Szilágyiné Császár Terézia (KDNP)

1996. május 27.

DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen a szót elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Oly sokszor elhangzott a nyugdíj-politikai vitanap alkalmával és már ezen a mai vitanapon is, hogy megtörtént a döntés tulajdonképpen 91-ben és 93-ban. Most tehát nem is lenne más feladatunk, és felesleges is vitatkoznunk, csupán csak hatályba kellene léptetni ezeket a törvényeket.

(12.00)

De az érem másik oldala, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor, az a két párt, a jelenlegi két kormányzó párt egy sokkal enyhébb, hosszabb átmenetet, rugalmas nyugdíjba vonulási lehetőséget biztosító törvényt nagyon durván támadott, elutasított és szociálisan érzéketlennek minősített. Ehelyett most döntött. Döntött még a nyugdíj-politikai vitanap előtt, ez a beterjesztett törvénytervezetből egyértelműen kitűnik, drasztikusan, egységesen 62 évre kívánja megemelni a nyugdíjkorhatárokat. Teszi ezt annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások szerint, erről miniszter úr szólt, a társadalom több mint 90%-a elutasítja ezt a döntését, az ÉT nemet mondott rá, az ellenzéki pártok mindegyike pedig a nyugdíj-politikai vitanapon számtalan szakmai, társadalompolitikai ellenérvet sorakoztatott föl e drasztikus lépés ellen. Teszi ezt akkor, erről is szólt miniszter úr, tehát ismertek előtte a tények, hogy a lakosság születéskor várható átlagéletkora tekintetében Európa sereghajtói vagyunk. S ez akkor is igaz, ha a 60 évesek életkilátásait vizsgáljuk.

A legnagyobb probléma az, hogy a legsebezhetőbbek a mai élő középkorú állampolgárok. Ezek között kiugróan magasak a halálozási mutatók, minden európai ország mértékét meghaladjuk, de sajnos még a legelmaradottabb fejlődő országok közül is nagyon sokat. Ez a mutató ma csupán azért nem rosszabb a jelenleginél is, mert viszonylag korán, a nőknél 55 éves korban, a férfiaknál 60 éves korban nyugdíjba mehetnek az emberek, és kikerülnek abból a túlhajszolt életmódból, ami a leginkább tehető felelőssé a kialakult helyzet tényezőjéért.

Ha ez a törvény életbe lép, márpedig kétségeim nincsenek, akkor biztosan számolhatunk e korosztályok halálozási mértékének romlásával, mivel továbbra is vegyszertelített környezetben maradnak és továbbra is még jobban ki fogják zsákmányolni önmagukat. Ez lehet, hogy közgazdaságilag hozhat nem várt hasznot a nyugdíjalapnak, mert nem kell már kifizetéseket teljesítenie, azonban humán oldalról számunkra teljesen elfogadhatatlan helyzetet teremt. S vajon a megtakarításoknak hányszorosát kell majd kifizetni ezen évek alatt, a még betegebbé váló társadalomban az egészségügyre, a növekvő munkanélküliség kezelésére és szociális támogatásokra, például temetési segélyekre.

Május 8-án, a nyugdíj-politikai vitanapon mindannyian egyetértettünk abban, hogy nyugdíjreformra szükség van. Erről szóltak a korábbi döntések is. Kormánypárti képviselőtársaim, e törvénytervezetnek már az ismeretében természetesen a korhatáremelés mellett érveltek, hivatkozva a nyugdíjrendszer belső feszültségeire, a már meglévő és egyre növekvő forráshiányra, a lakosság demográfiai összetételében és a munkaerőpiacon beállt változásokra. Ezeket mind ismerjük és elismerjük, hogy ezek kétségtelenül tények. De mi kereszténydemokraták, a drasztikus korhatáremelés ellen érveltünk csupán, hivatkozva a lakosság rossz egészségi állapotára, a munkanélküliség, a fiatal munkanélküliség magas fokára, a kintlevőségek behajtásának elégtelen voltára. Önöknek el kell ismerniük, hogy ezek is kétségtelenül tények.

