Orosz István (MSZP)

1996. június 9.

DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A közoktatás Magyarországon mindig közügy volt, ma is az. Nemcsak azért, mert a közoktatásban foglalkoztatott pedagógusok a legnagyobb közalkalmazotti réteget jelentik, s az, hogy a pedagógus milyen feltételek között él és tanít, az ország egészének közérzetét is tükrözi, hanem azért is, mert ebben az országban a csecsemőket kivéve mindenki tanuló, szülő vagy nagyszülő, és ilyen minőségében érintett az oktatásügyben.

Nem tudom, hányan ismerik Eötvös József véleményét, aki szerint, idézem: "Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük. De a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad." De állítom, hogy sokan egyetértenek vele. Az oktatási törvényeknek reményem szerint a legfőbb célkitűzése csak az lehet, hogy jó oktatási rendszert teremtsenek, hogy szellemi tehetségeinkre gyakorolt hatásuk megmaradjon. Ez volt a legfőbb célkitűzése Eötvös népiskolai törvényének és azóta sok oktatási törvénynek, a legutóbb 1993-ban megalkotottnak, s az előttünk fekvőnek is.

Senkitől sincs felhatalmazásom arra, hogy az 1993ban megalkotott közoktatási törvényről, amely az én életemben már a sokadik volt, véleményt mondjak, még kevésbé arra, hogy a módosítási javaslatot értékeljem. Ez utóbbit majd megteszi az élet, a gyakorlat. S látva a csaknem kétéves előkészületet, csak reménykedni tudok, hogy a megmérettetéskor nem fog könnyűnek találtatni. Amit egy viszonylag rövid hozzászólásban el szeretnék mondani, az mindössze három kérdés. Egy olyan, amit ha nem is részleteiben, de az eddigi vita már érintett, kettő pedig olyan, amiről képviselőtársaim eddig még nem szóltak.

A három kérdés a következő: a vezetőkiválasztás kérdésköre a törvénytervezetben, a kötelező továbbképzési szakvizsga, a harmadik pedig a közoktatás és a felsőoktatás kapcsolata.

A nevelőtestület és az igazgató kapcsolata a diktatúra éveiben igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni az iskolák egy részében nem volt felhőtlen. Anélkül, hogy a tisztességes igazgatókat, akik védelmezték tantestületüket, és ezért bírták is a közösség bizalmát, meg akarnám sérteni, tudomásul kell venni, hogy kiválasztásuk nem az iskolában, hanem más fórumokon dőlt el. Az igazgató bizalmi ember volt, szerepelt a káderlistán, s bizonyos elvárásoknak meg kellett felelnie. Az igazi áttörés az 1985. évi törvényben következett be, amikor a törvény egyetértési jogot biztosított a tantestületnek az igazgató kinevezésében. Ez azt jelentette, hogy a tantestület többségi támogatása nélkül a fenntartó akkor a magyar állam nem nevezhette ki az igazgatót. Nem én vagyok az egyedüli, aki ezt a helyzetet a puhuló diktatúrában a demokrácia diadalaként üdvözölte. Új helyzet alakult ki a közoktatási intézményekben a rendszerváltozás után, amikor az iskolák fenntartói az önkormányzatok lettek.

Ismeretes, hogy egy alkotmánybírósági határozat az önkormányzati törvény kapcsán alkotmányellenesnek nyilvánította a tantestületek egyetértési jogát, pontosabban emlékezetem szerint összeegyeztethetetlennek az önkormányzati törvénnyel. E döntés után senki nem vizsgálta a tantestületek számára is elfogadható megoldásokat. Az önkormányzati törvény megváltoztatása fel sem merült, így a tantestület egyetértési joga elenyészett. Az 1993. évi LXXIX. törvényben szerepelt egy olyan általános megfogalmazás, hogy, idézem: "A nevelőtestület véleményt nyilváníthat vagy javaslatot tehet a nevelési-oktatási intézmény működésével kapcsolatos valamennyi kérdésben". A kötelező vélemény-nyilvánítás azonban az 56. § (2) bekezdése szerint a tantárgyfelosztásra, a pedagógusok külön megbízásainak elosztására és az igazgatóhelyettesek megbízására vonatkozott.

Ugyanakkor a fenntartók kötelezettsége maradt, hogy a közoktatási intézmény vezetőjének megbízásával kapcsolatban a döntés előtt beszerezze, idézem: "az intézmény alkalmazotti közösségének, valamint az iskolaszékeknek, az iskola diákönkormányzati szervének és a szakközépiskolák és szakiskolák esetében a munkáltatók érdekképviseleti szervének a véleményét is". E vélemények azonban semmire sem kötelezték a fenntartót. Akkor sem, ha erősítették egymást, akkor sem, ha ellentétesek voltak.

