Béki Gabriella (SZDSZ)

1996. május 27.

BÉKI GABRIELLA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Az évek óta húzódó nyugdíjreform fontos állomásához érkeztünk el a mai nappal. Ismeretes, hogy a kormány két lépésben terjeszti a Ház elé reformelképzeléseit. Ősszel kapjuk meg azt a csomagot, amely a vegyes finanszírozási rendszer kialakításának a részleteit szabályozza majd. Jelenleg első lépésként az a csomag van előttünk, amely az öregségi nyugdíjkorhatár emeléséről és az ezzel kapcsolatos törvénymódosításokról szól.

Összesen öt törvény módosítását teszik szükségessé a tervezett változtatások. Ezek közül legfontosabb a társadalombiztosításról szóló '75. évi II. törvény módosítása, ezért elsősorban ezekről fogok szólni az általános vitában.

De mielőtt rátérnék a konkrét javaslatra, engedjék meg, hogy még egyszer én is feltegyem a kérdést, ami a lakosságot tapasztalatom szerint élénken foglalkoztatja: valóban elkerülhetetlen a nyugdíjkorhatár emelése? Három héttel ezelőtt a politikai vitanapon az érvek java része már elhangzott, ezért én most csak nagyon röviden szeretnék utalni arra a két folyamatra, ami zajlik, ami indokolja, sőt sürgeti a beavatkozást. Hangsúlyozva, hogy valamennyi megfontolt szakmai álláspont szükségesnek és elkerülhetetlennek tartja a korhatáremelést.

Egyrészt előre nagy biztonsággal prognosztizálható demográfiai változásokra kell felkészülnünk. A magyar lakosság korösszetételének sajátossága, hogy jelentős hullámzást mutat a korfánk, vagyis egy-egy évjárat nagyobb létszámú. Kiszámítható, hogy az ezredforduló utáni évtizedben válik nyugdíjjogosulttá a Ratkó-korszakban született nagyobb létszámú generáció.

Nagy pontossággal becsülhető, hogy a nyugdíjasok és a járulékfizetők aránya három évtized távlatában megközelíti a 80 százalékot, vagyis minden öt aktív dolgozónak a generációk közötti szolidaritás jegyében meg kellene termelnie négy nyugdíjas ellátásához szükséges járulékmennyiséget.

Másrészt a foglalkoztatási viszonyainkban a közelmúltban lezajlott és még ma is tartó változás alapvetően felborította azt az egyensúlyt, ami az aktív és inaktív népesség között korábban megvolt. A munkanélküliség tömegessé válásával a járulékfizetők száma drámai mértékben összeszűkült, és az így kieső befizetéseket az irreálisan magas járulékfizetési kulcsokkal sem lehetett ellensúlyozni.

Az előző kormányzat, hogy enyhítsen a foglalkoztatás-politika területén tömegesen jelentkező gondokon, tudatosan elhárította az akadályokat a nyugdíjba menekülés elől. A nyugdíjba menekülés lehetőségével tömegesen éltek, az előrehozott, korengedményes nyugdíjazás, illetve az előnyugdíj lehetőségével tömegesen éltek azok, akik a munkahelyüket elvesztették. Korábban soha nem tapasztalt mértékben fordult elő a rokkantnyugdíjazások száma is. Menthetetlenül felborult a bevételi és kiadási oldal egyensúlya. Segít-e ezeknek a problémáknak a megoldásában, ha felemeljük a nyugdíjkorhatárt? Valóban nincs más lehetőség?

Tisztelt Képviselőtársaim! Szólnom kell róla, hogy elvileg van két másik lehetőség is. Az egyik elvi megoldása a kérdésnek, hogy több járulékbevételről kell gondoskodni, emelni kellene a kulcsot, illetve szélesíteni a járulékfizetők körét. A tb-járulékfizetési kulcsok emelése azonban nyilvánvalóan nem megoldás, hiszen azok jelenleg is irreálisan magasak. A munkavállalóktól ismeretes, hogy 10 százalékot, a munkaadóktól 42,5 százalékot fizetnek be járulék formájában, amiknek a nagy része a nyugdíjbiztosítási alapba kerül.

Ezek olyan magas bérterhek, hogy aki csak teheti, kibújik a járulékfizetési kötelezettsége alól. Menekülnek a munkaadók, és menekülnek az egyének is. Ismeretes, hogy a tb kintlévősége több mint 200 milliárd, aminek a túlnyomó része végképp behajthatatlan. Elterjedt gyakorlat, hogy a vállalkozók és legtöbb esetben az alkalmazottaik után is a minimálbér alapján számított járulékot fizetik, és akkor még nem szóltunk a feketegazdaságból jövedelmet szerzőkről, akik egyáltalán nem fizetnek járulékot.

