Bihari Mihály (MSZP)

1996. június 11.

DR. BIHARI MIHÁLY (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Kedves Képviselőtársaim! A hatályos felsőoktatási törvényt módosítani kívánó törvényjavaslat a tárgyalásnak az alapja, és nem pedig a felsőoktatás egészének a helyzete. Nehéz azonban elválasztani a felsőoktatás egészének a helyzetét attól a törvényjavaslattól, amely előttünk fekszik. Nehéz többek között azért, mert ez a törvényjavaslat legalábbis két új intézmény vagy új megoldás bevezetésével az egész magyar felsőoktatás alapvető szerkezetét átalakítja, átalakíthatja, és érinteni fogja. Ez a két új intézmény vagy két új megoldási mód egyrészről a felsőoktatás integrációját szolgáló szövetség mint új felsőoktatási intézmény, amely hivatott a felsőoktatás szétaprózottságát megszüntetni vagy legalábbis oldani, a másik a teljesen új finanszírozási rendszer.Ezen kívül más nagyon fontos, nagyon jelentős, sőt előremutató elemei is vannak természetesen a felsőoktatási törvényjavaslatnak. Elegendő, hogyha csak arra utalunk, hogy a hatályos törvény 125 paragrafusból áll, és a törvényjavaslat 94 új paragrafust kíván ehhez vagy ezek helyébe beépíteni, sok tekintetben túlszabályozva bizonyos dolgokat, más tekintetben pedig bizonyos hézagokat hagyva a felsőoktatás szabályozása során.

A törvényjavaslat megítélésem szerint nagyon fontos és jelentős eredményekre fog vezetni, olyan új megoldásokat kínál, javasol, illetve rendez el a felsőoktatásban, mint a felsőfokú szakemberképzést például, a képzési szinteknek a racionálisabb elrendezését és a többi, bizonyos tekintetben növeli az eredeti hatályos törvényben már meglévő vagy biztosított felsőoktatási intézményi autonómiát, bizonyos tekintetben pedig, úgy gondolom, hogy kiszámíthatatlan hatásokat fog elindítani. Ezek a kiszámíthatatlan hatások lehetnek pozitívak, és lehetnek negatívak is.

Mint mondottam, a vita tárgya ez a törvényjavaslat, nem pedig a felsőoktatás egészének a helyzete. De engedtessék meg, hogy azt mondjam, hogy ma a magyar felsőoktatás katasztrofális helyzetben van. Nem válságban van, mert maga a felsőoktatás mint sajátos alrendszer, mint meghatározott funkciókat ellátó társadalmi alrendszer, a legmagasabb szintű képzés professzionális szervezeti intézményi kerete, nincs válságban. Nincs válságban a felsőoktatás belülről. A képzési struktúrákat, a képzési szinteket, a diplomák mögötti tudásfedezetet, az azok mögött meglévő tudás- és ismeretanyagot tekintve nincs válságban a magyar felsőoktatás.

A magyar felsőoktatás katasztrofális helyzetét a felsőoktatáson kívüli tényezők idézték elő. Ebből csak háromra hadd utaljak.

Az egyik egy történelmi ok: a magyar felsőoktatás évtizedek óta alulfinanszírozott. Akár nemzetközi összehasonlításban nézzük, akár a költségvetés teljesítőképessége oldaláról nézzük, a magyar felsőoktatásra évtizedeken keresztül a költségvetésnek kevesebb mint egy százaléka jutott. Ez példátlan nemzetközi összehasonlításban.

Példátlan lett volna a lehetőség, most évtizedekről van szó, hangsúlyozom, tehát a hatvanas évektől számíthatjuk ezt az alulfinanszírozottságot, példátlan lett volna a lehetőség arra, hogy javítsa a kormány vagy az Országgyűlés a felsőoktatás helyzetét, mert ha csak felével emelte volna meg mondjuk másfél százalékra, a költségvetés másfél százalékára emelte volna a felsőoktatás egészének a támogatását, ezzel a költségvetés egésze nem borult volna fel, a felsőoktatás szempontjából nézve ez a félszeres, 50 százalékos vagy körülbelül 50 százalékos finanszírozás-javulás rengeteget oldott volna, rengeteget javított volna, és nem kényszerült volna rá kényszermegoldások állandó alkalmazására.

