Kövér László (Fidesz)

1996. június 3.

DR. KÖVÉR LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Ház! A rendszerváltozás, a történelem sorsszerű eseménysora úgy hozta, hogy a Fidesz Nagy Imre és mártírtársainak temetésén tudott kilépni a szélesebb nyilvánosság elé. Orbán Viktor akkori beszédével tudta ledönteni az elhallgatásnak azt a falát, amelyet a Kádár-rendszer utóvédharcot folytató cenzorai és bértollnokai próbáltak az ellenzéki szervezetek, így a Fidesz és a magyar társadalom közé felépíteni. Mi, Fideszesek, emiatt az emlékezetes '89. június 16-ai napot magunk között a Fidesz második születésnapjaként szoktuk emlegetni. Ma, amikor a méltatlanul ránk kényszerített vita következtében vissza kell tekintetnünk erre a napra, meg kell állapítsuk: nincs okunk arra, hogy az akkori, a Fidesz '56-ról és Nagy Imréről alkotott véleményét tükröző beszéd akár egyetlen mondatát is felülvizsgáljuk. Ha megengedik, idéznék néhány gondolatot ebből a beszédből.

"Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, mai fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik." (Közbeszólás az ellenzék oldaláról: Úgy van!).

Tisztelt Ház! A Fidesz is, mint minden demokratikus magyar politikai erő, meghajtja a fejét 1956 minden, a hazáért és a szabadságért az idegen megszállókkal, a diktatúrát és a hazaárulást képviselő kiszolgálóikkal szemben harcoló mártírja előtt. Meghajtja fejét Nagy Imre miniszterelnök előtt is, aki haláláig hű maradt az 1956-os forradalom eszméihez. Bátor és öntudatos magatartása, melyet bírái előtt tanúsított, örökre helyet biztosít számára mindannyiunk szívében.

Tisztelt Képviselőtársaim! Nem véletlenül kapott Nagy Imre és 1956 oly nagy jelentőséget a rendszerváltozás folyamatában. Hiszen a Kádár-rendszer az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésével született, történelmi legitimációját megszüntethetetlenül beárnyékolta a tömeggyilkosságokat elkövető hazaárulás iszonyatos bűne. Hogy az ebből eredő bűntudatot a rendszer és annak képviselői feloldják, kitalálták az önmaga ellen fölkelt, megtévesztett nép és az őket megtévesztő külföldi reakciósok által mozgatott ellenforradalmárok meséjét, s ennek tagadását a legsúlyosabb gondolatbűnként kezelték szinte a legvégső pillanatig. Valóban volt 1956-ban ellenforradalom. Az, ami november 4-én kezdődött. (Közbeszólás az ellenzék padsoraiban: Így van!)

A kommunisták, hogy a terrort, a diktatúra restaurálását és a nemzet elárulását az alávetettekkel megpróbálják elfogadtatni, újra elővették az 1945-ben kitalált mesét és varázsigét: "Vagy mi, vagy a fasizmus!" Kissé enyhébb formában: "Vagy mi, vagy a Horthy-rendszer!"

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha önök között vannak, akiknek úgy rémlik, mintha e varázsigét 1990 után is mormolták volna imamalomszerűen egyesek, ne bizonytalanodjanak el az önök érzékelése kitűnően működik. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Ha ezen eltűnődnek, akkor annak megértéséhez is közelebb jutnak, hogy kiknek és miért van szükségük mindenáron e törvény kierőszakolására.

Tisztelt Ház! Az előbbiek fényében érthető meg igazán, miért tartotta meg első aktusaként a szabadon választott demokratikus parlament az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról szóló 1990. évi XXVIII. törvényt. Világos kifejezése volt ez azon felismerésnek, hogy a demokráciához nemcsak a politikai hatalmat, de múltunkat, a történelmet is vissza kell vennünk azoktól, akik csupán bitorolják azt.

Ha a Kádár-rendszer legitimációja 1956. november 4-ében sűrűsödik össze, akkor az azt felváltó demokratikus berendezkedés csakis 1956. október 23-ában lelheti meg történelmi kiindulási pontját. Október 23-a és november 4-e hagyománya azonban, szögezzük le egyszer és mindenkorra, kibékíthetetlen ellentmondásban áll egymással. Nem lehet egyszerre Grósz Károlyt és Nagy Imrét méltatni, tisztelt képviselőtársaim. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Múltunk, a történelem valóban nagyon bonyolult, de nem ennyire, tisztelt képviselőtársaim. (Nevetés az ellenzéki pártok padsoraiban.) Az 1990. évi XXVIII. számú törvényt az itt elmondottakra tekintettel a Fidesz támogatta, noha nem értett és ma sem ért egyet azzal, hogy történelmi személyek érdemeit törvénybe iktassuk. Szeretnénk, ha végre már olyan demokráciában élhetnénk, amelyben a történészek és a történelmi emlékezet döntené el, hogy kit milyen hely illet a magyar történelem alakjai között. És ha a történelmi és politikai viták összekeveredését nem is lehet mindig elkerülni, és ha vannak is korábbi példák a hasonló tárgyú törvényalkotásokra, mi nem szeretnénk a törvénykönyveket a történelemkönyvek funkciójával összekeverni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az 1990-ben elfogadott törvény egyúttal demokratikus szokásjogot is teremtett, erre utaltam az előbbi ügyrendi vitában. Ezzel a gyakorlattal, ezzel a békét biztosító hagyománnyal szakított most a Magyar Szocialista Párt, szándékosan provokálva egy olyan vitát, amelyről tudván tudja, hogy nem érhet megegyezéssel véget. Feledve ezzel azt, hogy ő maga okkal, ok nélkül mennyit kárhoztatta az előző ciklusban a törvényhozásban sehova sem vezető történelmi és ideológiai vitákat. E gesztus bár egyáltalán nem lep meg bennünket, hiszen nem az első durva gesztus.