Be kell látni, hogy se a járulékkulcsok emelése nem megoldás, se a járulékfizetők körének bővítésére nincs esély a felosztó-kirovó rendszerben. Talán az úgynevezett tőkefedezeti megoldástól lehet remélni, hogy változik a mentalitás, és az egyéni számlákon gyűjtögetett befizetésekhez fűződő érdekeltség javít majd valamit a járulékfizetési hajlandóságon, de erről majd ősszel lesz bővebben szó.

A másik elvi lehetőség föláldozni a mai, egyébként meglehetősen alacsony ellátási színvonalat, és azt mondani, hogy ezt az alacsony színvonalat sem tudjuk garantálni a jövőben. Biztos vagyok benne, hogy nem szabad ezt az utat választanunk.

Ha most lemondanánk a korhatáremelésről, vagy csak elodáznánk a szükséges lépéseket, azt lehet, hogy megkönnyebbüléssel nyugtázná a lakosság egy része, de rövid idő után az elégedetlenség sokszorosa lenne a jelenleginek.

Néhány éve törvény intézkedik az évenkénti nyugdíjemelés mértékéről. Ez komoly eredmény, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a mérték, a nettó átlagos bérnövekedés mértéke évről évre alatta marad az infláció mértékének. Nem elégséges ahhoz, hogy a nyugdíjak reálértékének megőrzéséről beszélhessünk, de mindenképpen fontos eszköze annak, hogy a teljes elértéktelenedést megakadályozzuk.

A legrosszabb helyzetben az éppen nyugdíjba menők vannak, mert a tömeges nyugdíjba áramlás miatt egyre rosszabb és rosszabb feltételek közepette tudta befogadni az új nyugdíjasokat a rendszer.

A korhatáremelés mellett érvelők gyakran hivatkoznak arra a tényre, hogy nálunk gazdagabb országok sem engednek meg maguknak ennyire alacsony nyugdíjkorhatárt. Rajtunk kívül Európában már csak Bulgáriában és Romániában van 55 éves női nyugdíjkorhatár. Az európai átlag 60-65 év, de nem ritka a 67 év sem, sőt a minap hallhattuk, Németországban a nyugdíjkorhatár 70 évre történő felemeléséről gondolkodnak.

A tájékozott lakosság persze felháborodva hallgatja a nemzetközi adatokra való hivatkozást, és a születéskor várható átlagos élettartam alacsony voltával érvel. Csakhogy az a 6-8 év korkülönbség, ami a születéskor várható átlagos élettartamban a nyugat-európai országok javára megmutatkozik, 60 éves korra jelentős mértékben összeszűkül. A magyar nyugdíjrendszernek is elöregedő lakossággal kell számolnia, és arra kell felkészülnie, hogy élethosszig tartó biztonságot tudjon adni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Most, miután hosszan és alaposan érveltem magam is a nyugdíjkorhatár emelése mellett, szeretném elmondani, hogy miért gondoljuk mi, szabaddemokraták, hogy nem a korhatáremelés a legfontosabb eleme az előttünk álló törvénytervezetnek.

(11.20)

Szeretném elmondani, hogy miért tartjuk fontosnak, hogy kevesebb szó essen a korhatáremelésről, és sokkal több figyelem forduljon a korcentrum kérdésére. Jelenleg átlagosan 53 évesen vonulnak nyugdíjba a nők. Tehát az a korcentrum, ami a nyugdíjba vonulási átlag, ma Magyarországon a nőknél 53 év. Én úgy gondolom, hogyha a 62 éves korhatárt rögzítjük és el tudjuk érni egy rugalmas szabályozással, hogy 58, 60 évre felemelkedjen az a korcentrum, ahol az emberek jelentős része nyugdíjba megy, illetve a nők jelentős része nyugdíjba megy, akkor nagyon fontos lépéseket tudtunk megtenni a nyugdíj megreformálása útján.

Nagyon komolyan úgy gondoljuk, hogy ha már nincsen mód arra, hogy megemeljük a jelenlegi alacsony ellátásokat, ha már nincsenek meg a feltételei annak, hogy lényegesen kedvezőbb feltételek között tudjanak nyugdíjba menni a következő korosztályok, akkor legalább a nyugdíjrendszerben meglévő belső aránytalanságokat kell megpróbálnunk kiigazítani.

