Csige József (MSZP)

1996. június 9.

CSIGE JÓZSEF (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Megírt változat kicsit hosszúra nyúló felszólalásom helyett inkább elmondom azt, hogy lassan, tűnődve készültem a felszólalásra, érzékelve és értékelve az oktatási törvény módosítására vonatkozó törvényjavaslat minden pozitív indítványát, szigorú kritikával nézve valamennyi olyan elemét, amely az általam ismert közoktatási rendszerben nem eléggé, vagy nem javít kellőképpen, figyelve arra, hogy az óvodáktól a középiskoláig, a nulladik évfolyamtól a tizenharmadikig működőképes és minél inkább esélyegyenlőséget biztosító oktatási rendszer jöjjön létre a módosítások következtében, olyan rendszer, amelyben a távolabbi kis falvak és a nagyvárosok kültelkeinek gyermekei is megtalálják a helyüket, ahol a társadalomban megfigyelhető széttagolódás, egymástól való távolodás egy kicsit csökken, és egy kicsit jobb kedvvel, mint ma, taníthat a tanító meg a tanár és tanulhat a diák. Én úgy gondolom, hogy ez a törvénymódosítás alapvetően ebbe az irányba megy, helyes célokat, törekvéseket fogalmaz meg, ha a nem kedvező gazdasági helyzetben ezekhez nem is tudja mindig hozzárendelni a megfelelő eszközöket, és mindenképpen kevesebbet, és a tavalyi, idei, gondolom a jövő évi költségvetési törvény is kevesebbet, mint amennyit szeretnénk, mint amennyit kívánatosnak tartanánk.

Én úgy gondolom, hogy indokolt bármelyik oldalról a kritika, úgy gondolom, hogy joggal várhatjuk el önmagunktól és ellenzéki képviselőtársainktól is, hogy keressék meg azokat a reálisan létező gondokat és a változtatandó pontokat, amelyekben konszenzusra tudunk jönni, és együtt, a törvény módosításában keresztül tudjuk vinni. Nyilvánvalóan vannak és lesznek is olyan pontok, amelyekben nem tudjuk ezt a konszenzust megteremteni, nem is feltétlenül szándékaink miatt, hanem eltérő helyzetünk, alapállásunk vagy a választókörzetünk követelményei miatt nem tudunk pontosan közös nevezőre jutni.

De a nemzeti érdek, az ország érdeke mégiscsak azt kívánja, hogy kísérletet tegyünk újra meg újra az egyetértés minimumának megteremtésére, hogy a közoktatási rendszer működőképességét, teljesítményét és én most tartalmi teljesítményekre gondolok javíthassuk. Az ugyanis a véleményem és tapasztalatom, hogy valóban jogos az aggály, hogy az utóbbi években én 6-7 évre teszem ezeket az utóbbi éveket, és nem törvényszerűen a rendszerváltáshoz kötöm romlottak ezek a teljesítmények, elbizonytalanodtak az iskolák, bizonytalanná váltak a tantervek, azok végrehajthatósága, cserélhetővé, olykor cserélendővé váltak a tankönyvek, máskor a tantestületeket belső viták és politikai harcok osztották meg, megint máskor a fenntartó és az iskolák közötti viták porlasztották, lohasztották a munkakedvet, és mindezek együttvéve nem tudták eléggé segíteni az egyébként is nehéz körülmények között folyó munka tartalmának erősítését, a nevelés hatékonyságát. És itt ilyen szempontból úgyszólván mindegy, hogy itt egyéni, individuális nevelést fogalmaz meg célként valaki, vagy kollektív közösségi nevelést, mert maga a személyiség alakítása szenvedett hátrányt és csorbát, és ez nem varrható sem az előző, sem a jelenlegi, sem egy korábbi kormány nyakába pusztán. A viszonyok, a feltételek alakulása eredményezte ezt.

