Takács Péter (MDF)

1996. június 11.

DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy egy szubjektív megjegyzéssel kezdjem a hozzászólásomat. Nagyon figyeltem délután a Házszabály-módosítás vitája során elhangzott azon kijelentéseket, amelyek a szakmaiságot kérték számon a parlamenten, a hozzászólókon, a frakciókon. Úgy érzem, hogy Bihari Mihály jogszociológiai elemzése után és a törvény-előterjesztést minősítő jellemzése után annullálódtak ezek a nagyhangú deklarációk. Annullálódtak annál is inkább, mert egy másik érzésem nem tudom bizonyítani, csak szövegelemző, forráselemző gyakorlatomból sejtem , hogy ez történhetett, nem lévén elég pénze a Pénzügyminisztériumnak, vagy a kultuszminisztériumnak a felsőoktatás komoly reformjára, ezért lyukfoltozással, valamiféle rendelethalmaz törvényerőre emeltetésével próbálja meg elodázni azt a katasztrófát, amelyik előtt a magyar felsőoktatás áll.Miért mondom ezt? Nemcsak a magyar felsőoktatásra jellemző a forráshiány. Jellemző, legalábbis egyes vélemények szerint, több felsőoktatásra is. Ha odafigyelünk az ázsiai dinamizmusra, a tigrisországokra, az elmúlt 15-20 év során éppen az oktatásra és főleg a felsőoktatásra fordított. Talán erőn felüli nagy összeggel sikerült elérni azokat az eredményeket, hogy a XXI. századhoz közeledve azok a kihívások, amelyek az abból a térségből érkező fejlődési trendek megválaszolásra várnak, Amerikát és Angliát mozgósítják. Az amerikai szenátus és az amerikai szakirodalom most foglalkozik azzal, hogy ha Amerika nem fordít többet felsőoktatási intézményeire, nem visz be több egyetemi hallgatót a felsőoktatásba, az amerikai gazdasági fejlődésnek gátjává válik és leszakadáshoz fog vezetni.

Nem hiszem, hogy olyan helyzetben lennének az amerikai felsőoktatási intézmények és az amerikai felsőoktatás, bármilyen szintű legyen is az, mint a magyar felsőoktatás. De Angliában kormánybizottságot neveztek ki az elmúlt év során annak tanulmányozására, hogy hogy akadályozható meg az angol lemaradás, hogyan lehetséges az angol gazdasági hátránytól való félelem elhárítása a felsőoktatás fejlesztésével.

Itt érzem én a legnagyobb gondot, mert a felsőoktatás a következő évtizedekben, vagy a következő öt évben, vagy akár a következő két évben is nem olcsóbb lesz, sem Magyarországon, sem szerte a világon, mint amilyen ma. Az informatikai forradalom, a lézertechnika, az űrhajózás, az Internet-hálózat kiterjedése és bekapcsolódása a felsőoktatás mindennapjaiba nem valószínű, hogy csökkenteni fogja a költségeket. Hogy mennyit bír el ezekből a költségvetésekből a magyar ipar, a magyar gazdaság, a magyar pénzügyi szféra, nem tudom. De olyan gazdaságpolitikával és olyan preferenciákkal, amilyenekkel az elmúlt években dolgozunk, azt hiszem, hogy semennyit.

(19.40)

Ha egy ország a televíziózására másfélszer annyit költ majdnem, mint a jövőt meghatározó, ma már több mint 120 ezer embert oktató felsőoktatására, ha egy ország feltételek nélkül tudja pazarolni bankkonszolidációra, a harmadik világ szintjénél rosszabbul működő bankok konszolidációjára a százmilliárdokat, de a felsőoktatásától megvonja ezeket a pénzeket, akkor nem valószínű, hogy abból a válságból valaha is ki fog lépni, amelyik válságban ma van.

Jellemzésül csak néhány adatot szeretnék erre felhozni. Ha igaz az európai szakirodalom jelzése, Hollandiában 1995-ös magyar forintban számítva, egy hallgató évi költsége 2,8 millió forint, Angliában 1,6 millió forint, Svédországban 1,3, Amerikában, ahol pánik van, 9,3 millió forint, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 500 ezer forint, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen 400 ezer forint, Szegeden a JATE-n 420 ezer forint.

