Kávássy Sándor (FKGP)

1996. június 3.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR, az FKGP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés, tisztelt Államtitkár Úr! Szeretném megjegyezni, hogy már törvényjavaslat alakjában sem szíveltem a felsőoktatás tárgyában alkotott 1993. évi LXXX. törvényt. Alighanem legélesebb bírálója voltam, és a szavazás alkalmával a leghatározottabb nemmel utasítottam el. Ha van tehát, illetve vannak e ház falai között, akik jobbítani akarják a szóban lévő törvényt, feltétlenül és kiváltképp közéjük tartozom, és szívesen támogatok, illetve támogatnék minden javaslatot, amely ebbe az irányba mutat előre. A jelen indítvány azonban meggyőződésem szerint a legkevésbé sem ilyen. Ez a magyarázata, hogy most sem tudok igent mondani. Mérlegelve az aktívákat és a passzívákat, oda kellett kilyukadnom, akkor járok el helyesen, ha hű maradok eszményeimhez, azokhoz az elgondolásokhoz, melyeket szerény képességeim szerint a három évvel ezelőtti vitában is képviselni próbáltam. Mi hát a bajom az indítvánnyal? Csak a legalapvetőbbeknél maradva, súlyosan kifogásolom, hogy akárcsak 1993-ban, az előterjesztők most sem tudtak szabadulni az üres, a tartalmatlan jogászkodástól.

(12.40)

A benyújtott indítványt a mindenáron való újítás jellemzi, olyan stratégiai elemekkel, amelyek túl azon, hogy elfogadhatatlanok a hagyományos, az értékőrző gondolkodás számára, megvalósításuk esetén csak kárt okoznának, rosszabbá, áttekinthetetlenebbé tennék az amúgy sem rózsás helyzetet.

Mindez persze korántsem csak az előterjesztők és a szövegírók hibája, hanem a rendszerváltó elit eredendő gyengesége is, amely azon túl, hogy tagadta a Kádár-féle gulyáskommunizmust, semmi komoly elképzelése sem volt a jövőt illetően, és csak miután ölébe hullott a hatalom, kezdett el kapkodni, hogy tenni is kellene valamit. Így lett aztán az általános ötlettelenség, felkészületlenség és tehetetlenség fügefalevele az a téveszme, hogy úgyszólván maguktól rendeződnek és oldódnak meg a dolgok, ha úgymond „beindul” a piac, holott a piac is csak akkor oldja meg a problémákat, persze ott se mindet, ahol működik.

Azt sem tudom magamba fojtani, hogy groteszknek és mindenképpen komikusnak találom, hogy épp az a kormány nyújt be törvényjavaslatot a felsőoktatás és a közoktatás tárgyában, amelynek kormányzata alatt bekövetkezett a magyar oktatás tragikus, csaknem teljes lerobbanása, anyagi, szellemi és erkölcsi csődje. Épp akkor, amikor az egyetemek és főiskolák a lét és nemlét határán állnak, sorra zárják be az általános és középiskolákat, ellehetetlenülnek a falusi kisiskolák, százával és ezrével eresztik szélnek a pedagógusokat, illetve hoznak divatba olyan izzasztó normákat, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy az egyetemek és főiskolák falai között igényes és magas szintű munka, valódi felsőoktatás folyjék.

Menthetetlen és megengedhetetlen mulasztása a törvényjavaslatnak, hogy anélkül ismerteti a felsőoktatás intézményeit, hogy szabatosan határozná meg, hogy mit, milyen intézményt kell egyetemnek és milyet főiskolának tekinteni. A jelzett fogalmakat ugyanis általában nem Isten helyezi elménkbe, és rendszerint nem is az anyatejjel szívjuk magunkba.

Az egyetem fogalmának, ahogy azt már Klebelsberg is hangsúlyozta, két lényeges eleme van. Az egyik a négy történeti fakultás, tehát a teológiai, orvosi, jogi és a bölcsészet. Idézném Klebelsberget. "Ezt a négy tudománycsoportot tanítja az egyetem. Ahol ez nincs meg, ott nem lehet egyetemről beszélni. A csonka egyetem nem egyetem." Eddig az idézet. A másik meghatározója az egyetem fogalmának, hogy az oktatás mellett feltétlenül kutatás, méghozzá magas szintű kutatás folyik. Ismét csak Klebelsberg szavait idézem: "Mert míg én el tudok képzelni egy egészen jó felsőfokú szakiskolát, ahol csekélyebb a kutatás, de jó az oktatás, addig semmi esetre sem ismerek el egyetemnek, ha százszor úgy nevezik is, egy olyan intézményt, ahol csak tanítanak, de nem kutatnak." Vége az idézetnek. Igen, ez a tiszta beszéd. Ugyancsak Klebelsberg emlékeztet rá, hogy amikor Franciaországban Napóleon szétszedte a történeti egyetemeket és megszűnt az egyetemi élet, a francia tudományosság nagy hanyatlása következett be, és újra csak azután lendült fel, miután ismét egyetemmé egyesítették a szétszedett fakultásokat.

