Szabad György (Néppárt-MDNP)

1996. május 28.

DR. SZABAD GYÖRGY, az MDNP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Úgy gondolom, valamennyien tisztában vagyunk azzal, amit a Magyar Demokrata Néppárt felkiáltójelesen hangsúlyoz, hogy a közoktatási törvény az egyik legfontosabb, amivel ebben a ciklusban a Magyar Országgyűlésnek módja van foglalkozni.

Egyetértek ebben is az ellenzéki felszólalókkal, a bizottsági véleményekkel, de abban is, hogy az előterjesztés olyan időpontban történt három évvel a korábbi törvény elfogadása után , olyan átfogó igénnyel más kérdés, hogy az átfogás képességével is , ami még hangsúlyosabbá teszi azt a kötelezettségünket nem formálisat, hanem tartalmit , ami ilyen körülmények között a kormány előterjesztéssel való foglalkozásunkat meghatározza.

Legyen szabad felhívni miniszter úr és a jelenlévők figyelmét arra, hogy valóban egy sor ellenzéki felszólalók által hangsúlyozott olyan kérdés van, amit a vezérszónokok számára is szánalmasan kurta időben, még egy regiszter-ária formájában sem lehet előénekelni.

(9.40)

Én ezek közül csak hadd említsem fel azt a következetlenséget, ami az iskolaszerkezet problémáiban jelentkezik. Hadd említsem fel azt, hogy bizonyos kérdések teljes elhanyagolására, más kérdések több mint vitatható megfogalmazására került sor. Itt gondolok, a felemlítettek közül és ezért ezeket nem fogom részletesen, viszonylag részletesen sem érinteni mind a napközi foglalkozás elhanyagolására, ennek társadalmi vetületével ellentétes módon, mind az iskolai csoportalakítás létszámemelő előírására, mind a pedagógiai terhelésre, a pedagógusok terhelésének problémájára, mind a pedagógusok alkalmaztatásának, az iskola infrastrukturális problémáinak a megoldatlanságára és így tovább sok olyan vonatkozásra, amely egyébként is orvoslásra kellene hogy találjon, de ha már egy átfogó törvény-előterjesztésre kerül sor, akkor lehetetlen, hogy olyan módon kerüljön tárgyalásra, mint ahogy ez az előterjesztésben van, vagy olyan módon maradjon érintetlen, mint amit tapasztalnunk kell.

Én tulajdonképpen egyetlen kérdéssel szeretnék behatóbban foglalkozni és ennek a vonzásával a problémákra (sic!).

Miniszter úr hivatalba lépése idején egy nagyon rokonszenves és biztató gesztust tett akkor, amikor a különböző parlamenti pártok képviselőit nem is egyet, egy pártból egy tanácskozásra hívott össze, hogy meghallgassa véleményüket az oktatásügy keretében szükségesnek látott teendők tekintetében.

Legyen szabad azt mondanom: kár, hogy a folytatás elvékonyodott, ha egyáltalán működik még.

Ezen a tanácskozáson némi meghökkentést aratva, de én mertem szólni arról, hogy ha most azért kívánnak foglalkozni újból a közoktatás kérdésével, mert az 1993as törvényt nemcsak apró-cseprő vonatkozásokban, hanem koncepcionálisan átdolgozni kívánják és távlatokat akarnak mutatni így értékeltem miniszter úr akkori bevezető szavait a magyar oktatásügy egész fejlődésének, akkor szembe kell nézni a tankötelezettség kiterjesztésének problémájával.

Én nagyon határozottan állást foglaltam, és azt hiszem, hogy nem állok ellentétben az előttem szólóval sem, aki megfontoltságra utalt, és arra is utalt, hogy a tizennégy és tizenhat év közötti határok között tankötelezettséggel rendelkező hallgatókat tulajdonképpen a jelenlegi rendszer nem készíti eléggé fel az elkövetkezőkre.

Én nagyon határozottan akkor állást foglaltam a tizennyolc éves tankötelezettségi határ mellett, figyelemmel az európai tendenciákra, figyelemmel a közép-európai tendenciákra és arra, hogy ne általában beszéljünk a kiművelt ember fő követelményéről ami ebben a megfogalmazásban a reformkor hajnalán megfelelő volt , most konkrétabbról van szó, arról, amit másik ellenzéki társam a versenyképes tudás fogalmával igyekezett megközelíteni.

Ha Magyarország és a magyar nemzet helyt akar állni abban a nehéz versenyben, ami így vagy úgy, de osztályrésze lesz a felnövekvő nemzedéknek, akkor mint gondos szülőnek, kötelessége arról gondoskodni, hogy ez a fiatalság valóban felkészülten nézzen szembe a verseny követelményeivel, ha külső összevetésről van szó és értse minden értelemben értse , képes legyen értelmezni a belső folyamatokat, ne legyen demagógiától, más, nemkívánatos befolyásolási módoktól, orránál fogva vezetett nyáj, hanem legyen gondolkodó, és ahogy a Néppárt programjába is emeli, az alkotásra, nemcsak a reprodukálásra képes emberekből álló együttes tagja. Ezek az alapelvek, amik erre indítanak.

Legyen szabad azt mondani, hogy természetesen nagy örömmel olvastam miniszter úrnak azt a levelét, ami megjelent a törvényszöveg megismertetésekor és amelyből hadd idézzem az egyetlen súlyos, idevágó mondatot: "Fejlesztési célként fogalmazódik meg a tankötelezettség 18 évre való kiterjesztése." Az az óvatosabb fogadtatás, amiben azon a megbeszélésen ez a javaslat részesült, itt egy nagyon határozott, bátor, előremutató kijelentésben összpontosodott.