Azt hiszem, az arányok mindent elmondanak, és lehet hivatkozni arra, hogy mi szegény ország vagyunk. De egyre nem lehet hivatkozni: arra, hogy a felsőoktatáshoz szükséges eszközök, kísérleti eszközök, infrastruktúra Magyarországon olcsóbb lenne, mint Amerikában vagy Angliában. Ahhoz a fizikai kísérlethez, ahhoz a kémiai kísérlethez, de uram bocsá'- ahhoz az ókori tanulmány lefolytatásához is azokra a piaci áron beszerezhető könyvekre van szükség, amelyiket Brünnben, Berlinben, vagy Londonban piaci áron hoznak forgalomba.

Hogy lehet tudni ilyen költségvetési terhek mellett, ilyen költségvetési juttatások mellett a magyar felsőoktatást, a versenyt állni a megújuló európai, a megújuló amerikai, megújuló ázsiai felsőoktatással, ahol amint tapasztaljuk kicsit bőkezűbbek a felsőoktatással szemben, mint Magyarország?

Miért is mondtam el ezeket? Azért, mert az elmúlt másfél-két évben furcsa gyakorlatot tapasztalok a felsőoktatást illetően. Tessenek elhinni, mint felsőoktatási dolgozó, nem vagyok irigy egyetlen felsőoktatási intézményre sem, és nem sajnálom a pénzt egyik felsőoktatási intézménytől sem. De furcsa, hogy a költségvetési keretet megkapó egyetemek közül az egyiken tartanak egy pártkongresszust, mindjárt kap az egyetem 400 millió forintot a veszélyek elhárítására. A másik meghívja a művelődésügyi minisztert és kap 400-600 millió forintot egy csarnok megépítésére, és furcsa, hogy elmegy a miniszterelnök egy másik egyetemre és mindjárt a költségvetésből félmilliárd vagy annál több pénzt adnak oda az esélyegyenlőség alapján. Nem sajnálom esküszöm a pénzt, sőt, ha rajtam múlna, vagy az Országgyűlés ezen félkarján múlna, holnap megszavazná azt a 14 milliárd forintot, amelyikről politikai államtitkár úgy tett említést, hogy ez a legszükségesebb kiadásokra, a legszükségesebb felújításokra is kevés lenne, vagy legalábbis ennyi kellene.

De olyan metódussal elosztani a pénzt, bizonyítja, hogy a magyar felsőoktatás milyen katasztrófa, anyagi katasztrófa közepette áll, hogy minden lobbyzási eszközt meg kell ragadnia ahhoz, hogy ne kerüljön csődbe. Hisz a pesti egyetemen a hallomás szerint télen nem lehetett vizsgáztatni, mert nem tudták fizetni a fűtést, kikapcsolták a telefont, csak az egyetemen belül lehetett telefonálni, de már külföldre, vagy az ország másik egyetemére nem, mert nem volt pénz a felsőoktatás megfinanszírozására. Na most azért mondom, hogy azt érzem, hogy e helyett a tudatos átgondolás helyett is, költségvetési összeg átcsoportosítása helyett most egy törvénymódosítással rendelethalmaz, a paragrafusok káoszának a törvényerőre emelésével próbáljuk meg elhitetni magunkkal, hogy jót teszünk a felsőoktatással.

Én ebben nem hiszek, és megint csak tovább folytatnám azokat a gondolatokat, amelyek erre ösztönöztek, hogy ezeket elmondjam.

Én nagyon örülök neki, hogy külön költségvetési normatíva lesz ezt követően a felsőoktatásban a kutatás finanszírozására. Ez talán az egyik legjobb mozzanata ennek a törvénytervezetnek, szociálisan pedig talán az, hogy lakhatási pótlékot fognak kapni az egyetemi hallgatók, és lesz módjuk talán a kollégium hiányában a kevésbé gazdag gyerekeknek is bekerülni egy-egy felsőoktatási intézménybe. De mindjárt elszomorít az a megoldás, ahogy a felsőoktatás finanszírozásáról próbál a törvénytervezet rendelkezni. Mit mond? Azt mondja, hogy az állam a munkaerőpiaci előrejelzések során megállapodást köt majd az egyetemekkel, hogy hány hallgatót vehessenek föl.

Megértem, hogy Magyarországon felesleges 5000 régészt, 800 ógörög-klasszika-filológust, vagy 1000 arabisztikával foglalkozó szakembert kiképezni. De ha mi a felé a modell felé próbáljuk meg terelni az ország gazdasági, társadalmi életét, amelyik az Európa-vágyakozás jegyében a szabad munkavállalást teszi lehetővé a társadalom tagjai számára, akkor hadd kérdezzem meg, ki fogja tudni megakadályozni, hogy az ügyvéd, a közgazdász, a mérnök, a bányamérnök ne vállaljon munkát, ma azt sem tudja senki megakadályozni.

