Mécs Imre (SZDSZ)

1996. június 3.

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszön szépen, elnök úr. És köszönöm szépen a Ház tagjainak, hogy átsegítettek ezen az ügyrendi nehézségen. Nagyon szomorú vagyok, mert valóban szerencsétlenre fordult ennek a törvényjavaslatnak a sorsa. Itt van mellettünk Nagy Erzsébet, Nagy Imrének a lánya, látom '56-os bajtársaink is vannak, és úgy gondolom, hogy ennek a törvénynek is ugyanúgy konszenzus alapját kellett volna képeznie, mint annyi másnak korábban a rendszerváltás idején. Sajnálom, hogy ide jutottunk, és én azt szeretném kérni a Háztól, hogy emelkedjünk föl pártpolitikai csatározásokon. Emelkedjünk föl ugyanúgy, ahogy '56-ban is ez történt. Sok itt a fiatal, aki nem élt akkor, vagy nem tudja ezt, de '56-ban az egység volt a jellemző. Össze tudtunk fogni. Amikor október 23-án este 6 óra körül itt álltunk a Ház előtt jó páran, akkor egyszerre éreztük, hogy azonosan gondolkodunk, pedig sok helyről jöttünk. Azonosan gondolkodunk, ugyanazt akarjuk, és ebben az esetben egyetlenegy ember volt, akinek a neve eszünkbe jutott, és ez Nagy Imre volt. Nagy Imre volt az az ember, akiben bíztunk. A többi politikusban nem bíztunk. Hiteltelenek voltak. És Nagy Imrében is azért bíztunk, mert '53-ban a nemzet elé állt, abból az iszonyatos szorításból engedett, hazajöhettek az internálótáborból az elhurcoltak, levelet írhattak a börtönből a letartóztatottak, a kitelepítettek legalább Budapest környékére visszatérhettek, az esztelen nehézipari fejlesztést, az őrültséget visszafogták, a magyar paraszt egy picit lélegzethez jutott.

Nem sokáig tartott. Moszkvában átrendeződött a hatalom, Nagy Imre bukott ember lett. Nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ma már csak a történészek tudják azt, hogy mit jelentett akkoriban ez. Nem létezett bukott politikus a szovjet birodalomban, azok elpusztultak, eltűntek. Nagy Imre vállalta ezt a szerepet. Nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ma már ez nüánsznak tűnik. Akkor hallatlanul bátor dolog volt. Mesélik, hogy Nagy Imre vasárnaponként a Váci utcában sétált, és közben az emberek köszöntötték, kalapot emeltek, és ez az ember ez egy emberi vonás, azért mondom el , kalapja alól kipislogva örömmel nyugtázta ezt a népszerűséget. Egyszerűen '56 október 23-án este nem volt senki, aki szóba jöhetett volna. Természetesen Nagy Imre hús-vér ember volt. A múltjával, a neveltetésével, szörnyű pártjának minden nyomottságával. De ki tudott emberként ebből szakadni. Hibái voltak. Cunktatorkodot, késett, késlekedett. Először több nap késése volt, aztán egy nap késése, aztán órákat késett. S ezek a késedelmek végül november 4-én érték utol egymást, amikor reggel azt a lélekbe markoló nyilatkozatát megtette. S utána, kálváriáján előrehaladva, nem volt hajlandó visszafordulni. Megmentette volna az életét, köztudott, ha aláírja a lemondását, ha legitimálja azt a quisling-rendszert, nem volt hajlandó erre. Végigcsinálta a pert, nem tudom, hogy Halda Aliz mért kívánja a szörnyű filmet megnézni, végigcsinálta keményen, és odaállt az akasztófa alá. És nem volt hajlandó, nem volt hajlandó visszalépni. Amikor kritikus helyzet volt, nemzete mellé állt.

