Szabad György (Néppárt-MDNP)

1996. június 11.

DR. SZABAD GYÖRGY (MDNP): Tisztelt Elnöknő! Tisztelt Országgyűlés! A késői időpontban nyilvánvalóan nem lenne helyes részletekkel foglalkoznom, egy utalást szeretnék tenni elhangzott megállapítással kapcsolatban, s két súlyos kérdéssel talán a legsúlyosabbal szeretnék foglalkozni igen rövid időkeretben.A megjegyzés Takács Péter felszólalásához kapcsolódik. Feltehetően én nem fogalmaztam egész pontosan, semmi esetre sem arra kívántam utalni, hogy bármilyen kiválóságot pályáztatás nélkül alkalmazzanak az egyetemen, arra hívtam fel a figyelmet, hogy indokoltnak tartom a régi seregszemlék módjára meghívni pályázásra olyan kiválóságokat, akik maguktól nem gondoltak esetleg főiskolai felsőoktatásban való részvételre.

A két téma, amivel foglalkozni szeretnék nagyon röviden az integráció, illetve a hallgatóitandíj-probléma.

Az integrációról, mivel érdemlegesen elhangzottak azok az észrevétek, amelyekkel úgy gondolom egyetértek, csak nagyon rövid állásfoglalásban szeretnék foglalkozni. Magyarán mondva, úgy fogalmaztam, hogy a szervetlen felsőoktatási szövetségek kreálása helyett egyetértek azzal, hogy a meglévő egyetemek integratív jellegű fejlesztésére kerüljön sor, illetve arra, ami régóta közkeletű óhaj, de a megvalósítás tekintetében nagyon elmaradt a magyar felsőoktatás és tudományosság, önálló intézmények munkamegosztáson alapuló együttműködésére. Ezzel én úgy gondolom, hogy egyfelől egyes intézmények elszigetelődését, elszigetelődését a felsőoktatástól lehet feloldani, másfelől hézagokat lehet feltölteni, és a kettő együtt a fokozatosság elvét is teljesítheti, hiszen itt lépcsők keletkeznek, amelyek integratív irányba mutatnak. Nem is kívánok erről többet mondani, én azt hiszem nyitott ajtót döngetünk, akik kb. ilyen állásponton vagyunk.

A tandíj kérdésében legyen szabad egyetlen utalással szólni arról örömmel hallottam, hogy a Művelődésügyi Minisztérium is kritikusan fogadta azt a pénzügyminisztériumi elgondolást, hogy tandíjemelésre kerüljön sor. Hadd mondjam azt, tartson ki a Művelődési Minisztérium, ezt legyen szabad az Országgyűlés szószékéről mondani, tartson ki nagyon-nagyon sok okból, de természetesen keressen megoldásokat.

Én arra szeretném fölhívni a figyelmet és erre is kidolgozott, rövid, de kidolgozott javaslatot, módosító javaslatot juttattam el , hogy vissza kellene térni, de magasabb szinten, ahhoz a gondolathoz, ami az 1993-as törvényben benne volt, amelyik szólt arról, hogy bankok állami garancia mellett nyújtsanak hallgatói hitelt.

Én tudom, hogy nehéz kérdés, azt is tudom, hogy olyan módszer, ami Nyugaton több országban sikeres megoldáshoz vezetett.

Miről van szó? Arról, hogy a hallgató potenciálisan hitelképes, hiszen befektet a tanulásával valamibe, ami egy későbbi életszakában gyümölcsöző lesz.

(20.10)

Ha a hallgató kellő tanulmányi előmenetelt mutat, akkor a hitelt nyújtó bank nem jár rosszul, hiszen a fináncművelet eredményeként a hallgató szellemi tőkéjéből egy fizetés realizálódik, amely fizetés alapot ad arra, hogy a hallgató az elnyert hitelt törlessze. Igen ám, de itt van két probléma. A bank az ismeretlen hallgatót nem kívánja lenyomozni, neki egy biztos fedezet kell, és ezt a biztos fedezetet nem teremtheti meg más, mint az állam, amelyiknek most nem akarok részletesebb fejtegetésbe bonyolódni az egyik legfőbb kötelessége, és ha jól csinálja, legjobban gyümölcsöző számítása lehet az, hogy a felnövekvő nemzedékbe fektet be bizalmat. Mert az állami garancia, amit oly sok célra, rostálandó célra nyújtott és nyújt az állam, úgy gondolom, itt nagyon fontos és kívánatos célra fordítódik. Igen ám, mondják, és már hallom a fenntartásokat, mert próbáltam tájékozódni a fináncvilágban, hogy itt két probléma van. Az egyik probléma az, hogy vajon az állam hajlandó-e a banknak megfelelő garanciát nyújtani, erre kell nekünk politikai eszközökkel ráhatni, másfelől vetik föl a bankosok az állam nem lesz hajlandó, mert hiszen az állami garanciának nincs fedezete. Itt kell nekünk segíteni, hogy a dolgok összetalálkozzanak. Hogyan? Oly módon, és ez hiányzott, bocsánatot kérek, ez hiányzott az 1993-as törvényből, és ezt javasolom most. Olyan törvényt kell alkotnunk, amelyben az állam is biztosítva van. Egy viszontbiztosítás révén. A bank adja a kölcsönt, az állam garantál, és ki garantál az államnak? Mi! Azzal, hogy az államot fölhatalmazzuk arra, hogy a tanulmányok megszakítása, vagy a tanulmányok befejezése után, nem fizetés esetén, adó módjára behajthassa az általa garantált bankhitelt. Gyakorlatilag ez így megy a világon mindenütt, kétségtelen kell egy mint a világ mozgásához, ki hogy képzeli el, kell egy kezdő lökés, de ebben, igenis, kezdeményezőnek az Országgyűlésnek kell lenni, amelyik a folyamatot megindítja, s ez a folyamat utána már öntáplálóvá válik. Ennél hosszabb távú hitelezéseket végeznek a bankok, állami garancia mellett, nekünk ráhatással kell élnünk, s e téren kiváló lehetőségeink vannak, amikor olyan pénzügyminiszterünk van például, aki fenntartotta vezető állását egy pénzintézet élén, és így tovább, nem akarom szaporítani a szót, de e téren igazán a jelenlegi kormányelitnek a lehető legkitűnőbbek a kapcsolatai, szavazzuk mi meg azt, hogy egy ilyen törvény megszületése esetén az államot felhatalmazzuk, hogy adó módjára hajtsa be az elmaradó hallgatótól a támogatást. Az elmaradó hallgatót pedig ez a hitel egyfelől csalogatni fogja a jobb tanulásra és a gyorsabb végzésre, másfelől nyomást gyakorol rá az a fenyegetés, hogy adóvégrehajtás útján kell állnia a nemcsak becsületszóra felveendő kölcsönt. Nagyon sok mindent szeretnék mondani, azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy olyan nagy jelentőségű kérdéshez nyúlt a művelődési kormányzat, hogy a dolgot elsietni vétek lenne. Úgy gondolom, hogy a részletes vita során ki fog derülni, hogy hány sebből vérzik a javaslat, amelynek vannak ép elemei, tehát érdemes vele foglalkozni, de csak egészségesként szabad a hallgatóságunkra és az egyetemek oktatóira, a tudományok kutatóira kvázi az új jogszabályt rászabadítani, vagy áldást hozóvá tenni. Köszönöm szépen. (Taps.)