Csak a probléma ott van megítélésem szerint , hogy ennek a fokozatos bevezetésnek mert nyilvánvaló, hogy erről van szó, és erről kell szólni a törvény szövegében, indoklásában és egész koncepciójában gyakorlatilag vajmi kevés nyoma van magában a törvényjavaslatban. Sokkal inkább az ellenkezőjét kell tapasztalnunk, semmint ennek a betöltését.

Mert, kérem, a nagy reformok mindig úgy születtek, és mindig úgy fognak születni, hogy egy lépcsősor indul meg felfelé. Alapokat kell vetni, hogy az épület megszülessék. Hol vannak ebben a törvényben ennek a nagyon szép, deklaratív mondatnak a feltételrendszeréről a megfogható elemek. Még a téglák sem sejlenek, nemhogy valami az építményből. Sőt! Sőt!

Én nagyon nagy figyelemmel kísérek mindent, amit a régi ókori megfogalmazás, a "varietas delectat" fogalmában foglal össze, a változatok szépsége.

Csak éppen az a probléma, hogy az a változat semmi módon nem jelentkezik, amiről ez a távlatos mondat szólt. És ha nincs meg ez a távlatos mondat fedezetestül, akkor mi van?

Hol van az egész oktatásügyi törvényhozásban? Ide értem most már a felsőoktatásit, amire még kevesebb idő lesz. Hol van az a mágneses pont, amelyik a vonzást gyakorolja az elemekre? Hol van az a rendező elv, ami megérteti velünk, hogy milyen irányba kívánják vezetni ha kell kanalizálni a magyar oktatásügy szétfolyó erecskéit, folyamatait stb. stb. Hogy ne újabb mocsarak, lápok keletkezzenek, hanem egy sodrás álljon elő, amely viszi-viszi a hallgatót, viszi a diákot, viszi az oktatót, viszi, kérem, a kultúra tudományos politikusait abba az irányba, ahol kialakul nem egy merev rendszer , egy flexibilis rendszer, de amelyiknek van tartalmi, szerkezeti, koncepcionális irányultsága. Amelyik minden részletében sugározza, hogy van valami összetartó.

(9.50)

Én nem látom ezt, s annál inkább hiányolom, mert nem mindig szerencsés okokból , a körülményeink olyanok, hogy most kell megkezdeni. Nem egyszerűen az európai mozzanatokra, hanem belsőkre is utalok.

Itt van, kérem szépen, egy olyan helyzet, amiben sajnálatosan egyre csökkenő évfolyamokkal találkozunk. Itt van olyan helyzet, amiben egyesek már elérkezettnek látják az időt, vagy rákényszerülnek, hogy iskolákat bezárjanak, hogy osztályokat megszüntessenek, hogy a pedagógusok tízezreinek kell gondokkal küzdeni, hogy mikor kerülnek elbocsátásra.

Ugyanakkor van egy veszedelmes nyomás az ifjúságra, amelyik a hál' istennek feltárult határainkon át a nem kedvező befolyást jelentheti, hogy sodródjanak olyan irányokba, amelyet, azt hiszem, nem tartunk kívánatosnak.

Vajon akkor nem azt kellene tennünk a jó szülő gondosságával, és a jó törvényhozók felelősségével, hogy nemcsak 16 évig erősítjük meg úgy-ahogy különösen egy vizsga, egy kisérettségi beiktatásával, az alapműveltségi vizsga bevezetésével , valami módon a képzésüket, hanem igenis vállaljuk, jól átgondolva, jól ütemezve a fokozatos bevezetését a 18. életévig a tankötelezettség kiterjesztésének.

Mennyit elköltünk amiatt, mert a 16 és 18 évek közöttiekről nem tudunk megfelelően gondoskodni, sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem a jövőkép kialakítása szempontjából. Vajon, ha ezeket a forrásokat összefolyatnánk (Rávert egyet az asztalra.), ha lenne annyi bátorság, hogy nekivágjunk egy ilyen feladatnak, gondosan mérlegelve, akkor nem többre jutnánk-e, mint ezzel a toldozó-foldozó módszerrel?

Nem azért, mert a '93-as törvényt a maximumnak érezzük. Nem érezzük a maximumnak, ráfér sok helyen javítás. Javítás igen, de belekapkodás nem. Mert ha most ami itt középpontban áll mint új elem az alapműveltségi vizsgát hozzuk be mint új kritériumot és központi kérdést, hát az nem lesz akadálya majd a 18 évre való kiterjesztésnek? Vagy lesz 16 éves korban egy kisérettségi, 18 éves korban másik? Hát hol van ez? Kérem szépen, tutti-frutti. (Derültség az MSZP soraiban.) Ez, ami van.

Nagyon sok mindenki megtalálja benne a kedves csemegéjét, de ez nem táplálék az ifjúságnak, legfeljebb a Pál utcai fiúk diákabrakja, amit a sarki török mért annak idején. Másra van szükség.

És nincs módom most tovább beszélni, köszönöm a türelmet, még egy mondat következik. De én úgy gondolom, roppant a felelősségünk, mert az, aki pedagógus, akkor jó pedagógus, ha önmagánál jobbat nevel. Egy nemzedék akkor állja meg a jövő próbáját, ha jobb nemzedékeknek vet alapot. És az állam akkor funkcionál jól, hogyha megteremti ehhez a feltételeket. Köszönöm. (Taps a bal oldalról.)