Pokorni Zoltán (Fidesz)

1996. június 3.

POKORNI ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Mint látják, igen rövid a tíz perc, ami ennek az igen fontos törvénynek a bevezetésére szolgál egy-egy frakció számára. Feltehetően azért, mert más törvényt terjesztett elénk a kormány, mint ami valaha szándéka volt, mint amit tőle elvártunk, hiszen sokkal nagyobb elvárás követte vagy előzte meg a felsőoktatási törvény beterjesztését, mint ami végül is született. Igen magasan áll a léc ugyanis. Mi ennek az oka? Részben az, hogy a felsőoktatás minősége, de részben mennyisége is kulcskérdés abból a szempontból, amit sokan európai integrációnak neveznek, de nevezhetjük egyszerűen vagy szókimondóbban gazdasági versenynek. A mindenkori magyar kormány egyik legfontosabb feladata, hogy a centrum és a periféria küzdelmében megfelelően pozicionálja Magyarországot és feladata az is, hogy felkészüljön a perifériák közötti küzdelemre is. Ebben a küzdelemben, ebben a gazdasági küzdelemben meghatározó a felsőoktatás helyzete, szerepe. Kulcskérdés a felsőoktatás az egyén felemelkedése szempontjából is. Jól látszik az, hogy az, aki felsőfokú végzettséggel rendelkezik, sokkal nagyobb eséllyel indul el a munkahelyek megszerzéséért folytatott küzdelemben. Jól látszik az, hogy ma azért a képzavart használjam, a polgárosodás királyi útja legfőbb, legszélesebb útja a felsőoktatáson keresztül vezet. Hiszen a vagyonhoz jutás, a privatizáció sajátosságai miatt úgy látszik, egy szűk nómenklatúra versenyelőnyeit erősítette csak meg, és nem nyújtott arra alapot, hogy egy széles, európai értelemben vett középosztály jöjjön létre. Ennek ma egyedüli realitása a versenyképes tudás megszerzésén, a felsőoktatáson keresztül remélhető.

Látható, hogy a '90-es évek második felének igazi kihívása a felsőoktatás iránti tömeges igény. A kérdés az, hogy ezt lehet-e a felsőoktatás tömegesítésével szolgálni, vagy éppen ellenkezőleg, azt kell, hogy mondjuk, hogy a tömeges igény kielégítése nem vezethet a hagyományosan magas színvonalú felsőoktatás színvonalának rontásához. Csak oly módon lehet ennek a tömeges igénynek megfelelni, hogy a tudományegyetemeket megerősítjük és alapvetően a főiskolai kapacitást szélesítjük, illetve egy új képzési szintet posztszekunder, vagy felsőfokú szakképzés szintjét hozzuk létre.

Azt gondolom, hogy ez a jó válasz erre. Magas az elvárás, vagy magas a léc abban a tekintetben is, hogy a Horn-kormány elmulasztotta, elodázta a felsőoktatás fejlesztéséről szóló törvény előterjesztését. Ehelyett, mint tudjuk, tavaly egy országgyűlési határozatot, a felsőoktatás fejlesztéséről szóló országgyűlési határozatot terjesztett ide elénk és azt el is fogadtuk. Ez a határozat szándékai szerint legalábbis pontosan leírja, mi a teendője a kormánynak, mi a teendője a parlamentnek a magyar felsőoktatás fejlesztése érdekében. Ennek a határozatnak az elénk terjesztett törvény sem formájában, sem szellemében nem felel meg. Hacsak egyetlenegy pontot vizsgálunk, a törvény vagy a határozat szerint, ezt a törvényt már április 30-áig el kellett volna fogadni, nemhogy beterjeszteni. Most pedig, ha jól látom, június 4-e van.

De néhány tartalmi pontban is messze alulmarad a parlament által a kormánynak szabott feltételektől, színvonaltól, hiszen így szól a határozat: "A felsőoktatás nyitottá válása szociális helyzetük miatt hátrányban lévő fiatalok számára is lehetővé teszi a felsőfokú képzésben való részvételt." Ehelyett azt látjuk: nemhogy többen jelentkeztek volna, mintsem azt a demográfiai viszonyok, vagy az eddigi 4-5 év tapasztalata mutatta volna, hanem döbbenetes módon, meglepő módon ebben az évben, '96-ban 9%-kal csökkent a felsőoktatás iránti igény. Kevesebben futottak neki egyáltalán a próbálkozásnak, hogy bejussanak a felsőoktatási intézményekbe.

