Győriványi Sándor (FKGP)

1996. június 3.

DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Mélyen tisztelt Országgyűlés! Ebben késői órában megpróbálom az összeírt és gondosan cizellált mondanivalóimat gyorsabban pörgetni és gyorsabban végigolvasni, hisz tudom, hogy mindenki fáradt és összesen csak tizennégyen vagyunk a teremben. Az öregségi nyugdíjkorhatár emeléséről és az ezzel összefüggő törvénymódosításokról szóló T/2469. számú törvényjavaslat kérdéseiről és az ehhez készült anyaghoz szeretnék hozzászólni. Az utóbbi másfél évben a kormány a lakosság nagy többségének életszínvonalát keményen csökkentő törvények sorát terjesztette az Országgyűlés elé. Tette ezt azzal az indoklással, hogy mindezt kényszerből teszi, mivel a különböző törvények részei az államháztartás reformjának. Ha valóban reformról lenne szó, akkor a megszorító intézkedéseket, ha nehezen is, de tudomásul lehetne venni. Az egyes törvények vizsgálatánál azonban rendre kiderült, szó sincs átgondolt reformról, rendszerbe foglalt elképzelésekről, ezek többnyire vagy rövid távú, erőltetett költségcsökkentési törekvések, amelyek messzemenően figyelmen kívül hagyják a távolabbi következményeket, vagy látszatintézkedések, amelyek helye és szerepe vitatható. A jelen törvényjavaslat az utóbbi kategóriák közé tartozik.

Az előzetes információk arról szóltak, hogy a kormány a nyugdíjrendszer átfogó reformját készíti elő. A beterjesztett törvényjavaslat is, melyhez most a szokástól eltérően háttéranyagokat is biztosítottak, úgy kezeli a kérdéskört, mint egy hosszan érlelt koncepció végeredményét. Akárhogy vizsgáljuk azonban a törvénymódosítást, azt tapasztaljuk, hogy itt szó sincs lényegi reformról, mert ez nem más, mint a 1993. évi VIII. törvény kissé módosított változata.

A nyugdíjrendszernek az 1993. évi VIII. törvény alapján megfogalmazott ez a reformja, annak idején a társadalom széles körű ellenállásával találkozott. Sokan vitatták hasznosságát. Ennek folytán a végrehajtása elhúzódott. A most benyújtott törvényjavaslat ezért is kelt olyan nézetet, hogy látszatintézkedésről van szó, mert gyakorlatilag megállapíthatóan a negatív többleteredmény csupán a kétéves további nyugdíjkorhatár-emelés, ezen túlmenően a továbbiakhoz képest módosításokból fakad. Ugyanekkor azt is le kell szögeznem, hogy erőteljes látszatintézkedések vannak viszont azoknak a problémáknak a körében, amelyek az új elképzelésekből is fakadnak. Nézzük először a koncepció pénzügyi oldalát, hiszen teljesen egyértelmű, hogy végső soron ez motivál ma minden elképzelést. Nem kell különösebb gazdasági ismeret ahhoz, hogy megállapíthassuk 10-15 év távlatából, gazdasági eredményeket kiszámítani, még sokkal kiegyensúlyozottabb gazdasági viszonyok között is szinte lehetetlen.

Konkrét értékeket a jelen esetben a meghatározhatatlan változók nagy száma miatt egyébként sem lehet megállapítani. Modellezésként elfogadható lenne egy 1995. évi színvonalon és változatlan paraméterekkel történő számítás, mint ahogy ezt az egyéni példákban a háttéranyag megteszi, de az már nem fogadható el, hogy a számítások olyan mértékig pontatlanok, hogy modellként is elvesztik a realitásukat. Így az említett egyéni példák esetében a befolyó járulék számítása teljesen hibás, több helyen téves a nyugdíjösszeg kiszámítása, a továbbdolgozás esetén pedig elfelejtkezünk a nyugdíjnövelés beszámításáról. Ha ilyen körülmények között végezték el a társadalombiztosítási alapok egyenlegének számítását, akkor bizony jelentősen túlbecsülték a javulást.

Az eredmény túlbecsülését jól mutatja a viszonylag már közelről látható 1997. évi egyenlegszámítás, amely a társadalombiztosítási alapoknál mintegy 2-3 milliárd forintnyi javulást mutat. Alig egy oldallal arrébb a háttéranyag viszont közli: a nyugdíjkorhatár emelése a bevezetés évében nem jelent több problémát, mint az érintett korosztályba tartozó nők nagyobb része már ma is inaktív, a foglalkoztatók nagyobb része az 1996. évi december 31-ei feltételek alapján még nyugdíjcsökkenés nélkül mehet nyugdíjba. Azaz a megtakarítás teljesen fiktív. Ugyanakkor hihető, hogy az előnyugdíj átmeneti, 1997. évi megmaradása következtében valóban mintegy hárommilliárd forint lett a munkaerő-piaci alapnak a nyugdíjkorhatár emeléséből eredő többletkiadása.