Javasoltuk a kormánynak, hogy ilyen lépést csak rendkívül óvatosan, egy átfogó koncepcióba illesztve lehet csak megtenni, s e lépéshez előbb meg kellene talán teremteni az alapokat. Olyan gazdaságpolitikát, amely gazdaságélénkítéssel jár, amely végre munkahelyeket teremt, s amely csökkenti az inflációt. Olyan adópolitikával, amely családbarát, amely támogatja a gyermekvállalást, s olyan társadalompolitikával, amely ma nincs, ami javíthat a katasztrófa felé vágtató demográfiai egyensúlyon. Az általunk felsorolt érvek, javaslatok azonban most is, mint annyiszor az elmúlt két évben, falra hányt borsóként gurultak szét, és nem köszönnek vissza a törvénytervezetben.

A kormány ismét a lopakodó törvényhozás eszközével élt. Úgy nyújtotta be a nyugdíjreform egyetlen elemét, a korhatáremelést, hogy annak koncepcionális elemei nem tisztázottak. Ha pedig tágabb perspektívában nézzük, akkor egyszerűen elrémisztőek. Ma még tisztázatlan a társadalom és a mi számunkra, hogy végül is a kormány milyen nyugdíjrendszert akar felépíteni hosszabb távon. Lehet hogy a kormány számára is? Lehet hogy nem így van, és elhiszem hogy nem így van, akkor előbb a hosszú távú célt kellett volna megfogalmaznunk, és csak azután lenne érdemes az ahhoz vezető lépéseket megtenni. A cél kijelölése nélkül elindulni egy úton, kétes vállalkozásnak tűnhet. Ha pedig megpróbáljuk összerakni azokat a mozaikdarabokat, amelyek a kormány társadalompolitikáját jellemzik, a perspektíva riasztó. Egyfelől a családtámogatások radikális megszorítása, elvonása, amely hosszú távon a nyugdíjrendszer mindenkori alapját, a rendkívül ingatag demográfiai egyensúlyt teszi tönkre, másfelől az idősek ellátásának elértéktelenítése, nagyon jól mutatják a kormány jelenlegi szándékait, a szociális ellátórendszer ellehetetlenítésére és forrásainak kivonására. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy az állampolgárok járulék- és adóforintjaikat nem a bankrendszerek kétes kimenetelű konszolidálására, hanem a társadalmi szolgáltatások legalább jelenlegi szintjének a fenntartására fizetik be.

A benyújtott törvényjavaslatot a fentiek tükrében vizsgálva, meg kell kérdeznünk az előterjesztőtől, hogy mi is a célja ezen egy elem benyújtásának. A nyugdíjrendszer reformjának első lépését kívánja megtenni, megtakarításokat akar elérni a korhatáremeléssel, vagy valami egyéb, eddig nem ismertetett célt kíván megvalósítani. Ha a nyugdíjrendszer reformjának első lépését kívánná megtenni, akkor szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy sokkal célszerűbb lenne előbb a kialakítandó nyugdíjrendszert meghatározni, arról hozni parlamenti döntést és csak azután a hozzá vezető lépéseket, mert így könnyen lehet, hogy a gombhoz a kabátot esete fog bekövetkezni.

Ha a megtakarítások elérése az elsődleges cél, ennek megvalósulása igen kétséges, mivel maguk az előterjesztők is csekély mértékű megtakarítással számolnak, '97-ben 2,6, és majd csak 2000-ben körülbelül, írják, tízmilliárd forint megtakarítást. Jogos tehát a társadalom kérdése: szabad-e ilyen csekély mértékű és bizonytalan megtakarításért ezt a drasztikus korhatáremelést meglépni, és ezzel emberek tízezreit hozni még sokkal nehezebb helyzetbe.