Tudjuk jól, hogy a felsőoktatás infrastruktúrája, például a fővárosi felsőoktatás infrastruktúrája nem a tudatos tervezés és építés és fejlesztés keretében történt vagy zajlott 1945 óta, hanem véletlenszerű események döntötték el azt, hogy éppen mely épületben indul meg valamilyen felsőoktatási képzés, megkapja-e valamilyen felsőoktatási képző intézmény az adott intézményt. Alig épült Magyarországon Magyarországon ugyan épült, mert Debrecenben, Veszprémben kifejezetten új, és három-négy évtizede épült, felsőoktatás céljára épült intézmények voltak, azonban a főváros vonatkozásában de kitágíthatjuk, az ország vonatkozásában is alig épült kifejezetten felsőoktatási célra oktatási intézmény, hanem középiskolákat vettek el, munkásszállásokból alakítottak ki kollégiumokat, és a többi, tehát nem volt tudatos, megtervezett, öt-tíz év távlatára előre elgondolt felsőoktatás-fejlesztési stratégia. Ez az évtizedes alulfinanszírozottság megörökölt probléma, az elmúlt kormány, a mostani kormány és a '98 után majd a kormányzati feladatokat ellátó kormány ugyanúgy meg fogja örökölni, iszonyatos nehéz állapotokat és nehéz helyzetet fog kapni az, aki a magyar felsőoktatással foglalkozni fog.

A második oka a magyar felsőoktatás katasztrofális helyzetének a felsőoktatás tömegoktatássá válása. Ezt mindenhol a világon örömmel szokták konstatálni, és természetesen Magyarországon is örömmel kell konstatálni, hogy mondjuk 1940-ben tizenkétezer egyetemi, főiskolai hallgató volt Magyarországon, 1965-re, alig 25 évvel később már 120 ezer volt az egyetemi és főiskolai hallgatóknak a száma. Ilyen mértékű tömegesedés, a felsőoktatásnak a tömegoktatássá válása rendkívül erőteljes infrastrukturális változásokat, az oktatólétszám megnövelését és természetesen ezzel kapcsolatos finanszírozási feladatokat jelentett.

Két hullámban történt meg a magyar felsőoktatás tömegoktatássá válása. Az egyik a hatvanas évekre tehető, amikor például 96-ra emelkedett öt év alatt ötven-valahányról a magyar felsőoktatási intézmények száma. Ez volt az az időszak, amikor a felsőfokú technikumokat főiskolákká alakították át rendkívül nagy számban, illetve a középfokú tanítóképzőket felsőfokú tanítóképzőkké alakították át. Ez volt az intézményi szétaprózottság, az intézmény növelésének, illetve a hallgatólétszám növelésének az egyik nagy hulláma, örvendetes hullám volt, hangsúlyozni kell, tehát félreértés ne essék nem negatív példaként hozom föl, a másiknak öt éve vagyunk tanúja, a másik hullámnak, a felsőoktatás tömegoktatássá válásának, 1990 óta rendkívüli mértékben megnőtt a hallgatólétszám, eközben alig nőtt az oktatólétszám, és körülbelül azonos maradt a felsőoktatási intézményeknek a száma.

Végül a harmadik ok, ami a magyar felsőoktatást katasztrofális helyzetbe hozta, az a magyar gazdasági válság, amely szintén másfél-két évtizedes, felsőoktatáson kívüli ok, amihez járult még az átmenetnek a gazdasági válságot növelő hatása. Ez a kettő együtt a magyar felsőoktatást végképp katasztrofális helyzetbe hozta, a magyar felsőoktatáson belül a felsőoktatásra jutó pénzeszközök reálértékben 1990 és '96 között 30 százalékkal estek.

(18.30)

Nemhogy szinten nem maradtak, hanem 30 százalékkal kevesebb jut a magyar felsőoktatásra 1996-ban reálértékben, mint 1990-ben. Eközben a hallgatói létszám 50 százalékkal, majdnem 50 százalékkal nőtt meg. Az oktatóknak a létszáma 15 ezerről 16 ezerre nőtt. Ez is mutatja, tehát az infláció és a gazdasági válságnak a hatása, hogy ilyen helyzetben összeroppan minden ország felsőoktatása. Ez a törvény nem ezekre a bajokra keresi a gondot, mert törvényalkotással ezeket a bajokat nem lehet megoldani.

Csak azért szerettem volna néhány dologra utalni, hiszen sokkal bonyolultabb a magyar felsőoktatás helyzete és problémája, mintsem hogy azt pár percben, néhány utalással fel tudnánk vázolni. Azért szerettem volna utalni erre, hogy nehogy túlzó várakozás legyen valakiben abban a vonatkozásban, hogy az új felsőoktatási törvény lényegesen javítani tud a felsőoktatás helyzetén.

