Csapody Miklós (MDF)
DR. CSAPODY MIKLÓS, az MDF képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Demokrata Fórum kegyelettel, mély megrendüléssel és tisztelettel adózik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc valamennyi áldozatának. 40 évvel a forradalom kitörésének esztendeje után ma is meghajtjuk fejünket az elesettek és kivégzettek emléke előtt, Nagy Imre a mártír magyar miniszterelnök és államférfi, valamint a főváros, a vidék, az utca és a munkahely minden hősének emléke előtt, hiszen a magyar forradalom '56-ban ott született meg és ott is ment végbe, átitatva az egész magyar társadalmat és az egész magyarságot. Hogy mi történt akkor, tudjuk máig hatóan, hogy mi lett a vége: ezreknek, köztük Nagy Imrének és mártírtársainak elpusztítása, terror és temetők. (8.50)
"Nincs semmi, csak a temetők írta Mándy Iván. Valahol egy darabka föld volt, ott temető volt. Végig a városon szálltak a keresztek és a föld alatt az arcok." És a terrornak nem lett vége a kései akasztásokkal, csak a kín finomult még egy egész sötét korszakon keresztül. De meghajtjuk fejünket az évtizedeken át megkínzottak, megalázottak és megszomorítottak, az emigrációba kényszerítettek százezrei előtt is, hiszen az a törvény, amit '90. május 2-án legelőször hozott meg a független Magyar Köztársaság Országgyűlése, kinyilvánítva az Országgyűlés 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét, törvényben örökíti meg október 23-át az '56. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja aláírás: Göncz Árpád, a Magyar Köztársaságnak akkor még ideiglenes államfője és Szabad György, az Országgyűlésnek akkor még megbízott elnöke.
Megszületett tehát a törvény, tisztelt Országgyűlés, itt a parlamentben, de elmaradt a megbékélés a társadalomban. Csak az időn múlt, de a harcot nem oldotta békévé semmiféle emlékezés. Nem lett megbékélés, hiába tudjuk József Attilától: Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. Nem lett megbékélés, mert nem lehetett elegendő a holtak méltó eltemetése, nem volt elegendő az emlékező díszbeszéd, nem volt elegendő, mert kisajátító lett az örökség lelkes avagy zavart vállalása.
Nem lett megbékélés, mert a konok igazodás, a lefedés és a feledtetés győzött, elmaradt tehát a bocsánatkérés. Nem lett megbékélés, mert a siratók és az emlékező utókor mellett ott álltak Nagy Imre mártírtársai és az áldozatok sírjai mellett a gyilkosok is, anélkül, hogy megkövették volna az áldozatokat, a holtakat és az élőket.
Bűnvallás, bűnbocsánat és bocsánatkérés nélkül pedig nem lehet és nem is lett megbékélés. Nem lehetett, mert hiányzott és ma is hiányzik a megkövetés, a bocsánat és a megbékélés előfeltétele. Így nem lehet közös emlékművet állítani a béke utókorában. Nem lehet a gyilkosra és az áldozatra ugyanazzal a lélekkel emlékezni.
Tisztelt Ház! Tegnap a szóban forgó törvényjavaslatot épp azok terjesztették elő, akik részben talán személyükben, vagy pártjuk részéről érintettek, és akik soha sem kértek bocsánatot a múltért, pedig a megkövetés többet adott volna, nagyobb békességet teremthetett volna a szívekben, mint a protokoll, a gyászzene, a fogadás és a lesütött szemmel kierőszakolt megemlékezések.
Vajon hányan vannak ebben a teremben olyanok, akik évtizedeken át becsmérelték a revizionista Nagy Imrét és áruló bandáját? Hányan lehetnek, akik gyűlölettel, megtévedten vagy karrierkényszerből beszéltek János király országában a Magyar Szocialista Munkáspárt taggyűlésein, pártnapokon vagy más alkalmakkor az '56-os ellenforradalomról? És most az MSZP beterjeszti ezt a törvényjavaslatot. (Közbeszólás jobb oldalon: Gyalázat!)
Az MSZP előterjesztője tegnap Albert Camus-t idézte a magyar forradalomról. Amit ő idézett, a magyar áldozatok erkölcsi értékéről a világ előtt, igaz volt, de épp tőle hallani furcsa volt, bornírt és némiképpen megbotránkoztató, mint ahogy a törvényjavaslat beterjesztése és pártpolitikai gátlástalanság és arcátlanság.
Gátlástalanság, mert kiszakítani kívánja Nagy Imrét a magyar társadalom elpusztított ezreinek közösségéből. Azt a mártírt, aki mint a szónok mondta, elfogadta ugyan a rendszer lényegét, de teszem hozzá kommunista pártja helyett a döntő pillanatban magyar nemzetét választotta. És arcátlanság volt, mert Nagy Imre alakját és emlékét pártpolitikai szimbólummá kívánja stilizálni, kisajátítva azt.