Sajnos a munkaerőpiaci hatásokról elfogadható becslésekkel az előterjesztő nem rendelkezik. Erről a kapott háttéranyag is jelentős ellentmondásokat tartalmaz. Az előterjesztő egyfelől elismeri, hogy az ezredfordulóig semmiképpen sem számolhatunk munkahelyek jelentős bővülésével, másfelől leírja, hogy a nyugdíjkorhatár emeléséhez évente legalább húszezer új munkahelyre lenne szükség. Ha pedig az idős korosztály számára a munkaerőpiac nem teszi lehetővé a munka világában való megmaradást, úgy alternatívaként nem marad más, csak a csökkentett összegű nyugdíjba vonulás lehetősége.

A cél tehát világos. Nyomorgó és rokkantnyugdíjasok országává válni, s cinikusan dicsekedni a költségvetési oldalon jelentkező néhány milliárdos megtakarítással, amely csak abból fog adódni, hogy a nyugdíjba vonulás előtt álló korosztályokat büntetjük, azok csökkentett összegű nyugdíjba lesznek kénytelenek elmenni, és ez egyes esetekben akár 18%-os hátrányt is jelenthet számukra. Aztán, ha szerencséjük van, találnak eseti feketemunkát, ezáltal természetesen tovább csökken a befizetés, vagy fillérjeiket számolgatják, hogy mire elég: gyógyszerre, élelmiszerre, vagy az energiaköltségre. A csökkentett összegű nyugdíj nagyon sok esetben ugyanis ebből csak egyre lesz elég.

Véleményünk szerint várhatóan nőni fog a fiatal munkavállalók körében a munkanélküliség, annak minden demoralizáló hatásával együtt, de hatása lesz a táppénz- és rokkantnyugdíj-pozíciókra is. Hiszen a fiatal munkaerő esetleges agresszívebb érdekérvényesítése miatt az idősek ki fognak szorulni a munkahelyekről, természetesen továbbra is puha megoldások keretében.

(12.10)

Így megnő a táppénzes állomány és a rokkantosítási kérelmek száma. Ezekről a hatásokról azonban még csak említést sem tesz az előterjesztő. Egészen példa nélküli a törvénytervezetnek az a rendelkezése, amelyből úgy tűnik, mintha kedvezményt adna azoknak, akik bizonyos magas szolgálati idővel rendelkeznek vagy három, vagy annál több gyermeket szültek.

Az egy-, vagy kétgyermekes szülő és felnevelő édesanyákról és édesapákról természetesen a törvény előterjesztője elfeledkezett. Ugyanakkor őket, ha élni szeretnének azon jogukkal, hogy előrehozott öregségi nyugdíjakat kapjanak, azonnal kegyetlenül meg is bünteti.

Ennél farizeusabb viselkedést ritkán lehet tetten érni. A világ joggyakorlatában egy kormány, ha ilyen lépésre szánja el magát, minden esetben pozitív ösztönzőket alkalmaz, de nem büntet. Csak a pozitív diszkrimináció az elfogadott gyakorlat, amely politikailag is elfogadhatóvá tesz egy ilyen lépést.

Itt látszik csak igazán, hogy a kormányunk szociálisan milyen érzéketlen. Egyetlenegy ösztönzőt tartalmaz csupán az anyag, azt, ha valaki az irányadó nyugdíjkorhatár felett dolgozik, akkor évente kaphat 1-1%-ot ösztönzőleg. Ennek értéke persze úgyis felolvad majd a degresszióban. Ebben az esetben, ha ez egy naptári évet elér, havonta még 0,3% nyugdíjnövelésében is részesülhet. Az előterjesztő nyilván ebből kiindulva, jelentős reményeket fűz a nyugdíjba vonuló korosztályok továbbdolgozásához.