A jelenlegi rendszer a szolidaritás elve alapján nagyon összenyomja a korábban különböző keresettel rendelkező és különböző szolgálati időt teljesítő nyugdíjasoknak kifizetett járadékokat. Mindkét tényezőre, a keresetre és a szolgálati időre vonatkozóan is degressziót tartalmaz a jelenlegi szabályozás, vagyis növekvő értékek mellett egyre csökkenő mértékben veszi figyelembe őket. A kereseteket illetően ezt a szabályozást el tudjuk fogadni, hiszen ez a szolidaritás legfontosabb eszköze. Semmi nem indokolja azonban, hogy a szolgálati idő tekintetében is hasonlóképpen járjunk el.

Tapasztaljuk, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerrel kapcsolatosan súlyosan és okkal sérelmezik az emberek, ha 35, 40 év ledolgozott év után ugyanannyi vagy még kevesebb nyugdíjat kapnak, mint azok, akiknek 20 év a szolgálati idejük. Úgy gondoljuk, a szolidaritás elvének megőrzése mellett szükség lenne a biztosítási elv hangsúlyosabb érvényesítésére. Ha meg akarjuk változtatni azt az évek óta tartó tendenciát, hogy nagy számban, korhatár előtt nyugdíjba meneküljenek az emberek, ha ösztönözni akarjuk a továbbdolgozást, akkor szakítani kell a szolgálati időnél eddig érvényesített degresszióval.

Olyan nyugdíjrendszert szeretnénk megvalósítani, amelyben a munkában töltött évek számának van domináns szerepe és nem a korhatárnak. Valóban rugalmas nyugdíjrendszert képzelünk, ahol kinek-kinek a nyugdíjba vonulással kapcsolatos egyéni döntése attól függ, hogy egy előírt, magas szolgálati időt teljesített-e. Ha teljesítette, mehessen el teljes értékű nyugdíjba, akkor is, ha a megemelt korhatárt még nem töltötte be.

A törvénytervezet helyesen rögzíti a korhatár emelésével kapcsolatos átmeneti lépéseket a nőkre vonatkozóan, és a 62 évet mint fél-állapotot, de ennek felfogásunk szerint elsősorban az a munkajogi értelmezése, hogy a munkaadó az irányadó korhatár előtt nem küldheti nyugdíjba a dolgozót.

Tartalmaz a tervezet egy bizonyos fokú választási lehetőséget, amikor nőknél 5 év, férfiaknál 2 év előrehozott öregségi nyugdíjra ad alkalmat, csakhogy ennek igénybevételét olyan magas, 32-35 év szolgálati időhöz köti feltételként, hogy a nők egy jelentős részének egészen biztosan nem biztosít választási lehetőséget. Itt bizony szigorú kényszer-továbbdolgozásról lenne szó, ha így fogadnánk el a szabályozást, és nem rugalmasságról. Ráadásul az előírt magas szolgálati idő elérése esetén is évi 6%-kal büntetni kívánja a tervezet a korai nyugdíjba vonulást, amivel semmiképp nem lehet egyetérteni. Célállapotként el tudjuk fogadni a 35 évi szolgálati idő előírását, az előrehozott öregségi nyugdíj feltételeként, de ennek teljesítése nem járhat együtt a nyugdíj mértékének a csökkentésével. Csökkentés csak az átmenet éveiben és csak azoknál jöhet szóba, akik koruknál fogva már nem tudják teljesíteni az előírt szolgálati időt, de korhatár előtt kívánnak nyugdíjba menni. Csak ilyen módon érhető el, hogy valóban rugalmas legyen a szabályozás. Ezt a célt szolgáló módosító indítványokat fogunk készíteni, ahogy azt a bizottsági ülésen is már jeleztem.

Bízom benne, hogyha sikerül egy valóban rugalmas szabályozást kialakítani, számottevően csökkenni fognak azok a félelmek, amik most a lakosság körében megvannak. Fontos, hogy a nyugdíj előtt állók érzékeljék, van egy bizonyos döntési szabadságuk a nyugdíjba vonulás idejének megválasztásában, hogy a már nyugdíjasok elhiggyék, ez a reform értük is van, az ő biztonságukat is szolgálja, és nagyon fontos, hogy ezeket a változásokat a nyugdíj-biztosítási főigazgatósággal és a nyugdíjbiztosítási önkormányzattal együttműködve a lakosság megértése mellett kívánjuk bevezetni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokból.)