Halda Alíz (SZDSZ)
HALDA ALÍZ, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! "Az Országgyűlés Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs emlékét a magyar nép felszabadítása, a magyar nemzet függetlenségének kivívása és biztosítása, a magyar dolgozók politikai, gazdasági, kulturális felemelkedése körül szerzett érdemeiért, a magyar nép el nem múló hálájának tanúbizonyságául törvénybe iktatja." Ezek a mondatok az 1953. évi I. törvény záró sorai. A generalisszimusz halhatatlan érdemeinek törvénybe iktatása volt az utolsó az úgynevezett emléktörvények sorában. Megelőzi őt Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Szent István, Károlyi Mihály, de I. Ferenc József is, akinek ugyancsak a nemzet örök háláját és dicső uralkodása áldott emlékének megőrzését ígéri '17 februárjában, a világháború kellős közepén, a császár halálakor született törvény. Most Nagy Imre volna soron. A sajtóból már ismert az SZDSZ álláspontja. Nem támogatjuk a törvényjavaslatot. Több egymással összefüggő okból. Köszönöm szépen.
Elsőként hadd említsem azt, hogy az emléktörvény műfajilag tisztázatlan. A külföldi monográfiák sajátos magyar jogi érdekességként említik, írja a HVG egy alkotmányjogászra hivatkozva. Ha a magyar nép elutasítja a sztálinizmust, és bízvást állíthatjuk, hogy ebben teljes az egyetértés, akkor az egész lakosság a törvénysértés állapotában él? Természetesen, lehet ezt az álláspontot doktrinér szőrszálhasogatásnak tekinteni, hivatkozva a magyar hagyományra és arra, hogy voltaképpen ez nem igazi törvény, hanem csupán a nagyok emléke előtt tisztelgő protokolláris gesztus.
Nos, ez a második bajunk a javaslattal. Úgy véljük, ez az évforduló ihlette hivatalos főhajtás a valódi mélyreható méltatás helyett születik, s azt a látszatot kelti, hogy Nagy Imre körül minden a legnagyobb rendben van, immár elfoglalta méltó helyét a magyar történelem kiemelkedő alakjai közt, mégpedig a szocialista párt jóvoltából.
Nagy Imre maga sem volt híve a szimbolikus értelmű deklarációknak. Élete két sorsdöntő fordulóján megmenthette volna magát egy-egy protokolláris gesztussal. '55-ben formális önkritikát kértek tőle, és cserében visszatérhetett volna a hatalomba, de ő ezt a kommunista pártok történetében példátlan módon visszautasította. '56ban pedig november 4-e után kellett volna egy lemondási nyilatkozatot aláírnia, ezúttal alighanem az életéért cserébe, de ő erre nem volt hajlandó. Ragaszkodott hozzá, hogy kiküzdje a maga igazát. Erre törekedett minden erejével abban a gyalázatos perben is, amelynek során olyanok ítélkeztek felette, akik arra sem voltak méltók, hogy a sarúját megoldják. (Bekiabálás: Így van! Taps az ellenzék padsoraiból.)
Nagy Imre megérdemli, a népnek pedig joga van hozzá, hogy tisztázódjék végre, ki is volt valójában az a férfi, aki a XX. századi magyar történelem legemelkedettebb pillanataiban az ország élére állt és a forradalom drámai napjaiban felismert igazságoktól a halálos büntetés sem téríthette el. Ezt a célt azonban Nagy Imre trónfoglalását azoknak a generációknak a szívében, akik nem ismerhették, 10 protokolláris mondatnál sokkal jobban szolgálná például az, ha az ország láthatná végre a Nagy Imre-perről készült filmet, amely a rendszerváltás idején még (Taps az ellenzék padsoraiból.) megvolt. Aminthogy egy őszinte sajnálom, vagy sajnáljuk nagyobb békét teremthetne a lelkekben, mint a koszorúzások, fogadások s más, az államgépezet hivatalos működéséből fakadó személytelen gesztusok. Természetesen senkitől sem lehet elvárni, hogy másként érezzen, mint ahogy érez. Kinek-kinek joga van a múltjához, az egyéneknek is, a pártoknak is. Az SZDSZ ragaszkodik a maga rég felvállalt '56-os hagyományaihoz, még ha nem is hozza ezt mindennap szóba. (Bekiabálás az ellenzék padsoraiból.) Erre vonatkozó nézeteinket nem feltétlenül kötelező egyeztetni még koalíciós partnerünkkel se. Ha valamit másképp gondolunk, nem baj, végtére nem ugyanannak a pártnak a tagjai vagyunk. Arra szövetkeztünk, hogy kihúzzuk az ország szekerét a kátyúból és nem arra, hogy tisztázatlan helyzeteket legitimizáljuk. (Bekiabálás az ellenzék padsoraiból.)
És végül hadd szóljak pár személyes mondatot arról a megkerülhetetlen tényről, hogy az eredetileg hatpártinak szánt törvényjavaslatot a szocialista képviselőkön és a független Zwack Péteren kívül Mécs Imre is aláírt. Nem vitatom ehhez való jogát. Sőt, úgy gondolom, hogy nagyvonalúan járt el, amikor így döntött. Egy embernek joga van ahhoz, hogy túltegye magát az őt ért sérelmeken, és azt mondja egy adott pillanatban, nem érdekes, felejtsük el, rég volt. Szíve joga ezt mondani, legyen bár szó önnön halálos ítéletéről.
Nehezebb a dolga annak, akinek a másokat ért sérelmekről kellene azt mondania, spongyát rá, nem érdekes, megesett, hát megesett.
Különösen nehéz ilyen lelkiállapotot kimunkálni, ha azt a halálos ítéletet végre is hajtották, mint Nagy Imre és mások esetében történt. (Taps.)