Hadd idézzek valamit én is Albert Camus-től, figyelmébe ajánlva szavait azoknak főképp, akik úgy érezhetik, őket is illeti. 1956 októberében Párizsban mondja Camus még olyanok is, akik azelőtt valamilyen szertelen, de hőn szeretett gyermeknek kijáró ellágyulással figyelték a szovjet kisded játékait, ezúttal tiltakoztak a mongolok budapesti tatárjárása ellen.
Engem, aki akkor 43 éves fejjel is együgyű maradtam, a háládatosság meleg hulláma öntött el, amikor elgondoltam: milyen erőfeszítésükbe kerülhetett eljutni az igazsághoz. Három hónap múltán, amikor Párizsban szokás szerint képviselőt választottunk, ugyanezek az emberek visszaléptek a kommunisták javára, akik pedig annak idején természetesen a magyar felkelés eltiprását követelték. De tették ezt búbánattal tele, szólván: komiszkodtok a magyarokkal, szégyelljétek magatokat. Bizony, szomorodott szívvel fogunk a második fordulóban rátok szavazni.
Azóta némileg enyhült szomorúságuk, de továbbra is a rossz cselekedet akcióegységének hívei maradtak.
Oda térek vissza, ahol Nagy Imre egyesült a nemzetével. Elvtársak! mondta akkor. Nincs elvtárs! válaszolta a tömeg. S ezt a pillanatot a történész Rainer M. János így értékeli az október 23-ai beszédről írva: "Nagy Imre este kilenc óra tájban érkezett a Parlamentbe, s lépett a téren feszülten várakozó tömeg elé. Már a megszólítás: Elvtársak! is csalódást és indulatos visszautasítást váltott ki a tüntető százezrekből. Még inkább beszéde, amelyben az '53 júniusi kormányprogramot, úgymond a párton belüli tárgyalást és tisztázást jelölte meg a kibontakozás útjaként. Ezután felszólította az embereket, hogy térjenek haza. A tér ki is ürült. Az emberek azonban keserű szájízzel, sőt haraggal távoztak. Nagy Imre beszéde nagy csalódást okozott nekik azzal, hogy követeléseiket nem fogadta el, jószerével nem is említette.
Alig valamivel később a tüntetők ledöntötték Sztálin szobrát. Ugyancsak este kilenc órakor a rádió védői a követelések nyilvánosságra hozatalához ragaszkodó, az épületet ostromló tüntetők közé lőttek. Erre ez utóbbiak a védőktől, az erősítésül küldött katonaságtól, gyári raktárakból szerzett fegyverekkel megkezdték az épület ostromát. Megkezdődött a fegyveres felkelés."
Egy Párizsban 1983-ban megjelent munka pedig így összegez: Nagy Imre magatartását illetően többé-kevésbé világos összképet alkothatunk. Nagy, attól kezdve, hogy a jugoszláv követségen nyert menedékjogot, majd Romániába volt deportálva, egészen a perig, sőt az utolsó szó jogáig, vagyis az első perctől az utolsóig következetesen elutasította a vádlott szerepét. Megegyezésre csak elvei fenntartása mellett lett volna hajlandó.
Az ügy első szakaszában, vagyis a per előtt Kádár és Münnich részéről több ízben kompromisszumos együttműködésre kapott felszólítást. Ezeket elutasította. Így készült a halálba.
És végezetül, tisztelt Országgyűlés '56 egyik veteránjának, Gosztonyi Péter történésznek egy gondolatát szeretném idézni, amely a történelem tragikus ismétléséről szól. "Aki 1956. november 4-e után civilként jelentkezett a forradalmat és szabadságharcot idegen csapatok behívásával leverő, úgymond forradalmi munkás-paraszt kormánynál, és ott karhatalmi feladatra fegyvert, kiképzést kapott, az egyértelműen a szovjet mintájú pártmilícia tagja lett.
Egy magyar sturmabteilungos, vagyis a hitleri náci párt SA-legényének megfelelő személy, azzal a különbséggel, hogy nem horogkeresztes karszalaggal, hanem vörös csillagos, pufajkás egyenruhában járt. Ezek a pufajkások nem az üdvhadsereg katonái voltak. Ütöttek, vágtak, lőttek. Ezek szemrebbenés nélkül teljesítették a pártvezetőség utasításait Budapesten és vidéken. Velük szemben mindenütt fegyvertelenül állt a nemzeti tudatában meggyalázott, elárvult nép.
Tisztelt Országgyűlés! Úgy érzem, sokakkal együtt, hogy elkerülhetetlen, hogy Horn Gyula miniszterelnök úr ebben a kérdésben megszólaljon.
A Magyar Szocialista Párt a maga adósságát, amit Vitányi Iván képviselőtársunk említett, véleményem szerint tisztességesen nem ezzel a javaslattal rendezheti. Az MDF nem támogatja az előterjesztést, és magáévá teszi azt a kezdeményezést, amely valamennyi áldozat emlékének megörökítésére irányul. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)