Az az igazság, hogy az iskolákban ma is húsz évvel ezelőtt megfogalmazott tantervek szerint folyik a munka, vagy folyna, hiszen azóta megszületett tankönyvváltozatok, politikai rendszerváltásunk úgyszólván lehetetlenné tettek bizonyos tárgyakban, témákban tankönyvi használatot, és olyanfajta szabadság, vagy ahelyett olykor szabadosság alakult ki, amely a készségek és a képességek fejlesztésében, az embernevelésben jelentettek hátrányt.

Én úgy gondolom, hogy szemléletében, a peremfeltételek biztosításában ez a törvény kedvezőbbé teszi a nemzeti alaptanterv bevezethetőségét, javítja a garanciális feltételeket az iskolákat használók számára, szülőkre, gyermekekre gondolok, erősítheti az iskolafenntartókat abban, hogy előretervezhetőbb módon biztosítsák intézményeik fenntartását, javulhatnak a társadalomlélektani, de az iskolán belüli, a pedagógiai, pszichológiai feltételek is, a pedagógiai munka tervezésében, szervezésében és hát konkrétan a végrehajtásban, ami a tantermekben, a tanulócsoportokban folyik. Mert erre van elsősorban szükség, a tartalmi elrendezettségre, a tisztes végiggondolásra, amelyhez az alapokat mégiscsak biztosítja a NAT, és arra, hogy szakmailag igényes munka megszervezése folyhassék. A törvény ilyen szempontból feltétlenül csökkenti azt a provizóriumot, azt a hosszú évek óta tartó ideiglenességet, amelyről az imént bátorkodtam szólni.

A jogbiztonság, a megmaradási biztonság, a szakmai felkészültség erősítése töltheti meg tartalommal az óraterveket, azokat a törvényjavaslatban százalékban megfogalmazott pluszóra-lehetőségeket, amelyek a nevelő-oktató munkában eredményt hozhatnak.

(20.20)

És én ezt feltétlenül fontosnak tartom, hogy az óvodák működési feltételei biztonságosak maradjanak, hogy ne álljunk meg, vagy ne csússzunk vissza a pusztán egy évig tartó óvodáztatásig.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy az óratervekhez pluszként járuló órakeretek tartalommal töltődjenek meg, de a kívánt mennyiséget is elérjék, hogy már az első három évfolyamban, de az azt követő évfolyamokban is konkrétan tervezhető és felhasználható időkerettel dolgozhassunk, és még egy kicsivel kedvezőbbek is legyenek ezek, és módosító indítványaink majd erre irányulnak, mint ahogyan a benyújtott tervezetben olvashatjuk. Szükségesnek látjuk például, hogy az első három évfolyamnál ne 10, hanem 15 százaléknyi órakeret lehessen, vagy éppenséggel a tizenegyedik, tizenkettedik évfolyam esetében ne 50, hanem akár 60 százaléknyi legyen ez a készségfejlesztésre, képességfejlesztésre, csoportbontásra, tehetséggondozásra fordítható időkeret, amely ugyancsak a tartalom javítása felé viheti el a figyelmünket, hiszen minden esetben, amikor a tartalom felé fordulunk, háttérbe szorulhatnak a külsődleges, az esetleges, nem a személyiséget fejlesztő eszközök és gondolatok, és ebből a gyermekeknek, tanítványainknak csak haszna származhat.

Ilyen szempontból rendkívül fontosnak vélem, tartom, hiszem a tankötelezettség kiterjesztését is. Én jól tudom, hogy Európában ez ma még nem általános. De azt is, hogy vannak országok, ahol már kiterjesztett a tankötelezettség. Fiatal tanárként megéltem 35 évvel ezelőtt, amikor kimondta a törvény a 16 éves életkorig tartó tankötelezettséget, és tudom, hogy milyen keservesen vált általánossá előbb csak a nyolc általános, majd a 16 év felé araszolgatással a 16 éves tényleges tankötelezettség, és nincsenek illúzióim afelől, hogy a 18. életévig tartó tankötelezettséget oly könnyen elérhetnénk-e egyik évről a másikra.