Itt és most, tehát nálunk is, és a mi esetünkben is erről van szó. Választás előtt állunk. Vagy van emberi, erkölcsi és politikai bátorságunk kimondani és meghozni a döntést, hogy felújítjuk a sok évszázados, jól bevált intézményt, a történeti egyetemeket, vagy kétes értékű és bizonytalan kimenetelű kísérletekbe, kísérletezésbe kezdünk. Mert végtére is, hogy milyen egy ország oktatási rendszere, azon belül felsőoktatása, melyek az alapintézmények, az politikai, a konkrét esetben parlamenti döntés kérdése. A magam részéről fájlalom és mélységesen sajnálom, hogy a törvény-előkészítőkből hiányzott a merészség és a kezdeményező erő, és ahelyett, hogy megtették volna az elhatározó lépést, félúton álltak meg, a kompromisszum, a bizonytalan kísérletezgetés mellett döntöttek, és ezzel összefüggésben új felsőoktatási intézményként határozták el az úgynevezett felsőoktatási szövetségek bevezetését.

Nem kívánom elhallgatni, se eltitkolni, hogy a szövetség eszméje nekem a legkevésbé sem rokonszenves, sőt ellenkezőleg, kifejezetten ellenszenves. Torz eszmének tartom. Eddig ugyanis legfőképpen az történt, hogy szovjet mintára szétszedték, felszámolták az univerzitásokat, elszakították egymástól az addig egységben volt fakultásokat. Most viszont attól lehet tartani, hogy a szervezettség látszata mögött majd a tökéletes káosz fog diadalmaskodni, olyan képződményekkel, melyeknek kialakulása a legkevésbé sem kívánatos, sőt mindenképpen elkerülendő volna, és amelyek a maguk nevében legalább annyira irreálisak és torzszülemények lesznek, mint Picasso kétorrú Madonnái és hatlábú ménjei. Mindezzel együtt új szervezet jön létre, a szövetség szenátusa, felügyelő tanácsa a legnyilvánvalóbban nem minden apparátus és költségkihatások nélkül. Éppen most, amikor mindennapos sirámaink közé tartozik, hogy szegény az ország, nincs pénz, takarékoskodni kell és minden fillért a fogunkhoz kell verni.

A napokban értesültem, hogy az eszme kitalálóit tulajdonképpen jó szándék vezette, a szövetség létrehozásával akarják kitölteni azt az űrt, ami a történeti egyetemek felszámolásával keletkezett. Nem hinném, hogy bárki gondolkodó elmének magyarázni kellene a helyzet képtelenségét, sőt komikumát, ami a törvénymódosítás után fog kialakulni.

Lesznek egyetemek, a most is meglévők, amelyről viszont tudjuk, hogy valójában a szó klasszikus értelmében nem egyetemek, aztán lesznek szövetségek, amelyek szintén nem egyetemek, de csak azért, hogy a valódi egyetemek illúzióját keltsék. Mindenesetre amennyiben az előterjesztő nem vonja vissza a felsőoktatási szövetségekre vonatkozó passzusokat, én a magam részéről nem fogom megszavazni az előterjesztett javaslatot, és frakciómat is arra fogom kérni, hogy ezt a példát kövessék, és a leghatározottabban utasítsák el és semmi körülmények között se támogassák.

Egyházi oldalról súlyosan, sőt a legsúlyosabban sérelmezik, hogy a törvényjavaslat megkülönböztetés nélkül veszi egy kalap alá az egyházi egyetemeket és főiskolákat a magán, illetve alapítványi egyetemekkel és főiskolákkal, amennyiben következetesen állami és nem állami egyetemekről és főiskolákról beszél, holott ez így a legkevésbé sem logikus (Bekiabálás a jobb oldal padsorából, hogy nem ezt sérelmezi). -... Elnézést, hogy mit sérelmeznek, arról nekem pontos értesülésem van, miután tárgyaltam az illetékesekkel, egyébként a gondolataimat majd kifejtem az általános vita során.

Köszönöm szépen.