Na most a másik kérdés. Valóban igaz, több száz kivégzett mártírja van '56-nak. Ott voltam, én is majdnem az lettem. Együtt kell őket kezelni. Ahogy, nagyon helyesen, ugyanoda temették őt vissza az agnoszkálás után, a társai közé, ezt az egységet nem szabad megbontani. Köszönöm Sándorffy Ottónak és másoknak, akik azt javasolták, hogy Nagy Imrét és mártírtársait együtt kell kezelnünk. Ők egyek. Egységgé váltak, mint a 13 aradi vértanú, aki egyébként 15. Azok is mind más és más ember voltak. Csomóan nem is tudtak magyarul. Mégis egyek a nemzet emlékezetében. Ugyanúgy Nagy Imre és '56 és a mártírok emlékezete együtt egy közös egységet képez. Az egész világ így ismerte meg a magyar forradalmat. Nagy Imre nevével fémjelezve.

Ilyen a történelem. Tudjuk jól, hogy Rákóczi Ferencről is Szekfü Gyula írt deheroizáló könyvet. Kossuth Lajost se könnyű deheroizálni. Szabad professzor úr tudja ezt legjobban megmondani. Mégis az a Kossuth Lajos, aki '48-nak a szimbóluma, az a Rákóczi Ferenc, aki a szabadságharcnak a szimbóluma, a nemzet emlékezetében élő, ezeknek a sorába tartozik Nagy Imre. És nem tudom elfogadni azt a doktriner érvet, hogy akkor úgyszólván mindenkiről emléktörvényt kellene tennünk. Nem, százévenként egyszer tegyünk ilyet. Majd a jövő században üljön össze a parlament és ismét törvénybe iktassa egy embernek a nevét. Most, úgy gondolom, ebben a században '56 volt a legnagyobb esemény, és '56 neve összeforrt Nagy Imre nevével és mártírtársai nevével. Szeretném támogatni, és azt hiszem, hogy a többi előterjesztő társam is benne lesz ebben, hogy együtt örökítsük meg az ő nevüket. Hadd mondjam el azt, hogy 1986-ban, a 30. évfordulón, amikor megjelentek az újságírók és a filmesek a 301. parcellában, Nagy Imréről és társairól beszéltünk.

'88. június 16-án a belvárosban, amikor vertek bennünket a rendőrök lehet, hogy azok, akik ma is szolgálatban vannak, mindegy , akkor együtt skandáltuk végre harmincvalahány év után Nagy Imrének a nevét, és a többi kivégzettnek a nevét. Nagy Imre még óriási szolgálatot tett nekünk a megújuló magyar társadalomnak, '89. június 16-án, amikor több százezren együtt, megfogva egymás kezét, kiáltottuk Nagy Imre nevét, Maléter Pál nevét, Szilágyi József nevét, Angyal István, Békési Béla és a többi kivégzettnek a nevét.

Ez a parlament, ez az új köztársaság, amelynek október 23-a születésnapja, ez is nagyon sokat köszönhet Nagy Imrének és Nagy Imre emlékének. Úgy gondolom, magunkat tiszteljük meg, ha Nagy Imrének és mártírtársainak emlékét törvénybe iktatjuk. Ez egy régi magyar történelmi szokás, ilyen nincs a világban sehol. Igazuk van a doktriner történészeknek. De mi ezekhez a magyar szokásokhoz ragaszkodjunk, és úgy gondolom szobámban is ott van Nagy Imrének a képe, nem tudnék jóízűen tovább ránézni, vagy akár a tükörbe nézni , hogyha nem írtam volna alá ezt a javaslatot. Függetlenül attól, hogy hogy indult meg.

Az a kérésem azoknak, akik semmiképp sem tudják elfogadni ezt a törvényjavaslatot, azok ne vegyenek részt a szavazásban, ne akadályozzák meg, hogy a törvény megszülessen. Aki teheti, kérem szavazza meg az én kérésemre, Nagy Imre emlékére, a budapesti srácoknak az emlékére, együtt szavazzuk meg őket! Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalról.)