Szekeres Imre, e törvényjavaslat kiötlője jó agitprop titkárhoz méltó buzgalommal próbálja feléleszteni a régi szép idők azon gyakorlatát, amikor is az MSZP előd- és testvérpártjai párthatározatokkal vagy ha kellett, törvényekkel próbáltak történelmet írni, fenntartva a mindenkori politikának a jogot, hogy parancsba adják, ki a hős és ki az áruló.

A Fidesz Magyar Polgári Párt abban érdekelt, hogy eltűnjön végre a magyar politikai életből ez a gyakorlat. Tisztelt Ház! Mielőtt belebocsátkoznánk az előttünk fekvő törvényjavaslat elemzésébe, tekintsük át az elmúlt fél évszázados viharos magyar történelmet.

(9.10)

1945 a magyar történelemben nem csupán egy újabb nemzeti tragédiába torkollott vesztett háború végének évszáma, hanem az orosz megszállás ellenére is az újrakezdés, a társadalom felemelkedésére lehetőséget adó fejlődési pálya megnyitásának lehetősége, ha úgy tetszik, valóban a felszabadulás dátuma is volt. Az idegen megszállás, és az ebből fakadóan egyre fokozódó elnyomás korlátai közepette is kiépült egy polgári demokratikus berendezkedés, amely a Horthy-korszak adaptálható intézményeit, így például a többpártrendszert megtisztította a rendies sallangoktól.

A földosztással kiteljesedni látszott a két világháború között megindult kispolgárosodási folyamat. A végbement államosítások, melyekre akkor Nyugat-Európában is jócskán akadt példa, nem mutattak még túl egy polgári demokrácia keretein.

A magyar társadalomnak, budapesti helyhatósági választásokat nem számolva, kétszer nyílt alkalma döntenie arról, hogy milyen jövőt szeretne. Kétszer volt módja kifejezni, hogy nem kér a Magyar Kommunista Párt által beígért megváltásból.

A kommunistáknak 1945-ben a szavazatok 17, 1947-ben az úgynevezett kékcédulás csalásokkal 22%-át sikerült csak elnyernie. Világossá vált tehát, a kommunisták csak a demokrácia szétverésével szerezhetnek szabad kezet az országban. A kommunista párt Sztálin quislingjeként rákényszerítette a magyar társadalomra a szocializmust. Szétverték a civil társadalom szervezeteit, szétverték a politikai pártokat, szétverték a polgári társadalom struktúráját, elitjét.

A polgári társadalom kultúráját, képviselőivel együtt megbélyegezték, zárolt könyvtári anyaggá tették, betiltották, bezúzták. B-listázás, kuláklista, internálási hullámok, Recsk, téeszesítés, erőszakos iparosítás, büntető eljárások százezrei, koncepciós perek, kivégzések, Moszkva túllihegő kiszolgálása, nyomor és félelem, máig ható következményekkel.

Ez az '53-ig tartó néhány év mérlege, mely az '56 utáni három és fél évtizeddel együtt csak a török hódoltsághoz mérhető károkat okozott. 1953-ban Hruscsov, Berija és társaik, jó információkkal rendelkezvén az országon belül fokozódó feszültségekről, magukhoz rendelik a magyar pártvezetést, leváltják a kormány éléről Rákosit, és helyére de facto kinevezik Nagy Imrét. Ukázba adva egyúttal az '53-as kormányprogram pontjait is. Nagy Imre azonban hamarosan elszigetelődik a felső pártvezetésben, és a változó irányú moszkvai szeleket követve hamarosan le is váltják.

Ezzel azonban a problémákat nem lehetett már megoldani, és az MDP-n belüli pártütés szellemét sem lehetett visszagyömöszkölni a palackba. A párton belül a bőrüket védő Rákosiék, illetve Nagy Imre és tábora, a csalódott lelkesedők, a mások leszalámizásában tegnap még tevékenyen részt vevő potenciális áldozatok és a Berijához hasonló megkésett átállók közötti küzdelem mindvégig a szocializmus megjavításának keretei között maradt.

A pártellenzék s Nagy Imre nem a polgári demokrácia, a polgári társadalom restaurációját, csupán a kommunizmus megjavítását, ha úgy tetszik, jugoszlavi-zálását szerették volna elérni. Két-három emberen kívül akik ezt nem is élték később túl senki sem gondolt közülük a többpártrendszer visszaállítására. Ezt már a pártellenzék, a reformkommunisták elképzelésein túllépő forradalom kényszerítette ki. A párton belüli harc a hatalmi struktúra felállításával lehetővé tette a társadalom számára, hogy zárójelbe tegye a jó és a rossz kommunisták vitáját, amivé manapság némelyek szeretnék a forradalmat degradálni.

1956. október 23-án letaposott, szervezeteitől, elitjétől, kultúrájától megfosztott polgári társadalom áll talpra, elsöpörve mind a jó, mind a rossz kommunisták álmait, s választ adva arra az álkérdésre, hogy lehetséges-e rendőrterror és idegen megszállás nélkül szocializmust építeni Magyarországon. Ezt még akkor...