Orosz István (MSZP)

1996. június 11.

DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon sok mindent szerettem volna én is elmondani a felsőoktatási törvényről, mégis úgy tűnik, hogy erre most nincs lehetőség, sajnálom hogy nincs rá lehetőség, de gondolom, hogy gazdálkodni kell az itt lévő képviselők idejével. Az első kérdés, amit én a törvénymódosítással kapcsolatosan mindenképpen felvetendőnek tartok: szükség van-e az alig három évvel ezelőtt megalkotott felsőoktatási törvény módosítására? Úgy vélem, nem áll fenn olyan helyzet, hogy a felsőoktatás működésképtelen lenne, ha nem kerülne sor törvénymódosításra, pontosabban azok a működésképtelenné vált intézmények, felsőoktatási intézmények, amelyek ilyen helyzetbe kerültek, nem azért kerültek ilyen helyzetbe, mert a '93-as törvény alapján nem lehetett volna működniük. Véleményem szerint, 1993ban a parlament jó törvényt alkotott. Fő érdemének azt tartom, hogy a felsőfokú képzésben meghatározónak tekinthető egyetemeket elindította az európai normáknak is megfelelő univerzitások felé vezető úton, ismét összekapcsolta a felsőoktatást és a tudományt az egyetemeken folyó doktori képzés megszervezésével, visszaadta a tudományos utánpótlás képzésének jogát az egyetemeknek, s ami nem mellékes, több évtizedes széttagoltság után egységes irányítást valósított meg a felsőoktatásban, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium égisze alatt. Ez az egységes irányítás a szakminisztériumi irányítást váltotta fel. Szakegyetemek szakminisztériumok általi irányítását már csak azért sem tudom helyeselni, mert meggyőződésem szerint a szakegyetemek felett eljárt az idő. A szakegyetem a kelet-európai szovjet típusú felsőoktatás jellegzetes formája volt, amely nálunk az 1950-es évektől kezdve alakult ki. A szovjet típusú szakegyetemek felszámolása, spontán módon, már 1993 előtt megkezdődött. Többnyire nem úgy, hogy az 1950-ben szétszabdalt egyetemek valódi univerzitássá szerveződtek volna, hiszen a karrá történő visszaminősítést senki nem vállalta, hanem úgy, hogy a szakegyetem újabb, más tudományágat felölelő kart hozott létre. Ez történt Miskolcon vagy Veszprémben. Ha van hiányossága az 1993. évi törvénynek, akkor leginkább az, hogy megalkotása nem ösztönzött a szakegyetemi rendszer mielőbbi felszámolására, de meghagyta a specializált szakfőiskolákat is. A 12. §-ban lehetőséget teremtett ugyan társulások létrejöttére, ezeknek jogi személyiséget is adott, a társulások azonban nem jelentettek előrelépést az integráció útján, legfeljebb arra szolgáltak, hogy a társult intézmények bizonyos fejlesztési eszközöket megszerezzenek. Kapcsolódva Szabad György, Bihari Mihály és mások által kifejtett nézetekhez, hadd próbáljam az integrációt egy másik aspektusból megközelíteni. Az integráció legfőbb kérdése számomra valójában az, hogyan lehet a szakegyetemekből és szakfőiskolákból valódi, legalább két tudományterületet felölelő sok karú egyetemeket létrehozni.

És itt csodálkozva hallgattam, meg kell vallanom, Cseh Mária képviselőtársam előadását, azt, hogy a Független Kisgazdapártban a paternalista állam iránti nosztalgiák élnek, ezt korábbi véleményükben is hallottam. De azt, hogy az '50-es évek szakegyetemeit nemcsak visszaállítani és erősíteni kívánják, hanem ezek számát szaporítani is, ezt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Természetesen az integrációban az is járható útnak tűnik, ami Miskolcon, Veszprémben, vagy a Pannon Agráregyetem esetében történt, de ezek az intézmények száma nem csökken, márpedig az igazi gond az, hogy ez a kis ország nem tud eltartani 130 helyen lévő, csaknem 90 felsőoktatási intézményt. Valódi integrációnak én a meglévő intézmények összevonását tekintem, ahol erre lehetőség van, még akkor is, ha ez azt fogja jelenteni, hogy ma önálló szakegyetem egyetemi karrá alakul. Erre a szándékot az egy városban működő egyetemek, Debrecenben, Pécsett, Szegeden már korábban kinyilvánították. Aligha van akadálya, hogy ilyen integráció főiskolák között is végbemenjen. A hatályos törvény társulásai valódi integrációt nem tudtak teremteni. A törvénytervezet készítői ennek pótlását igyekeztek megteremteni a szövetségekben. Ha a szövetséget olyan átmeneti formának tekintjük, amelyben a szövetségre lépő intézmények záros határidőn belül egységes univerzitássá alakulnak, akkor a célkitűzés még méltánylandó lehet. Félő azonban és ezzel a nézetemmel sem állok egyedül , hogy a szövetség nem a teljes integráció előkészítőjévé válik, hanem annak helyettesítőjévé és ezáltal mindenképpen zsákutca. Úgy vélem, hogy azoknak az intézményeknek, amelyek teljes integrációjára nem kerülhet sor, pl. a művészeti felsőoktatásban, és ebben teljesen egyetértek Rajk Lászlóval, vagy a teológiai képzésben, a szövetkezés vagy társulás lehetőségét meg kell hagyni. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a törvényben erőteljesebben jelenjék meg a valódi integráció lehetősége és szükségessége. Módosító indítványaink lényege tulajdonképpen erre vonatkozik. A szövetség erre a valódi integrációra azért nem alkalmas, mert a késztetés eszközei nem elégségesek. Az integráció kérdése elválaszthatatlan az intézményi autonómiától. Ha igaz az, amit a törvény általános indoklásában olvashatunk, hogy idézem: "A felsőoktatás autonómiája egyes megoldások elrendelését, például integráció létrehozása összevonások útján, válságkezelő és állami eszközökkel történő megoldása, felhasználói kör bevonásának elrendelése a felsőoktatás feladataiban való közreműködése még törvényi szinten sem tűri meg..." eddig az idézet Abból az alapító, adott esetben a parlament, csak várakozó álláspontra helyezkedhet, hajlandók-e az intézmények az integrációra, vagy sem.

Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjenek meg annyi szubjektivitást felszólalásomban, hogy kijelentsem négy évtizedes egyetemi pályafutásom alatt mindig az autonómia híve voltam. S a magam szerény eszközeivel igyekeztem is tenni érte akkor is, amikor az intézményi autonómia nem volt kedves kifejezés a felsőoktatás irányítói körében.

(20.50)

Ha most mégis arra hivatkozom, hogy az autonómiának kell legyen korlátja legalább az alapító és a megalapított között, akkor ezt azért teszem, mert nem látom egyéb útját az integrált felsőoktatási rendszer létrejöttének. Ha elfogadjuk azt márpedig, azt hiszem, el kell fogadnunk , hogy az autonómia forrása az alapítói akarat, akkor tudomásul kell venni, hogy az alapítónak joga van törvényi szinten rendelkezni a felsőoktatási intézményekkel is. Ha ez nem így lenne, csorbulna a népakaratot megtestesítő parlament szuverenitása, s nem lenne értelme a felsőoktatást vagy a szintén autonómiával rendelkező önkormányzatokat érintő törvényalkotásnak.

Három olyan eszközt látok, amelynek segítségével a törvényalkotó akarata érvényesülhet a korábban már elnyert autonómiák sérelme nélkül.

Az első: ha nem tudományágakat, hanem tudományterületet jelölünk meg az egyetemek működési kritériumaként, akkor azok az intézmények, amelyek működési területe nem ölel fel legalább két tudományterületet, nem működhetnek tovább önálló egyetemként, legfeljebb egy egyetem fakultásaként.

A második tulajdonképpen benne szerepel a törvénymódosítás 89. §-ában. Ez ugyan az akkreditálásról szól, de nemcsak az akkreditálás szükségességét tekinti az intézmények további működése feltételének. A 89. § (2) bekezdése a következőképpen szól, idézem: "Ha az akkreditálási eljárás során bizonyítást nyer, hogy a felsőoktatási intézmény nem felel meg a 3. § (1) bekezdésében, illetve a 4. § (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, azokat legkésőbb 2000. június 30-áig sem teljesíti, e határidő eltelte után önálló felsőoktatási intézményként nem működhet tovább, államilag elismert oklevelet nem bocsáthat ki, és a képzési tevékenysége államilag nem finanszírozható. Az intézmény átszervezéséről vagy megszüntetéséről a fenntartó gondoskodik". Eddig az idézet.

Az akkreditálási eljárás során arról kell az intézményeknek tanúbizonyságot tenniük, hogy az oktatás minősége és színvonala megfelel az egyetemtől vagy főiskolától elvárhatónak. Ha igen, ez még nem elégséges a további önálló működéshez, ha nem felel meg annak a követelménynek, hogy önálló intézmény maradhasson. Ennek a kritériumát fogalmazza meg a hivatkozott 3. § (1) bekezdése az egyetemek és a 4. § (1) bekezdése a főiskolák számára. Ezért kell az idézett bekezdéseket a törvényjavaslatban szereplőnél véleményem szerint sokkal szigorúbban megfogalmazni. Nem tudományágról, hanem a klasszikus egyetemeknek megfelelően tudományterületről beszélni.

A másik eshetőség, hogy az adott intézmény struktúráját tekintve megfelel ugyan a fentieknek, de az oktatás egészében vagy bizonyos részterületein nem felel meg az akkreditáció által megkövetelt színvonalnak. Mindez persze világosabb lenne, ha külön paragrafusban elválna az oktatás színvonalát vizsgáló akkreditáció kérdéskörétől, s az, hogy az intézmény megfelel-e az egyetem, illetve a főiskola azon követelményeinek, amelyeket különböző törvényhelyek tartalmaznak.