Az elmúlt négy évben egy város képviselő-testületének tagjaként tudok olyan esetet, amelyben nemcsak a törvény szerint illetékes szervek, de az adott eset oktatási bizottságának véleményét is figyelmen kívül hagyva dőlt el a közgyűlésben az igazgatói pályázat ügye.

A valóság ismeretében számomra nagyon fontos volt, hogy a koalíciós szerződés arra utasította a kormányt, megint idézem: "Vizsgálja meg, hogy az Alkotmánybíróság döntésével összhangban a jelenlegi gyakorlathoz képest miként erősíthető és érvényesíthető a nevelőtestület véleményező, értékelő, kezdeményező közreműködése az intézményvezető kinevezésében" eddig az idézet.

Örömmel láttam, hogy a módosító javaslatban a nevelőtestület döntési jogkörébe került, idézem: "az intézmény vezetői, intézmény egységvezetői pályázathoz készített vezetési programmal összefüggő szakmai vélemény kialakítása", 43. §.

Úgy vélem, ez is több, mint ami a hatályos törvényben szerepel. De kevesebb, mint ami a kormányprogramban foglaltak alapján elvárható lenne. Nincs benne a tervezetben a tantestület kezdeményező közreműködése, amit az alkotmányozás, alkotmánybírósági döntés egyáltalán nem tilt. Az én felfogásom szerint a véleményezés és az értékelés csak annyit jelent, hogy egy személytelen vezetési programról mondhat a tantestület véleményt, s ha jól értem magáról a személyről nem. A legjobb vezetési program mögött is állhat egy olyan személyiség, akire, ahogy szokták mondani, a kutyáját sem bízná az ember.

Azt már fel sem merem vetni, hogy az önkormányzati törvény módosításával lényegesen szélesebb jogokkal is felruházhatók lettek volna a tantestületek a kormányprogram szellemében. Nem tudom, végül is a jelenlegi gyakorlathoz képest erősödött-e a tantestületek szerepe azzal, hogy a testületi jogok között fel van sorolva a fentebb idézett passzus. Egyáltalán megvizsgálta-e valaki a törvény-előkészítés hosszú hónapjai alatt, hogy miként erősíthetők a tantestületek jogosultságai e területen? Mélységesen elszomorítana, ha ez számunkra nem lenne fontos kérdés.

A második kérdéskör, amiről szólni kívánok, a pedagógus-továbbképzési szakvizsga törvényi előírása. Úgy vélem, nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a pedagógusok szakmai továbbképzését már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna oldani. Takács Péter, Takács Imre és Dobos Krisztina képviselőtársaim hozzászólása megerősített e vélekedésemben. Azt azért kissé bizarr ötletnek tartom, hogy bizonyos tudományszakokban ennek a továbbképzésnek már három év múlva a diplomaszerzés után be kellene következnie.

Képviselőtársamnak rossz véleménye lehet a felsőoktatásról, ha feltételezi, hogy az ott tanultak három év alatt elévülnek. Egyébként nem lenne pedagógiailag sem helyes, ha a gyorsan változó tudomány hipotetikus megállapításai azonnal bekerülnének az oktatásba. Magam, történészként, rémülettel szoktam hallani, hogy például a kettős honfoglalás elmélete, amelyet az általam nagyra becsült László Gyula professzor is csak hipotézisnek tekint, bizonyosságként jelenik meg egyes iskolákban, nem is beszélve a sumér-magyar rokonság délibábos téveszméjéről. Igaz, ez utóbbira itt a parlamentben is lehet hivatkozni.

(18.10)

Nagyon nem szeretném, ha a következőkben, amikor a pedagógus-szakvizsgával és a hétévenként kötelező továbbképzéssel kapcsolatban kérdéseket kívánok megfogalmazni, bárki azt gondolná, hogy nem vagyok híve a továbbképzés rendszerének. Vallom, hogy a pedagógusok továbbképzését ugyanúgy meg kell oldani, mint a mérnökökét vagy orvosokét, de remélem, hogy erre nem fog születni egy pedagógus továbbképző intézet, amely a jövőben majd pedagógus továbbképző egyetemmé alakul, az ismert hazai gyakorlatnak megfelelően.

Nem teljesen megnyugtató számomra, hogy a parlamenti döntést követő kormányhatározatban nem szerepel, hogy hol lehet szakvizsgát letenni. Ha abból indulok ki, hogy ez egy második diploma, akkor arra következtetek, hogy felsőoktatási intézménynek (sic!), hiszen ennek van diplomakiadási joga.