Hogy szól a parlament által elfogadott határozat? A hallgatói juttatások és a tandíjkedvezmények igazságosan és célzottan elosztva támogatják a fiatalokat. Ehelyett a törvénytervezet módosítása konzerválja azt a valóban értelmetlen és rosszul bevezetett tandíjstruktúrát, ami tavaly, '95-ben, az ismeretes diáktüntetések után végül is kialakult. Nem nyúl hozzá semmilyen módon, nemhogy a társadalmi mobilitást nem szolgálja, de semmilyen értelemben nem nyúl hozzá a tandíj kérdéséhez. Ma ugyanez a határozat így szól: "A felsőoktatás kiegyenlített színvonalának alapfeltétele az átjárhatóság és a tanulmányok folytathatóságának a megteremtése. E cél elérését a kredit rendszer általánosan egységes országos standardjének és az erre épülő szakterületi kreditek kidolgozása biztosíthatja." A törvényben ugyan szerepel kétszer az a szó, hogy kredit, de arra már nem jutott elég energia az előterjesztés során, hogy önmagát a fogalmat definiálja a törvény, mi az, hogy kredit. Valamennyiünknek vannak kételyeink, hogy lehet-e országosan egységes kredit-transzfert létrehozni ma Magyarországon. De ha egyszer a parlament erre kötelezi a kormányt, akkor minimálisan meg kellett volna kísérelni ezt a törvényben. Az pedig, hogy '98. december 31-ére előírja a következő kormány számára feladatul, az mondjuk így az egyszerűség kedvéért, hogy mókás. (Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Nekünk kell megcsinálni.) Mindenképpen módosításra szorul ez a pont.

A normatív finanszírozás, mint a legtöbbet emlegetett és legfontosabb része ennek a törvénymódosításnak. Majd utána az integráció és az autonóm intézmények helyes szerepe az a három pont, amiről még szeretnék beszélni.

A normatív finanszírozás az az út, amit '93-ban elfogadott felsőoktatási törvény kijelöl és amit a Horn-kormány végre néhány halogató év után elkezdett kidolgozni. A felsőoktatási törvényben a legfontosabb érték, amiért a normativitást valamennyien támogatjuk, hogy átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé váljon az, amit költünk a felsőoktatásra. Átláthatóbbá és így védhetőbbé váljon az intézmények számára, átláthatóbbá a parlamenti képviselők, vagy ha úgy tetszik a társadalom egésze, az adófizetők számára. Ugyanakkor a felsőoktatási törvény és a költségvetési törvény eltérő definíciós rendszere, eltérő pénzügyi szóhasználata miatt ez a cél nem fog megvalósulni. Hamarosan a kezünkbe kapjuk a '97. évi költségvetési előterjesztést. Idézzék majd fel akkor ezt, hogy átlátható-e, ellenőrizhető-e a költségvetés ebből a szempontból, látjuk-e mibe kerül egy adott intézmény és miért annyiba kerül és miért nem.

Hamarosan itt lesz a próbája a felsőoktatási törvénynek. Mi megcsináltuk ezt a próbát, bizony úgy látjuk, hogy ezt a legfontosabb célt nem szolgálja az eltérő definíciós kérdések miatt. Mindenképpen jó és helyes, hogy kettéválasztja a törvénymódosítás a felsőoktatási képzés engedélyezését, a szakindítást és az állami finanszírozást, a támogatott férőhelyekre. Talán előrébb mozdul az akkreditáció folyamata, nem lesz olyan lassú, mint az eddigi években, hiszen így némileg a piaci verseny kontrollálódik az intézmények között. Jó ez így. De valóban aggályos az egyházi intézmények számára az állami megbízás alapján történő képzés támogatása, mindazok az aggályok, amiket az előttem szólók megfogalmaztak, azok elevenek.

Arról van itt szó, hogy a mai helyzetben egy igen sokszínű és finansziálisan is igen sokszínű egyházi intézményi körben nem tudunk, nem lehet egy csak elvszerű vagy csak doktrinér megoldást kialakítani anélkül, hogy meglévő képzési kapacitásokat, meglévő, sokszor történelmi értékeket ne kockáztatna ez.

Éppen ezért garanciákat kell adnunk az egyházi intézmények számára, a felsőoktatási intézményeket fenntartó egyházak számára, hogy ezek az állami megbízások nem csökkennek, nem esnek a mai szint alá és nem kényszerülnek képzési kapacitásuk visszavonására, megszüntetésére. Az ilyesfajta garanciális módosítókat reményeim szerint többpárti módosító javaslat formájában ide a Ház elé terjesztjük.

A tandíj továbbra sem nyer értelmet, továbbra sem egészül ki egy működőképes ösztöndíjrendszerrel és továbbra sem garantálja az intézmények számára semmilyen módon a többletforrást. Ilyen értelemben a tandíj meglévő formájában sajnos nem tud mást szolgálni, vagy nem szolgálhat mást, mint egy meglévő elit csoport újratermelését és korlátozza a társadalmi mobilitást. Az integráció itt a legfontosabb kérdés. Az integráció nem lehet öncél, hanem egy eszköz a valóban egyetemnek nevezhető intézmények létrehozásának eszköze. Az egyetemhez szükséges kritikus szellemi tömeg megteremtésének eszköze. Azonban ahhoz ennek a tömegnek egy helyütt is kell lennie, vagy ha úgy tetszik megfelelően összenyomva kell lennie, hogy ez a minőségi váltás vagy robbanás létrejöjjön.

(13.20)

Éppen ezért értelmetlen több kilométer távolságban, különböző városokban lévő intézményeket integrálni, csak egyetemi városokban létrehozott integrációktól remélhetjük azt, hogy ezt a fajta kritikus szellemi tömeget valóban megteremtjük.

A szövetség kérdése a leginkább dilemmatikus. Nincs idő, hogy kifejtsem az álláspontunkat, amelynek a lényege az, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt elfogadja (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi az idő lejártát.) a felsőoktatási szövetséget, mint egy többkarú tudományok, egyetemek irányába tett ideiglenesen létrejövő felsőoktatási formát. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)