De ne legyen túlzó várakozás a törvény előkészítőiben, illetve elfogadóiban sem, hogy a finanszírozás racionalizálásával, az egyre csökkenő pénz racionálisabb elosztásával a magyar felsőoktatás gondjain, bajain akárcsak kismértékben is javítani tud. Néhány területen a pazarlást meg tudja szüntetni, vagy csökkenteni tudja, a katasztrofális, rossz ellátottságot, alulfinanszírozottságot ennek ellenére sem fogja tudni megváltoztatni és megvalósítani.

A törvény, hangsúlyozom még egyszer, hogy nagyon jelentős változásokat hoz a magyar felsőoktatásban, főleg azon a két területen. Ha ez a törvény bekerül a magyar felsőoktatási jog történetébe, akkor valószínű, mint finanszírozási törvényt, és mint szövetségi törvényt fogják emlegetni.

Ez a két új intézmény, illetve újfajta megoldás a felsőoktatás finanszírozására vonatkozóan alapvető változásokat hozhat, de nemcsak pozitív, hanem negatív változásokat is a magyar felsőoktatásnak a működésében és fenntartásában.

Az első, éppen azért, mert ez a két legjelentősebb dolog, és újítás a felsőoktatási törvényben, ezért hát először ezekkel szeretnék foglalkozni.

Az első mindjárt az integrációs javaslat. Azt gondolom, hogy mindenki, aki a felsőoktatás szociológiai kérdéseivel, oktatás-gazdaságtani, képzési, szociológiai és pedagógiai, felsőoktatás-pedagógiai kérdéseivel foglalkozott, az tudja, elismeri, hogy a magyar felsőoktatás hihetetlenül szétaprózott. Hiszen ma Magyarországon 25 állami egyetem van, ehhez még 5 egyházi egyetem kapcsolódik, 31 állami főiskola, ehhez 23 egyházi főiskola kapcsolódik, 4 magán, illetve alapítványi főiskola, összesen 88 felsőoktatási intézményben folyik ma Magyarországon felsőfokú szakemberképzés. Ez körülbelül a duplája nemzetközi összehasonlításban egy kívánatosnak tartott intézményi számnak.

Ez a szétaprózottság egyszerre mutat szétaprózottságot és hihetetlen koncentráltságot. Mert hogyha megnézzük ezeket a felsőoktatási intézményeket, akkor azt ám mondhatjuk, hogy az egyetemek közül, a 25 egyetemből 13 Budapesten van, az 5 egyházi egyetemből 4 Budapesten van, a 31 állami főiskolából 14 Budapesten van, és az egyházi főiskolák, 23 egyházi főiskolák közül és a magánalapítványi főiskolák közül 11 Budapesten van.

Tehát egyszerre van egy iszonyatos szervezeti széttagoltság és egy egészségtelen területi koncentráció. Fővárosi, budapesti koncentráció, mind az egyetemek, mind pedig a főiskolák vonatkozásában. Szerencsére néhány tradicionális egyetemi városunkban: Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Sopronban stb., régen kialakult, vagy újonnan alakult egyetemek valamilyen módon oldják ezt a rendkívül erőteljes területi koncentrációt, ami a magyar felsőoktatásban kialakult.

Tehát egészségtelen tendenciák, szervezeti dekoncentráció, területi koncentrációk indultak el, miközben például talán meg lehet említeni azt is, hogy az 500 főnél kevesebb hallgatói létszámmal működő intézmények száma 20 fölött van.

Ez is azt mutatja, hogy elaprózott, rendkívül kicsiny, szűk profilú főiskolák vannak ebben az intézményi struktúrában. Ez gazdaságtalansághoz vezet, irracionális következményekhez vezet, de nem igaz, hogy csak negatív következményei vannak.

Ennek pozitív következményei is vannak, mert gondoljuk el, hogy például a két világháború között, vagy azt megelőzően a XIX., XIII. században, az úgynevezett nagy hírű gimnáziumok, középfokú oktatási intézmények, hogy az egyetemeket, főiskolákat ne említsem, azok értelmiség-megtartó és egy adott régióra kisugárzó szerepet töltöttek be. A nagy hírű gimnáziumoknak, részben az államosítással, részben a lehetetlen helyzetbe hozása, hallgatói létszámuknak a csökkentése, oktatógarnitúrájuk egy részének az erőszakos elbocsátása következtében, elveszítették azt a területi értelmiségmegtartó, értékteremtő és értéket továbbadó funkciójukat, amelyeket egy sárospataki és pápai gimnázium, egy debreceni kollégium satöbbi betöltött.

A '60-as évektől kezdve, és részben a '60-as éveket megelőzően is, azok a sokszor kis, sokszor alacsony hallgatói létszámmal oktató főiskolák vették át ezt az értelmiség-megtartó és ezen keresztül közművelődési, kulturális értékeket őrző és továbbadó funkciót, amelyeket korábban a nagy hírű középfokú oktatási intézmények láttak el.