A harmadik kérdéskör elemzésekor még vissza kívánok térni rá, hogy tudnak-e erről a felsőoktatási intézmények, hogy ilyen feladataik is lesznek. Igaz, kötelezően a szakvizsga ha jól értem a törvény szövegét először csak az 1997-ben felvett, így leghamarabb, az óvópedagógus esetében, a 2000-ben diplomát szerzőknek tíz év múlva, azaz 2010-ben lesz érvényes. A tanítók és tanárok esetében még egy, illetőleg két évvel később.

Önkéntes alapon azonban a kormányhatározat-tervezet szerint már 1997-től lehet jelentkezni a szakvizsga letételére, s utána a magasabb besorolásnak hatályba kell lépni. Nem merek bele se gondolni, mi történik az egyetemekkel és a főiskolákkal, ha 1997-ben a 200 ezer pedagógus fele meggondolja, hogy ő pedagógus-szakvizsgát kíván tenni. Gondolom a levelező vagy távoktatási formában folyó képzés valamilyen kedvezménnyel is jár majd a pedagógusok számára az óratartásban, egyéb iskolai munkában, ugyanúgy, mint azokon a munkahelyeken, ahol szerte e hazában, ahol a továbbképzés, például a vasutasoknál, kötelező előírás.

Nyilván nehéz felfogóképességem miatt nem teljesen világos számomra, hogy mit jelent pontosan a szakirányú továbbképzés. Az óvópedagógusok és a tanítók esetében nyilván pedagógiát. Bár itt is problematikus a szakkollégiumot végzett tanítók helyzete. Itt nyilván ugyanazt fogják megerősíteni.

A tanárok azonban nem egyszerűen pedagógusok, hanem egy- vagy kétszakos tanárok. A szakot is meg kell erősíteni, vagy csak a pedagógiát. A szak megerősítésében elégséges-e a szakmódszertan újratanulása, vagy ne adj' isten egy fizika szakos tanárnak a fizikát is meg kell erősíteni. Aki a két szakot erősíti meg, az ugyanúgy a G kategóriába lép, mint aki egyet? Ha valaki, kétszakos tanár létére, az egyik szakjából eredményes szakvizsgát tesz, a másikból nem, azt el kell-e bocsátani az állásából, vagy a G kategóriába átsorolni?

Azért nem folytatom tovább, mert képviselőtársaim azt gondolhatják, hogy nem komolyan beszélek, pedig nagyon komolyan.

Tudom, a lehetséges válasz: mindezekről majd rendelkezik a kormányrendelet. Ezekbe a rendelkezésekbe pedig a parlamentnek már nem lehet beleszólása. De ne felejtsék el képviselőtársaim, itt olyan horderejű kérdésről van szó, amire még nem volt példa a hazai pedagógusképzés történetében.

Először mondjuk ki ugyanis, hogy a pedagógus-szakvizsga és a továbbképzés elvégzése alkalmazási feltétel, s annak a diplomája, aki ezt nem teljesíti, érvénytelen.

Nagyon remélem, hogy hasonló törvények a jövőben a mérnökökre, közgazdászokra és más felsőfokú diplomásokra is fognak születni, hogy a pedagógusok mint a legjobban fizetett diplomás réteg, ne egyedül árválkodjanak ebben a sorban. Nem vagyok annyira tájékozatlan, hogy ne tudnám, van olyan európai ország, amelyben hasonló rendszer érvényesül. Azt is tudom azonban, hogy az a mérnök, aki nem szerez szakmérnöki képesítést, még nem kell hogy eltávozzék a mérnöki pályáról. Eddig a szakorvosi képesítést nem szerzett orvosokat sem tiltották el a praktizálástól.

Végiggondoltuk-e azt, hogy beleillik-e ez a kritériumrendszer a magyar diplomástársadalom alkalmazási rendjébe? Nem tudom nem idézni Széchenyi Istvánt, aki úgy vélte, hogy "zsebóra alkatrészeit nem lehet beleilleszteni a toronyórába, mert öszvehangzásba kell hozni az egész művet". Félek tőle, hogy ez az "öszvehangzás" ebben a kérdésben még várat magára.

A harmadik kérdés: a közoktatás és a felsőoktatás kapcsolata a két párhuzamosan tárgyalt törvényben. Ha egy mondattal kellene jellemeznem, azt mondanám, az "öszvehangzás" itt is elkelne.

