilyen súllyal a betegek érdekei is. Az OEP megegyezés hiányában mindent eldöntő szava pedig inkább a konszenzusra és a kompromisszumra ösztönöz, mintsem túlhatalmat teremt.
Ezt a mechanizmust határidő-módosításra célszerű lenne már az első esetben is alkalmazni. Hogyan kezelhető az egészségügyi és szociális ellátás összefonódásának problémája? Való igaz, hogy nincs meg az a szociális intézményi kapacitás, amely kivonhatná a fekvőbeteg-intézetekből a szociális okból ellátottakat. Minthogy a szociális intézményrendszer bővítésére pénzünk nincs, ennek leggyorsabb és legolcsóbb megoldását is az jelenti, ha ezek a felszabadult kórházi infrastruktúrákban valósulnak meg. Tehát az én felfogásom szerint nem a szociális intézményrendszer bővítése ad lehetőséget a felesleges kórházi kapacitások megszüntetésére, hanem éppen fordítva, a felszabaduló kórházi infrastruktúra teremti meg a lehetőségét a szociális intézményrendszer bővítésének.
Az átmeneti időben pedig a még mindig jelentős kórházi kapacitásfelesleg képes a szociális problémák eddigiek szerinti kezelésére. Más kérdés, hogy a szociális intézményrendszer bővülése további kórházi kapacitásfelesleget fog okozni. Ezt jeleníti meg a sokat bírált képlet konstans tényezőjének évenkénti csökkenése.
Mi tehát a megoldás? Az egyik felvetés szerint költsünk több pénzt. Mindannyian tudjuk, hogy jelenlegi helyzetünkben ennek semmilyen realitása nincs. De ha lenne is, a jelenlegi struktúra bármennyi pénzt képes elnyelni érdemi változások nélkül, mert a pazarló része mindig több pénzt visz el, mint amennyi ésszerű.
A másik felvetés szerint húzzuk szét az átalakítást 4-5 évre. A teljesítés szerinti finanszírozás és a versenyhelyzet rendezi a struktúrát, a fejlettebb, alkalmazkodóképesebb marad meg.
Csakhogy a teljesítmény-finanszírozás eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy a szűkülő források nem az ésszerűsítésre, hanem a látszatteljesítmények növelésére vagy hitelek felvételére kényszerítik az intézményeket. Így halmozódott fel az intézmények 6 milliárdos adósságállománya.
Azt pedig remélem senki nem gondolta komolyan, hogy a vállalati csődeljárások és felszámolások módszere fogja rendezni az egészségügy problémáit. Nem marad tehát más lehetőség, hozzá kell nyúlni a hosszú évtizedek alatt megcsontosodott kórházi struktúrákhoz, első lépésként a felesleges kapacitások egy részének felszámolásához. Ez természetesen súlyos érdekkonfliktusokat okoz, presztízsszempontokat, egzisztenciális érdekeket sért, de mindenképpen meg kell tenni. Egyrészt, mert kényszerhelyzetben vagyunk, se pénzünk, se időnk nincs, másrészt mert a betegek érdeke ezt kívánja.
Próbáljuk meg összeadni jószándékainkat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)