Ennek a szétaprózottságnak a megszűnésével bizony egy adott régiónak, egy adott városnak, kisvárosnak, az értelmiségmegtartó ereje csökkenni fog, kulturális kisugárzása, közművelődési kisugárzása feltétlenül csökkenni fog. Ezzel is számot kell vetni még akkor is, ha Magyarországon nem túl nagyok a távolságok.

Mindenesetre azonban tény, hogy a szervezeti széttagoltság rendkívül nagy, és ezzel valamit csinálni kell. Erre ad megoldási javaslatot a törvényjavaslaton belül a szövetség, amely önálló felsőoktatási intézmény lenne az egyetem és a főiskola mellett, jogállását tekintve önálló felsőoktatási intézmény lenne.

Nyilván a törvény előkészítői, és akik részt vettek az előkészítésben, nagy reményeket fűznek ehhez az intézményhez. Én sokkal kisebb reményeket fűzök ehhez. Ismert volt már Magyarországon a '80-as években például a tanszéki összevonások, az intézeti integráció és a karok összevonásának a hulláma, most úgy tűnik, hogy a szervezeti szétaprózottságot a szervezetek összevonásával, vagy ha nem is kikényszerítésével, de túlzott preferenciájával kívánják a felsőoktatási törvény előkészítői elérni.

Én jobb megoldást ajánlanék, elismerve a szétaprózottságból fakadó problémákat és azt, hogy valamit csinálni kell. Az Országgyűlésnek egyetem- és főiskola-alapító joga és megszüntető joga van. Tehát ebből következik az, hogy a Magyar Országgyűlés az integrációra érett felsőoktatási intézményeket összevonással, egy törvénnyel, 4-5 egyetem esetében, 8-10 főiskola esetében, olykor egyetem és főiskola vonatkozásában megteheti.

Én úgy gondolom, hogy akár Szeged, akár Debrecen, akár Pécs vonatkozásában régen megértek a feltételek és a szükségletek és az igények arra, hogy integrált egyetemek, univerzitások jöjjenek létre ezekben a városokban.

Most nem a teljesség kedvéért soroltam fel ezeket, de ezeket olyanoknak tartom feltétlenül, amelyeket a Magyar Parlament egy törvény keretében egyik napról a másikra létrehozhat, hát természetesen nem diktatórikus módon, hanem bevonva ezeket az előkészítésbe, de egyúttal érzékeltetve azt az elhatározott politikai szándékát, hogy még ellenállás ellenére is ezeket az integrációkat meghozza. Erre például az európai felsőoktatás történetében nagyon sok példa van, amikor törvényhozási aktussal hozták létre az integrációra megérett egységes univerzitásokat és a főiskolákat. Én ezt a megoldást tisztességesebbnek, jogi szempontból gyorsabbnak és célravezetőbbnek, a cél elérése szempontjából hatékonyabbnak tartanám. Nem kellene egy uniformizált intézményt, a szövetséget ajánlani, és valamilyen finanszírozási, preferencia-ígéretekkel és más módon egy kis szervezeti ráhatással megpróbálni rákényszeríteni az intézményeket arra, hogy szövetséggé váljanak.

(18.40)

Mert ha csak integrálódnak, akkor nincs baj. De a szövetség létrehozásával tulajdonképpen az egyetemek fölé és a karok fölé nőne vagy jönne egy olyan irányító szint, a szenátus, annak elnöke, a felügyelőbizottság és a többi, amiről Rab Károly is beszélt, ami vertikálisan még tovább vinné, még magasabbra emelné azokat a döntéseket, amelyek érintik a vizsgarendszer, a szakoknak az elfogadása, a tantervek elfogadása stb. révén a képzést folytató tanszékeket. A vertikalitás növekedésével pedig vagy a centralizáció növekedésével a többszintű hierarchiával, tudjuk jól, hogy az inkompetencia is növekszik, illetve a legfelsőbb intézményben, szenátusban, de mondhatjuk ezt a többkarú egyetemek esetében az egyetemi tanácsokra is, amelyekben a karoknak a tanárai és küldöttei vannak jelen, ha túlzottan heterogén az egyetemi tanács vagy a szenátus, akkor mindig az kerül szociológiailag döntési pozícióba, az az egy-két-három személy, akit az adott területről delegáltak.