Az államháztartási szinten érthetően a számítás csak 2000-ig terjed, ekkor a társadalombiztosítás egyenlegjavulása 16-20 milliárd forintra becsülhető, mintegy 10 milliárd forint munkaerő-piaci többletkiadás mellett. Az összevont megtakarítás tehát mintegy 6-10 milliárd forint, tekintve, hogy a nyugdíjbiztosítási alap évek óta lényegesen nagyobb hiányokkal zárt, ez az egyenlegjavulás gyakorlatilag alig old meg valamit. Csekély vigasz az az ígéret, hogy majd 2010 környékén milyen kedvező lesz a relatív 50-60 milliárd forint megtakarítás, mert már megszokhattuk, hogy az ilyen ígéretek sokkal hamarabb elavulnak. Azzal, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével önmagában nem oldódik meg a nyugdíjbiztosítás hiányainak, a nyugdíjak szinten tartásának kérdése, az itt dolgozók is tisztában vannak. A háttéranyag nyíltan kimondja, amit az indoklás bölcsen megkerül, a várt megtakarítás jelentős hányada abból ered, hogy a kedvezőtlen gazdasági, illetve szociális helyzet következtében az emberek rákényszerülnek arra, hogy nyugdíj mellett tovább dolgozzanak. Hiszen minél tovább dolgozik valaki, annál tovább fizeti a járulékot és annál kevesebbet kell a részére visszaadni.

Kétségtelen, hogy a nyugdíjbiztosítás szempontjából, legalábbis a törvényjavaslat kidolgozói szerint, az az ideális állampolgár, aki haláláig dolgozik, s így egyáltalán nem kell számára nyugdíjat visszafizetni. A felmerülő költségek között azonban van egy tétel, amiről a jogalkotók teljesen megfeledkeztek. Nevezetesen arról, hogy kiszámítsák a nyugdíjkorhatár emelése következtében mennyivel fog nőni az egészségbiztosítási alapnál a táppénz összege. A nyugdíjasnak ugyanis eddig, ha tovább dolgozott, hiába fizette a járulékot, nem járt a táppénz. Most viszont jelentős összeggel fog nőni a táppénzt igénylők köre. Arról nem is beszélve, hogy ezeknél a korosztályoknál az átlagnál lényegesen magasabb betegségi aránnyal kell számolni. Így könnyen előfordul, hogy ez az egyetlen tétel elfogyasztja a várható megtakarítások nagyobb hányadát és ezzel végképp tönkreteszik az egész elképzelést.

Mindezeket egybevetve, a nyugdíjrendszer módosításától teljes realizálása esetén sem lehet az 1995. évi szinten számolva, 20-25 milliárd forint megtakarításnál többet várni.

(21.20)

Itt viszont felmerül a kérdés: nem lehetett volna ezt a társadalmat súlyosan érintő problémát másképp megoldani? Emlékeznünk kell arra ugyanis, hogy a társadalombiztosítási alapok létrehozásánál még számoltak azzal, hogy e járulékbefizetések önmagukban nem lesznek elégségesek a kiadások tartós fedezéséhez. Ezért szabta meg a törvény, hogy a megfelelő vagyont kell részükre átadni. Ezt követően tapasztalhattuk, hogy az állami szervek a vagyonátadást először egyszerűen elszabotálták, a kormányváltás után pedig rendkívül egyszerűen oldották meg: a kormány kijelentette, hogy nem ad át vagyont. A kör ezzel bezárult. Ha végiggondoljuk, hogy a bankkonszolidációba mekkora összeget öltek bele, illetve mekkora összeget fordít az adófizetők pénzéből évente jelenleg is a költségvetés erre a célra, anélkül hogy látnánk konkrét hasznát, szégyenletes, hogy nem tudjuk megteremteni azt a pénzügyi alapot, ami befektetésként lehetővé tenné a hiányok hosszabb távú fedezését. A magam részéről azt kifogásolom, hogy a jogalkotók ezzel a lehetőséggel az újragondolást meg sem kísérelték.