Ezért tartom helyesnek, okszerűnek és végrehajthatónak a törvényjavaslat ama megfontolását, hogy a majd ezután iskolába lépő korosztályokra terjeszti ki a bizonyos megszorító körülményeket számba véve, feltételekkel együtt, bizonyos engedményeket téve, amiről majd a részletes vita keretében egyébként szólunk terjeszti ki a 12. évig, illetve a 18. életévig a tankötelezettséget, amely reményeim szerint az ország egésze számára, de különösen az ország szegényebbik, elmaradottabbik keleti fele számára jelenthet emelkedést, hogy az a civilizációs és kulturális lejtő, amire a szaktudományok képviselői oly gyakran hivatkoznak, amelyben nyugatról keletre haladva csak a főváros jelent némi döccenőt, valami kicsit kiegyenesednék, valami kicsit azokból a hátrányokból lefaragni lehessen, és egy fontos emeltyűje, eszköze lehet a közoktatási törvény módosításában olvasható tankötelezettségi korhatár felemelésének is.

És én jól tudom, hogy ezt lehet papírra írt és netán papíron maradó intézkedésnek is tekinteni. De az eddigi életem és a pályám, az iskolában, a tanteremben eltöltött, tanárként eltöltött 33 évem meggyőzött róla, hogy a távlatos célok felé mozgatni a magunk, a gyermekek, a szülők gondolkodását és magatartását, felgyorsíthatja, az érdekeltségi elemekkel együtt megerősítheti azt a törekvést, hogy valódi tartalma is lehessen ennek a 12 éves időtartamig tartó, a 18. életévig nyúló tankötelezettségnek. És azt gondolom, hogy ezzel szemben szakmainak álcázott politikai érveket vagy durva politikai érveket szembetámasztani csak azért, hogy még a távlatos megvalósulását is ellehetetlenítsük, legalábbis korszerűtlen, legalábbis az ország szegényebbik, elmaradottabb felével való szembefordulást jelentené. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos ezzel összefüggésben a NAT továbbfejlesztése mind a két eszköz útján, úgy is, hogy a tizenegyedik, tizenkettedik, netán tizenharmadik évfolyam anyagát az érettségi vizsga követelményeiben többféleképpen megfogalmazva rögzíteni, de úgy is, továbbgondolkodva, fejlesztve, a pedagógia tudomány eszközeit is fölhasználva 12 évre kiterjeszteni a NAT-ot mint alapkövetelményi rendszert. Nem megoldhatatlan, bár ma nehezen járható útnak látszik.

Csak röviden szeretnék ezzel kapcsolatban szólni az érettségivel kapcsolatban fölmerülő aggályokról. Én magam talán 50-60, de lehet, hogy 80 osztály érettségijén vettem részt az elmúlt évtizedekben. Voltam egyházi iskolákban éppúgy, mint állami vagy önkormányzati iskolákban, voltam nagyvárosiban érettségi elnök éppúgy, mint kistelepülésen, és mindenütt tapasztaltam az elmúlt másfél évtizedben, hogy ez a másfél szintű érettségi, ami mostanában működött, milyen emelítő tényező, milyen motiváló tényező volt azok számára is, akik nem közös érettségi-felvételi dolgozatot írtak, hanem iskolai írásbelivel tettek, mondjuk, matematikából érettségi vizsgát.

Én azt gondolom, hogy ennek a tendenciának az erősítése és a kétszintű érettségi nem doktriner megközelítése, hanem tartalmas kidolgozása csak hasznára válhat a nagyvárosi gyermekeknek éppúgy, mint a vidéki gimnazistáknak vagy szakközépiskolásoknak, és azt gondolom, hogy ebben konszenzusra lehet jutni.

Meg kell mondanom, hogy bennem is ott az aggodalom, mert az aggodalom nem ellenzéki kiváltság vagy specialitás, hanem mindnyájunkban aggodalom is megfogalmazódik, nem is annyira a törvény szándékával, nem is a tartalmával, hanem a bennünket körülvevő világgal, gazdasági lehetőségeinkkel összefüggésben fogalmazódnak meg a kétségek. Mekkora osztálylétszámot, milyen csoportbontási feltételek mellett, miből és hogyan lehet finanszírozni?