Hogy a saját egyetem példáját hozzam, a ELTE egyetemi tanácsában, amikor a Természettudományi Kart érintő képzési, szervezeti átalakítási, kinevezési fokozat odaítélési ügyről van szó, akkor az az öt-hat, a Természettudományi Karról az egyetemi tanácsba beválasztott oktató, szociológiailag ő dönt, őneki van kompetenciája az ügyben, olyan információja és ennek következtében olyan döntést befolyásoló szerepe, aminek következtében az a döntés születik, amit ő jónak lát. Gondoljuk el, hogy ha a tudományegyetemek mellé mondjuk az ELTE, az egy négykarú egyetem orvostudományi egyetemet vagy más egyetemet is hozzácsatolnának, akkor még távolabb kerülnének a képző intézményektől, a tanszékektől és intézetektől a döntéshozó szervek. Ez a kompetenciahiány még nagyobb lenne és leszűkülne néhány, az adott ügyhöz érintő személyre a szociológiai döntéshozatalnak a lehetősége és a joga. Ezzel nem racionálisabbá válna vagy ésszerűbbé válna a döntéshozatal, nem válna demokratikusabbá sem, bármennyire is a delegálás révén a képviseleti elv érvényesülne, hanem véleményem szerint óhatatlanul valamilyen lobbyérdekek, vagy oligarchikus irányítás és vezetés alakulna ki.

A szándék ellenére, mert tudom jól, hogy nem ez a szándéka a szövetségnek és a szövetség kialakításának. Ez szervezet-szociológiai törvényszerűség, ez nem szándék és nem is jogi megoldásnak a kérdése. Úgyhogy óvatosabban bánnék a szövetséggel, óvatosabban bánnék az uniformizált szövetségi ajánlattal, illetve túlszabályozottnak tartom, túlságosan részletesen szabályozottnak tartom a szövetségre vonatkozó szabályokat. Azt gondolom, hogy olyan evidenciák is bele vannak írva, például a szenátus összetételébe, jogkörébe és a többibe, felügyeleti jogosítványaiba, amelyeket nyugodtan rá lehet bízni magára a szövetségre, a szövetség egyszerűen a rendszer logikája következtében nem tudja másképpen megoldani például a testületi hatásköröket és azoknak a szabályozását, valamint a tag-intézmények és a szövetség révén létrejövő szenátusnak a viszonyát, mint amit egyébként maga a felsőoktatási törvény is sugall.

Úgyhogy azt gondolom, hogy a szövetség helyett talán megfontolandó lenne egyetlen törvényhozási aktussal az integrációra megérett egyetemeknek egyetlen egyetemmé, nem szövetséggé, hanem egyetemmé való integrálása, főiskolák esetében ahol arra megérettek a főiskolák ugyanennek a megtétele, bizonyos esetekben egyetemek és főiskolák integrációjának a megvalósítása anélkül, hogy egy nagyon bonyolult, túlszabályozó, a tagintézmények fölé helyezett uniformizált túlszabályozott szövetséget ajánlana a felsőoktatási törvény.

A következő témakör, amiről én szólni szeretnék, ez nem egy nagyjelentőségű, de fontos, az alkotmányt is érintő ügy. Sajnos benne maradt a felsőoktatási törvényjavaslatban az, hogy az egyetemek és főiskolák vezető tanárait, a professzorokat, illetve a rektorokat a kormány előterjesztésére a köztársasági elnök nevezi ki. Ez tarthatatlan az egyházi egyetemek és főiskolák vonatkozásában, ez a jelenleg hatályos alkotmányban is benne van, de már most, az alkotmány-előkészítés során figyelemmel kísérjük ezt, mert az egyházak autonómiáját sérti, hogyha az egyházi egyetemek és főiskolák élére a köztársasági elnök nevezi ki a rektort vagy a főigazgatót, illetve az egyetemi tanárokat. Ezt a jogosítványt meg kell adni, illetve nemcsak hogy meg kell adni mert nemzetközi gyakorlat is ezt követi , tovább kell adni, illetve meg kell adni maguknak az egyházi oktatási intézményeket irányító egyházi szervezeteknek, és csak az állami egyetemek és az állami főiskolák és az állami egyetemeken oktató tanárok kinevezését kell megtartani a köztársasági elnök hatáskörében, kormány-előterjesztés alapján.

A következő, amiről szólni szeretnék, az egyetemek és a főiskolák viszonylatában az, amiről röviden, de nem mindenre kiterjedően Rab Károly is szólt, ezért én azokról, amikről ő ejtett szót, nem beszélnék, arról viszont igen, hogy a felsőoktatási törvény javasolt módosítása fenntartja azt a jogot, amit az előző törvény is fenntartott és biztosított, hogy egyetemek nemcsak egyetemi diplomát, hanem főiskolai diplomát is kiadnak. Ez helyes, fontos, és meg kell őrizni. Viszont indirekte eltörli azt a jogát a főiskoláknak, hogy egyetemi diplomát adhassanak ki.