A továbbképzés és pedagógus-szakvizsga ügyében már utaltam rá, hogy a közoktatási törvény kijelölte a feladatot a felsőoktatásnak. Remélem, a felsőoktatásnak, és nem valamiféle továbbképzési intézetnek. Erről azonban a felsőoktatási törvény semmit sem tud. A felsőfokú szakképzés szerepel ugyan a felsőoktatási törvényben, de az érettségi utáni és nem diploma utáni kurzus. Nem világos, hogy kell-e pedagógus-szakvizsgát tenni annak, aki PhD-fokozatot, vagy egy meglévő diplomája mellé egy másikat szerez a következő tíz esztendőben. És a kérdéseket itt is lehetne folytatni.

A másik: a nemzeti alaptanterv műveltségi területei és a felsőoktatás kapcsolata. A felsőoktatási törvényben nincs utalás arra, hogy a tanárképzésben műveltségi területekre kellene képezni, ugyanakkor a közoktatási törvény 12. §-a úgy rendelkezik, hogy az ötödik, hatodik osztályban a tantárgynak, illetve a nemzeti alaptantervnek megfelelő szakos tanári, és a műveltségi területnek megfelelő képesítést nyújtó tanítói szakképzettséggel rendelkező pedagógus taníthat.

A felsőbb osztályok esetében ugyanez ismétlődik, azzal a kivétellel, hogy ott tanítók alkalmazására nem nyílik lehetőség. Arról nem szólok, hogy előrelépés-e a jelenlegi helyzethez képest, hogy az ötödik, hatodik osztályban tanítói diplomával is lehet tanítani. Az egész ügy engem anélkül, hogy lebecsülném a tanítói diploma értékét emlékeztet a régi hat elemire.

Gondom igazában nem ezzel, hanem a NAT műveltségi területének megfelelő diplomával van. Ilyen diploma ugyanis nincs. S tudomásom szerint a felsőoktatás nem is tervezi ilyen diplomák kiadását. Hogy csak saját szakterületemmel példálózzak, az ember és társadalom műveltségi terület minden elemét taníthatja egy történelem szakos tanár, netán egy tanári diplomával is rendelkező pszichológus, szociológus, vagy megfordítva. A pedagógus-szakvizsgát le lehet tenni az egyetemi tantárgyi rendszernek megfelelően, vagy igazodni kell a nemzeti alaptanterv műveltségi területeihez.

Nem kívánok belebonyolódni a kétszintű érettségi problematikájába. Tudomásul veszem, hogy ma is gyakorlat a két szint. A közös érettségi-felvételi dolgozatokat másként értékelik a felvételi pontszám és másként az érettségi jegy szempontjából. Nem tudom, hogy jó-e ez vagy rossz. Az kétségtelen jó lenne, ha az érettségi, mármint az emelt szintű, felvételi vizsga nélkül belépőt jelentene az egyetemekre és a főiskolákra. Ebből fakad, hogy egyetértek a törvénymódosítás 7. §-a 8. pontjával, amely szerint, idézem: "az érettségi évében a felsőoktatási intézmény nem írhat elő írásbeli felvételi vizsgát a jelentkezőnek abból a vizsgatárgyból, amelyből a magasabb szintű követelmények alapján tett érettségi vizsgát. A jelentkező viszont kérheti, hogy részt vehessen a felvételi vizsgán."

Nemcsak az a gond, hogy ez a kötelezettség a felsőoktatási törvényben nem szerepel. Félek tőle, hogy ez az elképzelés bizonyos területeken, belátható időn belül, emelt szintű érettségivel sem valósítható meg. A felsőoktatási törvénybe ugyanis most került bele az a kikötés, hogy a Felsőoktatási és Tudományos Tanács véleménye alapján a miniszter szakterületenként meghatározza a felveendők létszámát, és csak e létszámot fogja az állam hallgatói normatívával és képzési előirányzattal támogatni. Ha az emelt szintű érettségi belépő lesz az egyetemekre és főiskolákra, hogyan lehet egyes intézményeknél az FTT és a miniszter döntését betartani? Akkor is gond lesz, ha az emelt szintű érettséginek csak az írásbeli része lesz közös, azokon a frekventált szakokon és egyetemeken, amelyek ma is elzárkóznak a közös érettségi-felvételi írásbelitől. Ha itt is kvóta lesz, megérhetjük, hogy 120 pont nem lesz elég a bölcsészkarokra való bejutáshoz.

Tisztelt Képviselőtársaim! Felszólalásomban többnyire kérdések fogalmazódtak meg a módosítástervezettel kapcsolatban. Ezek egy részét a törvény-előkészítés szakaszában is módom volt megfogalmazni. Bizonyára azért nem talált meghallgatásra, mert mások, a hozzáértőbbek, másként látják ugyanezeket a dolgokat. Bizonyára igazuk van. Mégis úgy vélem, a közös töprengés ürügyén mindezt el kellett mondanom az Országgyűlés nyilvánossága előtt. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

(18.20)