A kérdés és a kétely szintén jogos: elégséges-e az ösztönzés? Hogy az évi 3,6%-nyi reménybeli nyugdíjnövekedés elég vonzó lehet-e a továbbdolgozáshoz. A korhatáremelés ilyen módon való bevezetése azt fogja véleményünk szerint eredményezni, hogy aki csak teheti, pánikszerűen nyugdíjba megy, és így nem hogy növekedne majd a nyugdíjba vonulási életkor, de csökkenni fog.

A biztosítottaknak szóló üzenet pedig, hogy a kormány bármit megtehet velük, még tovább fogja rontani az amúgy is alacsony befizetési hajlandóságot. Ez a folyamat pedig oda vezet, hogy középtávon nemhogy javulna, de romlani fog a nyugdíjbiztosító pozíciója.

Ezt a törvénytervezetet a társadalom óriási feszültséggel, várakozással kíséri figyelemmel.

Mit tartalmaz? Drasztikus korhatáremelést, szociális érzéketlenséggel párosulva, farizeusi kedvezményadást, büntető levonásokkal. Egyetlen üzenete van véleményünk szerint: dolgozz addig, ameddig csak tudsz és engednek, fizess járulékot, de már ne vegyél fel nyugdíjat. Nem túl vonzó ez a jövőkép.

S végül, csatlakozhatnék Kósáné dr. Kovács Magda képviselőtársamhoz és irgalomért könyöröghetnék a '42-ben született nők nevében, akikre egyszerre 3 éves drasztikus korhatáremelés szakad rá. Értünk, ötvenesekért, akik valóban nagyon sokfélék vagyunk. Vannak közöttünk, akik 55 éves korukban elfáradva, betegen, egészségügyből, kereskedelemből, kemény fizikai munkából büntető szankció nélkül szeretnének nyugdíjba vonulni. S higgyék el nekem, ez a többség. Vannak, akik akár hivatásszeretetből, vagy egyszerűen gazdasági kényszerből, ha lehetőségük van rá és alkalmazzák őket, szeretnének tovább dolgozni. Vannak, akik a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben voltak, mert gyermeket, gyermekeket vállaltak, neveltek amit persze a társadalom, s ez a törvénytervezet sem ismer el még ma sem és most unokákat szeretnének nevelni. Vannak, akik s ezek a vidéken, például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő asszonyok férjük távollétében családfenntartóként gyermekeket neveltek, mezőgazdaságban részmunkaidőben bedolgoztak, földet műveltek, állatokat neveltek, 14-16 órát dolgoztak, de nekik nincs papíron 35-40 éves munkaviszonyuk. Most viszont kegyetlenül megbüntetjük őket, mert pihenni szeretnének. Mi, ötvenesek tehát számtalan élethelyzetben élünk, de mi nem irgalomért könyörgünk, hanem egy tisztességesen ledolgozott élet után kérjük, ha kell és erre lehetőségünk lesz népszavazással követeljük a nyugdíjba vonulás szabad választási lehetőségét, büntető szankciók nélkül. A továbbdolgozás számunkra ne kényszer, hanem lehetőség legyen, amelyhez munkajogi garanciákat és támogatást kérünk, és persze magasabb értékű ösztönzést. A férfiakról szólva annyit szeretnék csak mondani, hogy mi ötvenesek nagyon szeretnénk, ha férjeink legalább a nyugdíjkorhatárt velünk együtt, a családban meg tudnák élni. Ma nagyon kevés az, akinek erre a lehetőség megadatik.

A kereszténydemokraták tehát a benyújtott törvénytervezetet ebben a formában nem támogatják. Módosító javaslatainkkal megpróbáljuk javítani s a társadalom számára elfogadhatóbbá tenni, és reménykedünk abban, hogy a szolgálati idő csökkentésében az egy-két gyermeket szülő nők esetében, vagy például az egészségügyi állapot figyelembevételénél kormánypárti oldalról ezekhez a módosító javaslatainkhoz támogatást fogunk kapni. Még mindig bízva ebben, megköszönöm a türelmüket. (Taps.)