Tudom jól, hogy ez egy nagyon kényes kérdés, hiszen minden főiskola akkor azért kezdene harcolni, hogy előbb-utóbb egyetemi diplomát adhasson ki. De hogyha a szakalapítási szabályokat vesszük figyelembe, amelyek részletesen benne vannak a jelenleg hatályos törvényben is, és benne is maradnak, ha az akkreditációs előírásokat vesszük figyelembe, ha figyelembe vesszük azt, hogy mit jelent az egyetemi képzés.

Részletesen benne van a törvényjavaslatban, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy csak a szakindítási, szakképesítési feltételeknek megfelelő, az egyetemi képzésnek megfelelő időben és a többi, oktatott óraszámok, és a többi vonatkozásában, illetve az akkreditációs feltételeknek megfelelő esetben, viszont ezekben az esetekben lehetővé kell tenni a főiskolák számára, hogy egyetemi diplomát adhassanak ki.

Hiszen szorgalmazza például ez a törvényjavaslat a székhelyen kívüli képzést. Azt, mikor egy egyetem saját székhelyen kívül, például a főiskola keretében egyetemi szintű képzést folytat. Ezt jelenleg is megteheti társulás, szerződéses együttműködés formájában, vagy programkihelyezés, ahogy a felsőoktatás fejlesztéséről szóló országgyűlési határozat is ezt ajánlja, nagyon helyesen, hogy egyetemek vagy főiskolák is de most itt az egyetemekről van szó , hogy egyetemek oktatási programokat kihelyezzenek adott főiskolára, és mivel ezek az oktatási programok annak a három követelménynek, amelyről szó volt: a szakképesítési előírásoknak, az egyetemi diploma tudásfedezetének és az akkreditációs előírásoknak amúgy is meg kell hogy feleljenek, akkor indokolatlan megtagadni a főiskoláktól ezeken a területeken, csak ezeken a területeken és ezeken a szakokon, az egyetemi diploma kiadási jogát.

Ráadásul, hogyha elfogadjuk azt, hogy a főiskolák integrációja révén néhány főiskola előbb-utóbb eljut oda, hogy egyetemi szintű képzést önmaga szakterületén is folytathasson, akkor az, hogyha nyolc-tíz területen, nyolc-tíz szakterületen főiskolai diplomát adhat ki és az előbb elmondott feltételek mellett egy vagy később két területen pedig egyetemi diplomát adhat ki, ez rendkívül fontos ösztönző erő a főiskolák számára, és tulajdonképpen ez teszi lehetővé, hogy a főiskolák egyetemmé váljanak, oktatáskorszerűsítés és az oktatásszínvonal növelése révén. Így válhatnak fokozatosan a főiskolák, vagy a főiskolák közül néhányan egyetemekké. Úgyhogy én a magam részéről feltétlenül javasolnám azt, hogy a felsőoktatási törvény tegye lehetővé az előbb elmondott nem ismétlem el időkímélés céljából , az előbb elmondott három feltétel esetén, hogy a főiskola egyetemi szintű diplomát adhasson ki.

Szeretnék szólni a finanszírozásról, mint ami a legkényesebb része az egész dolognak. Egy dologtól óvnék hogy ezt a finanszírozási reformot felsőoktatási reformként adjuk el. Ez nem képzési reform, ez nem szervezeti reform, azt mondhatjuk, hogy az egyre csökkenő pénzt megpróbálja racionálisabban, az igényekhez, szükségletekhez igazítva, normatív finanszírozás formájában elosztani, egy normatív, átlátható redisztribúciós rendszert bevezetni ez a felsőoktatási törvény.

(18.50)

Én a célkitűzéssel egyetértek, egyetlenegy feltétellel, ha a normatív redisztribúció nem egyszempontú, hanem többszempontú. Szerencsére ebben a törvényjavaslatban is többszempontú normatív finanszírozás van, hiszen a finanszírozásnak az alapja egyrészről a képzési előirányzat, amelyen belül a hallgatói előirányzat adja meg a normatív finanszírozásnak az alapját. Ez az, ami a hallgatói létszám alapján az egyetemnek vagy a főiskolának jut.

A másik a kutatási normatíva, ami össze van kötve valamilyen módon a képzési normatívával, és a kutatási normatíva ketté van bontva. Van egy redisztribúciós módon újra elosztva az egyetemekre, főiskolákra juttatott rész, a tudományi fokozatok és azok száma, stb. révén, és van egy 50%, amelyet pedig pályázat útján lehet elnyerni. S van egy fejlesztési előirányzat, amely mellett még a fenntartási előirányzat az a negyedik elosztási forma, ami a felsőoktatás finanszírozására szolgál.