A pénzügyi vetületek mellett a nyugdíjrendszer változásának feltétlenül meg kell nézni a társadalmi vonatkozásait is. A korábbi vitákban a nyugdíjkorhatár emelésének ellenzői sokszor felvetették, hogy Európában szinte utolsók vagyunk a születéskor várható átlagéletkor tekintetében, így rendkívül rövid a nyugdíjban tölthető idő. Ezt az érvet minden esetben lehurrogták azzal, hogy ez egy statisztikai átlag, amely a nyugdíjas kor vonatkozásában nem mond semmit. A háttéranyag 4. számú táblázata az Európa Tanács jóvoltából ennél viszont jóval többet mond. A 45 éves korban várható élettartam Magyarországon férfiak esetében 24,3 év, nők esetében 31,5 év. Tekintve, hogy közismert népbetegségeink: a szívinfarktus, a daganatos megbetegedések általában e kor után kezdik tömegesen szedni áldozataikat, a nyugdíjas kor szempontjából ez fogadható el megfelelő átlagnak, nem a 65 éves korban várható élettartam, amivel az adatok szerint a jogalkotók számoltak.

Ezt az adatsort figyelembe véve a 62. évtől járó nyugdíj esetében a férfiak átlagosan 7,3 évig, a nők 13,5 évig élvezhetik nyugdíjukat, azaz a korábbinál több mint 20%-kal, illetve 33%-kal kevesebb ideig.

A háttéranyag szinte sugallja, hogy vegyük észre: a legtöbb fejlett európai országban 65 év körül van az egységes nyugdíjkorhatár. Persze azt nem teszi hozzá, hogy a hasonló várható életkori adatok ott 6-7 évvel magasabbak. Azt különösen elfelejtik megemlíteni, hogy a várható élettartam vonatkozásában hozzánk legközelebb Törökország áll, s annak esetében a 45 éves korban várható élettartam itt 27,6, illetve nőknél 31 év, a nyugdíjkorhatár férfiaknál 55, a nőknél viszont csak 50 év. Magyarán szólva kétségtelen, ha megtudjuk az országban teremteni azt az életszínvonalat, egészségügyi ellátást, az életnek azt a minőségét, amely elősegíti a magasabb életkor, és ráadásul az aktív életkor elérését, indokolt lehet a nyugdíjkorhatár emelése. De amíg ezt nem tudjuk megtenni, nagyon meg kell fontolni az ilyen lépést.

A törvényjavaslat módosításai jogi oldalról nézve néha kénytelen arra gondolni az ember, hogy e javaslat alkotói úgy fogalmaznak, mintha nem is ebben az országban élnének. Teljesen komolyan veszik ugyanis azt a lehetőséget, hogy a nyugdíjkorhatárt elért emberek maguk döntik el, hogy meddig akarnak a nyugdíjkorhatár elérése után még dolgozni. Valószínűleg ezzel szemben a következő a valóság. Az 50 éves kor felett munkanélkülivé válók legnagyobb része már nem kap munkát, hiszen bőven vannak fiatalok. A munka törvénykönyve, a jogszabályok csak a nyugdíjkorhatár eléréséig védenek, utána a dolgozó teljesen a munkáltatónak van kiszolgáltatva, ha tovább akar dolgozni, hiszen bármikor felmondhatnak neki. A munkáltatót semmi sem ösztönzi az idős munkatárs megtartására. Ténylegesen csak egy szűk réteg, főképp a vezetők számára lesz alternatíva az ösztönző továbbdolgozás.

Ezen a területen további problémát is idéz elő az új szabályozás. A módosítás 1. §. (8) bekezdése alapján megteremti az előre hozott öregségi nyugdíj fogalmát. Ez a (10) bekezdésben megfogalmazott alapos nyugdíjcsökkenés következtében igazán nem tekinthető kedvezménynek.

Az 1991. évi 4. törvény módosításánál közölt értelmezés öregségi nyugdíjra jogosultnak tekinti azt is, aki előrehozott nyugdíjban részesül. Kérdés, hogy a munkatörvénykönyv védelme, amely a jogosultság megszerzéséig tart, ez esetben meddig terjed? Szinte biztos, hogy lesznek munkáltatók, akik kihasználják az értelmezés pontatlanságát, és az előrehozott nyugdíj feltételeinek bekövetkezésekor felmondanak a dolgozónak. A nyugdíjrendszer módosításánál, a nyugdíjkorhatár emelésénél a kormánytól felelősebb eljárás várható el.

A törvényjavaslatban megfogalmazott átmenet a problémák zömét a következő kormányzati ciklusra tolja át, és várhatóan hasonló bizonytalanságot idéz elő, mint a korábbi módosítás.

Ezzel a törvényjavaslattal csak megakadályozni lehet a nyugdíjrendszer valódi reformját. Ezért a Független Kisgazdapárt ezt a T/2469. sz. törvényjavaslatot elfogadni és megszavazni nem fogja. Köszönöm szépen.