Ma sem elsősorban a segédmunkásainkra vágyakoznak, hanem az egyetemen kiképzett fiatal értelmiséget hívják ösztöndíjjal egyetemekre, kutatóintézetekbe, munkahelyekre, és a jól képzett emberek mennek el. Ha így folytatódik tovább, akkor már nem a végzett egyetemisták, hanem a középiskolások, ha jövőt akarnak maguknak választani, külföldi egyetemekre kell menni, mert nem lesz itthon sem számukra olcsóbb az egyetemi oktatás, mint ahogy a német, vagy angol, vagy francia egyetemeken, ugyanis odateszi azt a képzési normatívát az állam, majd a pénzügy, ahhoz a kerethez, amelyiket ő évenként a költségvetés arányában jónak lát. Mondjuk 5 klasszika-filológusnak, aztán veszekedjen rajta az országban klasszika-filológiát oktató egyetemek mindegyike, hogy ő ebből a keretből hányat kap, 2 ókorászt, 3 régészt, 20 jogászt, 40 közgazdászt is stb, hadd ne soroljam a számokat. De milyen alapon fogja meghatározni és hogyan fogja az egyik egyetemhez vagy a másik egyetemhez rendelni ezeket a számokat a törvény? Talán egy kicsit alkotmányellenes is.

Ha az alkotmány kimondja a tanuláshoz való jogot, akkor nem hiszem, hogy a kormánynak lehet olyan joga, hogy keretszámot szab a tanulók számára, legfeljebb az egyetemnek lehet olyan joga, hogy ő felvételit hirdet és azon belül megszabja azt a küszöböt, amelyik tudásszint alatt nemigen folytatható az egyetemen a tanulás. És mi lesz akkor a társadalomnak azon részével, amelyik ugyanúgy fizeti az adót, vállalkozók és állampolgárok és közalkalmazottak, mint azoknak a gyerekei, akik bekerültek az egyetemre? Nekik vissza fogja az adórészt adni az állam? Valahogy nem hiszem, hogy az európai szokást utánozza ez a tervezet, ez a szándék, amit meg akar valósítani a minisztérium ezzel az előterjesztéssel, annál is inkább, mert ezt a közalapítványi magán- és egyházi egyetemekre is vonatkoztatja. Most nem tudom, ha nem köt szerződést majd az egyházi egyetemmel meghatározott számú egyetemi hallgató felvételére, akkor az egyházi egyetemi oktatásból teljesen kivonul? Más elbírálás alá esik természetesen a magánegyetem és a magánalapítványi egyetem, de már a közalapítványi nem igen eshet más elbírálás alá és nem igen eshetnek más elbírálás alá az egyházi egyetemek sem.

(19.50)