Ezt a négy irányzatot azonban egyetlenegy dolog, egy gyökér összeköti. Végső soron minden a hallgatói létszám alapján dől el, mert a kutatási normatíva is a hallgatói létszámhoz kötődik. Például a kutatási támogatási normatíva egész összege, az elosztható összeg úgy van meghatározva, hogy az nem lehet kevesebb, mint a legalacsonyabb képzési normatíva, képzési normatíva háromszorosa.

Amikor megkérdeztem a helyettes államtitkár urat, nem az itt ülő politikai államtitkár urat, hanem a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár urat, hogy miért éppen a képzési normatíva háromszorosa? (Beszólás a teremből: Csak.) Csak. Illetve azt tudtam meg, hogy egy adott évben ebben az évben ugye 2 milliárd forint van lenne erre elkülönítve, és ez a 2 milliárd forint úgy jön ki, hogyha ez a képzési normatíva háromszorosa lesz.

Innentől esetlegessé válik a normatív elosztás, innentől a kiszámíthatósága megszűnik, és egyetlenegy preferenciát tartalmaz: a hallgatói létszámot. Na most, a hallgatói létszám alapján történő normatív finanszírozás kedvez a nagy hallgatólétszámot oktató, alacsonyabb szinten nagy hallgatólétszámot oktató képzési intézményeknek. Ezek általában főiskolák. Kevés esetben egyetemek. Nem kedvez természetesen a hallgatói normatíva alapján számított költségvetési támogatás a kisebb hallgatólétszámot magas szinten, magas kvalifikáltságú szinten oktató egyetemeknek például.

Az előbbi normatíva, a kutatási normatíva viszont kedvez, természetesen azoknak elsősorban egyetemeknek és főiskoláknak, ahol magas a tudományos fokozattal rendelkezők száma. De a tudományos fokozattal rendelkezők száma alapján számított, normatív alapon elosztott kutatási normatíva is végső összegében a hallgatói normatívához, annak a háromszorosához van kötve.

Tehát ez tulajdonképpen egygyökerűvé válik ez a látszólag elkülönített három, illetve négy finanszírozási forma egyetlen gyökerűvé válik, a hallgatói létszám alapján számított elosztásnak a gyökerében találkozik.

Ismét hadd olvassam föl, nem azért, mert nem olvasták, nyilván olvasták, csak azért, hogy a magam gondolatát továbbvihessem, hogy mit ír a képzési előirányzatról a törvényjavaslat. Azt mondja, hogy "a képzési normatíva megállapítása az egyes képzési szakterületek fajlagos folyó ráfordításának értékelésével, teljesítménymutatók megállapításával és a hallgatólétszám alapul vételével történik". Nem tudom, mi az "a szakterületek fajlagos folyó ráfordításainak az értékelése". Nem tudom azt, hogy ki értékeli a közgazdászképzést, a bölcsészképzést, a bölcsészképzésen belül mondjuk a régészképzést és mondjuk a könyvtár szakos képzést vagy a történelem szakos tanárok képzését vagy a jogászképzést vagy pedig az orvosképzést ki értékeli?

Ismerem miután ezen a területen hosszabb időt eltöltöttem nemcsak oktatóként , ismerem elég jól azokat az oktatási mutatókat, oktatás-gazdaságtani mutatókat, amelyek mindenre és mindennek az ellenkezőjére használhatók bizonyítékképpen, csak egy dologra nem alkalmasak, hogy teljesen tiszta képet kapjon valaki abban a vonatkozásban, hogy mondjuk ezt hallottam éppen a helyettes államtitkár úrtól Pécsett a jogászképzés miért kerül 300 ezer forintba és Budapesten miért kerül 400 ezer forintba? És hogyha ezt nekem mondja, és azt mondja, hogy hát érthetetlen, illetve indokolatlan ez az eltérés, akkor én pedig azt mondom, hogy egyrészről milyen alapon van ez kiszámítva egészen más például az infrastrukturális háttere és költségigénye 120 telephelyen működtetett egyetem, mint az ELTE esetében, 120 helyen van fizikailag elhelyezve az Eötvös Loránd Tudományegyetem. És ez nem azért van, mert a tudományegyetem rosszul gazdálkodott, hanem mert ilyen toldozott-foltozott fejlesztés zajlott. Egyszer megkapta az Izabella utcát, egyszer a Piarista Gimnáziumot, a Pesti Barnabás utcában kapta meg, a Szerb utcai volt kolostort kapta meg, aztán megkapta kollégiumként a Szerb utcában feljebb lévő magánházat, megkapta diákszállóként a munkásszállónak épített Budaörsi úti kollégiumot stb. Tehát teljesen esetleges infrastrukturális gyarapodást mert ezt nem lehet fejlesztésnek nevezni , természetesen sokkal nagyobb fajlagos igényráfordítást igényelt, mint mondjuk az ilyen szempontból sokkal szerencsésebb helyzetben lévő pécsi egyetem és jogászképzés.

