Szabó Iván (Néppárt-MDNP)
DR. SZABÓ IVÁN, az MDNP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Ez a törvényjavaslat, és ahogy ez a Ház elé került, önmagában hordta azt, hogy ebbe az áldatlan állapotba manővereztük magunkat. 1956-nak az emléke és Nagy Imre emléke itt most olyan sérelmet szenvedett, amely egy erőszakkal átnyomott, nem egyeztetett és nem konszenzusos javaslat miatt gyakorlatilag, azt hiszem, méltatlan ehhez a Házhoz. Két kérdés keveredik, és azt hiszem, minden lényegi dolgot képviselőtársaim ebben a vitában elmondtak, nagy tisztelettel tekintek azokra, akik valóban szenvedéllyel mint ahogy ezt tette Vitányi képviselőtársam is , jó szándékkal vezérelve, valami olyasmit szeretnének elfogadtatni ezzel a Házzal, amelynek az egész miliője pillanatnyilag erre nem alkalmas.
Az egyik kérdés az, amelyet itt elég világosan Varga László, Kövér képviselőtársam is elmondott, Nagy Imre személyének az egész magyar történelemben való elhelyezkedését halála adta meg, hiszen valóban nem a forradalomnak a vezetője, hanem az események követője volt, de életében elérkezett egy olyan pillanat, amikor hitet tett valami olyasmi mellett, ami előtt akár egyetértett vele valaki politikailag, akár nem, fejet kell hajtani.
Ez az élete után a halálában lett Nagy Imre az, akit mi tisztelünk, aki vállalta azt, hogy inkább meghal, mint egy bizonyos jogba és a nemzethez való tartozásba való hitét feláldozta volna. Ő nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemben, mert közülük való volt. Nagyon jól tudta, hogy csak egy papírt kellene aláírnia, hogy lemond a miniszterelnökségről, mert erre ment ki az egész játék, és akár akkor két év múlva már a Hazafias Népfront somogyi titkára is lehetett volna. Ehelyett inkább meghalt, mert tudta, hogy az ilyen kis engedmények egy életre és egy történelemre vetítetten hiteltelenné teszik mindazt, amit egész életében ő hitt, és aminek a nevében cselekedett.
Ezért én azt hiszem, hogy nagyon is helyén volt az, amit Sándorffy képviselőtársam itt előhozott, itt nagyon sok ártatlanul kivégzettnek az emléke áll, és még azon túlmenően azok, akik 1956-ban az életüket áldozták a forradalomnak és a nemzet szabadságának az oltárán. Ezt egyben lehet kezelni. Ez egy egységes egész. És ebben a tekintetben, azt hiszem, túl közel vagyunk ahhoz, hogy egyetlen személy kiemelésével megtörjük ezt a harmóniát. Nem véletlen, hogy nem jött létre a konszenzus, és valóban én sem tudom másnak értékelni, mint a szocialista párt egy részének politikai akcióját, vagy éppenséggel neofita túlbuzgóságát, amellyel túl akarja tenni magát a valódi problémák megoldásán, ami '56 adósságaként a mai napig is a nyakunkon van.
Hogyan lehet azt megtenni, hogy könnyű szívvel ez a parlament '56-nak a mártír miniszterelnökéről néhány sorban megemlékezik egy olyan pártnak a javaslata alapján, amelynek kormányzása alatt pontosan még azok az erkölcsi igazságtételek is leálltak, amelyeknek a kapcsán azok a tömeggyilkosok, akik sortüzeket rendeltek el Magyarország különböző városaiban, akik Nagy Imre és az ő gondolatai mellett itt tüntettek, ezek szabadon járnak, ahol még a régi elnyomó rendszernek, azoknak, akik '56 után a megtorlásokban részt vettek, azoknak még mindig hatalmasan magasabb a nyugdíja, mint azoknak az özvegyeknek, akiknek ottmaradtak Mosonmagyaróváron vagy Salgótarján utcakövein a hozzátartozói, fiai, férjei, gyerekei.
Én azt hiszem, ez az a méltatlan helyzet, ami miatt nagyon szerencsétlen ennek a törvényjavaslatnak az áterőltetése. Való igaz az, hogy a történelemben van rá példa, hogy egy uralkodó testület, vagy egy vezetés belátja a maga hibáit, akkor való igaz az, hogy ennek bocsánatkéréssel kellett volna kezdődnie. Kövér Lászlónak teljesen igaza van, és másoknak is, akik arról beszéltek, a bűnbocsánat létezik. De a bűnbocsánat előtt valóban meg kell bánni a bűnöket.
George Bernard Shaw egy csodálatos darabot írt Szent Johannáról. Ehhez a darabhoz hosszabb előszót írt majdnem, mint maga a darab. Egy komoly tanulmányt, és ennek egy mondata nagyon figyelemreméltó. Shaw azt írja, hogy a katolikus egyház óriási cselekedetet hajtott végre akkor, amikor egy protestáns szellemiséget emelt az egyház szentjeinek sorába. Én úgy gondolom, hogy Shaw nem teológiai értelemben gondolta ezt, hanem világosan olyan értelemben, hogy egy adott időszakban az a Jeanne d'Arc, aki a nemzeti függetlenségért és az idegen betolakodók ellen szólította fegyverbe a franciákat, protestált az ellen az egyházi vezetés ellen, amelyik kollaborált az idegenekkel. És valóban megtörtént a szentté avatása is. Csak egyet ajánlok tisztelt képviselőtársaim figyelmébe, hogy a máglyán való megégettetése és rehabilitációja és szentté avatása között majdnem pontosan 500 év telt el, nem az az inkvizíciós püspöki testület emelte, kanonizálta a szentek sorába, amelyik a máglyára küldte őt. Óriási különbség! (Taps a jobb oldalról.)
Ezért én, nagyon röviden, azzal szeretném befejezni, hogy Nagy Imre emléke, olyan ember számára, mint jómagam is, aki '56-ban ott voltam és személyesen ismertem Nagy Imrét, sokkal tisztább és szentebb annál, hogy most ezt a méltatlan vitát folytassuk. És nagy tisztelettel két dolgot kérek. Az egyik: az előterjesztőktől, a másik pedig: megfontolásra, adott esetben a házbizottságtól.
Az egyik javaslat, amit megfontolásra ajánlok, hogy az előterjesztők vonják vissza ezt az előterjesztésüket. A másik pedig, ha ez nem történik meg, ezt a javaslatot úgy napoljuk el határidő nélkül, hogy ez a méltatlan vita, amelyik '56 és Nagy Imre emlékét nem piedesztálra emeli, hanem lerángatja a napi politika sarába, ezt beláthatatlan ideig ne tárgyalja ez a parlament. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokban.)