Nyilvánvalónak gondolom, hogy az állam felelősségének és a központi költségvetés részesedésének növekednie kell a közoktatási intézményrendszerek tekintetében, mégpedig minőségileg olyanfajta ugrásra kell számítani na, nevezzük inkább csak előrelépésnek mint az óvodáknál bekövetkezett az idén, mint a szerény kísérletek, az ideiek, legalábbis már mutatták ezt a törekvést. Csak határozottabb, bátrabb lépésre van szükség, és én azt gondolom, hogyha nem oldható meg az, hogy az előző évi költségvetés százalékában fogalmazzuk meg a központi költségvetés részesedését, akkor az érintett költségvetési évet megelőző második év számításba vett költségvetési hozzájárulásán, úgy kell számításba venni, hogy az állami részarány minimálisan elérje a 85 százalékot, mert ez lesz az az összeg, amelyhez az önkormányzatok a maguk kis szerény lehetőségeit hozzátéve valóban működőképes intézményrendszert tudjanak fenntartani, sőt, minőségi fejlesztést is elérni.

Aggályosnak tartom a kötelező óraszámok emelését is. Egyáltalán, minden megszorító intézkedés, akár bennünket érint, akár mást, mindig feszültséget, aggályokat vált ki az emberben, és szeretné elkerülni még olyankor is, amikor érzi, vagy netán hidegebb fejével tudja, hogy lépni kell valamit. Valami ilyen ambivalens lelkiállapotban beszélek erről is, amikor azt mondom, hogy igen, talán valamit muszáj lesz lépni. De ne siessünk azért ezzel olyan rettenetesen, és ne állítsuk szembe az iskolákat, a pedagógusokat az önkormányzatokkal, és hát azért mégse úgy tüntessük fel, hogy majd az iskola döntené romba az önkormányzatokat, mert nem rohan a kötelező óraszámokat felemelni.

(20.30)

(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)

Azt gondolom, hogy nem volna túl későn, ha jövő szeptemberben kerülne erre sor, és azt gondolom, hogy '97. február 1-je előtt pedig semmiképpen. Aki harminchárom évet tanított, mint én magam az iskolában, tudja, és felvilágosítás nélkül tudja, hogy nem február 1-je a fordulópont az iskolában, és magunk is tisztában vagyunk ezzel. Ezért a február 1-je annyival jobb, mint a '96. szeptember 1-je, hogy ki lehet dolgozni, valóban ki lehet dolgozni azokat az eszközöket, amelyekkel elérhető, hogy új pedagógus bértáblával, jövedelemcsökkenés nélkül lehessen átvezetni ezt a kényelmetlen intézkedés-sorozatot.

Én úgy gondolom, hogy még egy kérdésről feltétlenül szeretnék szólni. Ez pedig a tanulócsoportok létszáma. Mint képviselőtársaim látják, a beterjesztett törvényjavaslatban a maximális óraszámok emeléséről nincsen szó. Osztálylétszámokról, csoportszámokról beszélek, úgy látszik telik az idő, az ember ha gondolatot talán még nem is, szót már téveszt. Azt gondolom, hogy egy elem azonban hiányzik belőle. Mégpedig egy olyan elem, ami nem kerül pénzbe, nevezetesen az átlaglétszámok meghatározása. Jól tudom, hogy ez nem finanszírozási alap, azt is tudom, hogy ez önmagában nem ment meg két iskolát sem, de azt igen, hogy benne van a pedagógiai gondolkodás ebben az átlaglétszámban, és benne van az az érvlehetőség, amely az iskolák kezében talán nehéz helyzetben is használható, és a működőképesség nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is biztosítható lesz. Vagyis... közben nincs minimális létszám, ne is legyen, a maximális létszám maradjon, átlaglétszám pedig legyen. És legyen működőképes közoktatási törvény is, amely a beterjesztett módosító javaslattal a hozzá beadott és azzal összhangba hozható, javító módosító indítványokkal együtt külön feltételek mellett működő magyar oktatási rendszert fog jelenteni belátható időn belül. Köszönöm szépen. (Taps.)