Folytathatnám ezzel a kérdéskörrel a sort. Mi történik akkor, ha mondjuk a vidéki egyetemeknek nem ad két-három évig oktatási, képzési keretet a minisztérium, mert úgy gondolja, hogy a budapesti egyetemek megfinanszírozására jut csak pénz? Azt hiszem, ilyen bizonytalanságoknak sem az egyetemeket, felsőoktatási intézményeket nem tehetjük ki, sem visszás helyzetbe nem kergethetjük bele a magyar társadalom fiataljait, 18-20 éves tagjait. És itt jelentkezik a másik kérdés, amit már feszegettünk a közoktatási törvénnyel kapcsolatban, hogy nem rendezi sem a közoktatási törvény, sem a felsőoktatási törvény a középiskolai kimenet, az érettségi és a felvételi vizsga viszonyát, hiába próbálkozik a kétszintű érettségi bevezetésével, hogyha mondjuk a kétszintű érettségin megfelel a jogászszakma felvételi kritériumainak ötezer hallgató, és azt fogja mondani a minisztérium, hogy csak ötszázat veszek föl. Mi lesz azzal 4500-zal, aki alkalmas a jogászképzés megkezdésére? Hogyan fogja eldönteni az egyetem? Hogyan fogja azt mondani neki, hogy: komám, vagy a korrupció jön be, vagy pedig azok a metódusok, mechanizmusok, amelyek 1960-as években, '70-es években vagy még korábban, mondjuk, az '50-es években, hogy te paraszt származású vagy, te tiszabecsi vagy mehetsz, te belvárosi vagy nem mehetsz, te vállalkozó vagy mehetsz, te lumpen vagy nem mehetsz. Nem hiszem, hogy ilyen kritériumokat a törvényjavaslat megőrizhet és a parlament törvényesíthet. Sok mindenről kellene még beszélnem, de az idő nagyon telik és egyre kevesebb a türelme az oktatóknak, illetve a képviselőtársaimnak, ezért egyetlen dolgot. Sokkal karakterisztikusabban és pontosabban meg kell határozni az egyetemi oktatók szerepkörét, helyzetét is az egyetemen. Nemcsak fizetésük emelésével, hanem a színvonalnak olyatén jellegű emelésével, amelyikről Szabad György professzor a témát felvezető előadásában már szólt: hogy adott esetben meghívni, nemcsak pályáztatni, meghívni a tudományos eredményekben megfelelő szintet elért, intézetekben dolgozó és oktatni is alkalmas embereket. És mindezek mellett, azt hiszem, azt is tisztáznia kell a törvénynek, hogy előfordulhat-e olyan, hogy valaki oktatói jelenléte mellett egyetemre vagy jelenléte helyett egyetemre magnókazettáját küldi el és így oktatja a hallgatókat, mert ez is benne van a praxisban. Ez is előfordul a gyakorlatban. Nem hiszem, hogy az egyetemi oktatásnak ez lenne a lényege. Az oktató-hallgató kapcsolata, azok az iskolateremtő erők, amelyek működtek a magyar egyetemen és most kezdenek újra szerveződni, hogyha megtörnek, akkor nem hiszem, hogy a XXI. században annyi Nobel-díjast fog adni a magyar egyetem, mint adott a XIX. században és a XX. század elején végzett egyetemi hallgatók közül és magyar tudósok közül. Még egyetlen dolgot az integrációval kapcsolatban. Azt hiszem, hogy mindenben helyeselhetjük, amit Bihari Mihály elmondott, és amit még sokan meg fognak erősíteni. Ez a szövetség, amit feltételez az egyetem, illetve a felsőoktatási törvény, soha nem fog működni. Rontani fogja azokat a viszonyokat, azokat az állapotokat is, amelyek ma megvannak. Tessék már megmondani nekem, hogyha nincs meg a teljes integráció, hanem van egy szövetség, hogy fog, ha nem integrált, csak vele szövetkező gödöllői egyetem, mondjuk, az egri főiskolára odafigyelni vagy azzal törődni. Hogy fogja majd azokat az anyagi lehetőségeket magához koncentrálni és iparkodni, minden alkalmat kihasználni, hogy az egri főiskola kevésbé futhasson ki. Vagy mondhatnék más példát is, nem akarom ezekkel már untatni a képviselőtársaimat. Azt hiszem, a legjobbat tennénk, hogyha megfogadnánk Kutrucz Katalin javaslatát, amelyik nem volt ugyan ügyrendi indítvány, de ezen a törvényjavaslaton annyi munkálkodnivaló van még, hogy kedd estig, amire tervezi a kormány és a parlament befejezni, nemhogy reménytelen, katasztrofális csőd lesz a következménye. Nem minket, az országgyűlést illetően, nem a pénzügyi tárcát illetően, nem a kultusztárcát illetően, azoknak a fiataloknak a sorsát illetően, s azoknak a felsőoktatási dolgozóknak a sorsát illetően, akik gyakorló részesei ennek a folyamatnak, amelyekről mi ilyen felelőtlenül, néhányunk jelenlétében próbálunk meg felelősséggel dönteni. Avagy azt hisszük, vagy folytatjuk azt a sort, amit eddig követtünk a megújulás folyamatában, hogy minden évben törvénymódosítással fogunk oktatást, egyetemi képzést és egyebet korrigálni? Inkább egy félévvel később szülessen meg és inkább egy hónappal később induljon be az államháztartási reform, minthogy olyan szituációt teremtsünk, amelyik sem az államháztartási reformnak nem fog jót tenni, a felsőoktatás és Magyarország gazdasági-társadalmi jövőjét teljesen tönkreteszi. Mert, azt hiszem, közgazdászok egyértelműen vallják, hogy az 1929-33-as nagy depresszió óta, amelyikből Amerika éppen felsőoktatásának a megújításával lábalt ki, azóta a szellemi termék az, amelyik megválthat, amelyik felíveltethet egy gazdaságot, a szellemi termék aránya a termékeikben a mai vitatott törvénytervezet nem azt tanúsítja, legalábbis számomra nem azt mondja, hogy ez a törvénytervezet és ez a felsőoktatási kormánypolitika ezt szeretné elérni. Elnézést, hogy hosszabban beszéltem, köszönöm szépen annak a néhány képviselőnek a figyelmét, aki még részt vett ezen a vitán. (Szórványos taps.)