A színvonalról nem is beszélve, nem is kívánok erre kitérni, mert nem kívánok érzékenységeket érinteni, de csak arra szerettem volna mutatni, hogy az úgynevezett fajlagos mutatók mögött lévő számítások, illetve ezeknek a kiszámítása hihetetlen sok problémát vet fel.

Ez a mondat ráadásul azzal fejeződik ki, hogy az előbb felolvasott hihetetlenül bonyolult normatíva számítási rendszer és hihetetlenül zavaros számítási rendszer nem tudom, mi a teljesítménymutató. Csak az oktatókra jutó hallgatólétszám? Vagy az óraszám is be van kalkulálva? Csak az oktatók és a tanrendben szereplő előadások és vizsgák és stb. vannak bekalkulálva? Vagy elismertetik végre az, ami 10 éve már el volt ismerve? Hogy az egyetem például, de a főiskola is, nemcsak oktató gyár, hanem közművelődési funkciója van, képzési funkciója, közművelődési, kulturális funkciója van stb. Pesti nevelési funkciója van stb., könyvtárként és közgyűjteményként is funkcionál, és ilyen funkciója is van stb., stb. Ez a mondat azzal fejeződik be, hogy a képzési norma megállapításának részletes szabályait kormányrendeletben kell megállapítani. Ez jogilag elfogadhatatlan, hogy az egész felsőoktatást alapvetően meghatározó normatív számítási módszert, módot, azt kormányrendeletre utalja a törvény, amely kormányrendelet akár évente változtatható.

Ugyanilyen utalás található még egy esetben, nevezetesen a rendezési eljárásra vonatkozóan, amellyel nekem amúgy is alapvető problémám van, mert nem dönti el, hogy ki indíthatja el ezt a rendezési eljárást. Nincs egyszerűen alanya, nincs megnevezett alanya ennek a paragrafusnak. A minisztérium ebben részt vehet, kérhető a minisztérium részvétele, és ez a rendezési eljárás végső soron, amennyiben a gazdaságügyi feladatok ellátása nem eléggé racionális, végső soron az intézmény megszüntetéséhez vezethet, és ennek a részletes szabályait is kormányrendeletre utalja a törvény.

Tehát legalább ez a két utalás jogalkotási szempontból és az egyetemek autonómiája szempontjából is elfogadhatatlan, a normatív finanszírozás minden egyes tétele a törvényben kell, hogy szerepeljen. Nyilván a részletszabályok mellékletben vagy máshová elhelyezhetők és átutalhatók, de kormányrendeletre utalni a rendezési eljárás részletes szabályait, illetve a normatív finanszírozás szabályait nem szabad. Tulajdonképpen az egész felsőoktatási törvény módosításával kapcsolatban ezek voltak a legfontosabb kritikai észrevételeim, elismerve a törvényjavaslat számos erényét és számos pozitív eredménnyel kecsegtető megoldási javaslatait.

Utolsó megjegyzésként egy kritikai észrevételem lenne. Nevezetesen az, hogyha összehasonlítjuk a hatályos felsőoktatási törvényt, mint jogszabályt, mint jogi produktumot, hangsúlyozom még egyszer, és a javasolt felsőoktatási törvény módosítását és ennek a jogszabályi formáját, azt kell megállapítani, hogy nemcsak túlszabályozó, sok területen homályos és túlrészletező ez, hanem mint jogilag, mint alkalmazható jogszabály, mint jogi produktum, a kettő között sajnos minőségi különbség van.

(19.00)

Azt kell hogy mondjam, hogy nem a törvényjavaslat vagy az új törvényjavaslatnak a javára, hanem a hatályos törvényjavaslatnak a javára kell megállapítani azt, hogy jogszabályként sokkal jobb, pontosabb, egyértelműbb, laikus számára is követhetőbb a hatályos törvény. Ezen lehet javítani természetesen, tehát félreértés ne essék, kodifikációs munkában, megfelelő kodifikációs szakemberekkel ez javítható, tehát az előkészítők figyelmébe ajánlanám az integrációval kapcsolatos célkitűzés más módon való megoldását, illetve a finanszírozás esetében azt, hogy a finanszírozásnak az összes részletkérdéseit is a törvénybe kell beemelni. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)