Természetesen előfordulhat, hogy egy ma önálló egyetemként működő intézmény a legmagasabb szinten felel meg a szakmai követelményeknek, de magas szakmai színvonalát a jövőben egyetemi karként kell őriznie.

A harmadik lehetőség az, hogy az Országgyűlés mint alapító az első számú mellékletben az állami felsőoktatási intézmények felsorolását tekintse ideiglenesnek, és csak akkor véglegesítse két-három éven belül, ha az egyetemek és főiskolák benyújtották alapító okiratuk tervezetét, és ez megfelel a törvény kritériumainak. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mert a hatályos törvény rendelkezései is azért nem mentek át, nem mehettek át a gyakorlatba, mert a melléklet szentesítette a status quót.

Mindezek mellett azt is fontosnak tartom, hogy azok a kivételek, amelyekre fentebb már utaltam, megjelennének a törvényben és a nem integrálható, nem integrálandó intézmények ne éljenek bizonytalanságban.

Az eddig elmondottak, úgy vélem, igazolják, hogy a felszólalásom elején jelzett kérdést: szükség van-e a három évvel ezelőtt megalkotott felsőoktatási törvény módosítására? És erre igennel kell válaszolni.

Befejezésül engedjék meg sok mindent kihagytam közben , hogy néhány mondatot szóljak a nem állami felsőoktatási intézményekkel, mindenekelőtt az egyházi egyetemekkel és főiskolákkal kapcsolatosan. Néhány év tapasztalata alapján úgy vélem, joggal állapíthatjuk meg, hogy a nem állami felsőoktatási intézmények gazdagították a magyar felsőoktatást.

Mégis úgy tűnik, hogy a módosítás során gyakran elsikkad az egyházi felsőoktatási intézmények sajátossága, aminek elismerése abban az esetben, ha tudomásul vesszük, hogy az egyházi felsőoktatási intézmények működésük minden területén társadalmilag hasznos és szükséges feladatot látnak el, nem lehet kétséges. Így a hitélettel összefüggő tárgyak hallgatóinak eltérő kezelése azt is sugallhatja, hogy az ő képzésük nem szükséges és nem hasznos.

A tervezet szerint a hallgatói és a képzési normatíva csak azok után a hallgatók után jár, akik külön megbízás alapján, államilag finanszírozott szakemberképzést is ellátnak. A létesítmény-finanszírozásban azonban e helyzet után is csak 50 százalékban jogosultak.

Engedjék meg, hogy az egyházi egyetemeken külön megbízás és szerződés alapján folyó világi képzés jövőjét illető aggályokat is közvetítsem, annál is inkább, mert a jövőt a törvénytervezet alapján helyenként magam is bizonytalannak látom. Ha az állam nem finanszírozza a hitélettel kapcsolatos tárgyak hallgatóinak képzését, a részben finanszírozott világi képzés létszámát pedig a Felsőoktatási és Tudományos Tanács javaslatára évente a miniszter fogja meghatározni ugyanúgy mint az állami egyetemeknél és a főiskoláknál, ez a létszám nulla is lehet. Ez a frissen alakult egyházi egyetemek halálát jelentené. Én remélem, sőt, meg vagyok róla győződve, hogy nem így lesz. Mégis jó lenne, ha az egyházi vezetők aggályait, a miniszterelnök úr ígérete alapján, a törvényszöveg módosítása is eloszlatná olyan formában, hogy a már megindított szakok esetében az egyházi egyetemek szerződéses biztosítékokat kapnának arra, hogy a szakok nem szűnnek meg a finanszírozott hallgatói létszám eltűnésével.

Úgy vélem, még ebből a sorból is ki kell emelnem a debreceni, esztergomi és zsámbéki tanítóképzőt, amelyek működésére 1993-ban szerződés született. Eszerint az átadó, tudniillik a magyar állam, a jogutód főiskola tevékenységét állami feladat ellátásának ismerte el, s finanszírozását az állami fenntartású tanítóképzőkkel azonos szinten biztosította és mindaddig biztosítja, amíg állami feladatokat látnak el.

(21.00)

Nem teljesen érthető számomra a nem állami intézmények kimaradása a kutatási támogatásból. Gondolom, tudományos kutatást folytatni kell azokon a területeken is, amelyeken a nem állami egyetemi és főiskola államilag finanszírozott szakemberképzést folytat.

A bizalomerősítés szempontjából is fontosnak tartanám, hogy a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsnak olyan tagja is lenne, aki nem állami egyetem és főiskola oktatója. A jelenlegi tervezetben ez nem szerepel. Talán ha erről majd születik egy miniszteri utasítás, már a tanács megalakításáról és a belső összetételéről, akkor ez megoldható kérdés.

Az európai gyakorlattól teljesen eltér, hogy a 43. § szerint az egyházi egyetem rektorát a fenntartó javaslata alapján a művelődési és közoktatási miniszter terjeszti elő és a köztársasági elnök bízza meg, illetve menti fel. Erről szólt már Bihari Mihály, az ő nézetével teljesen egyetértek. Tudom, hogy a rektorok államfői kinevezését az alkotmány írja elő a 30/A. § i) pontjában. Az alkotmány megváltoztatására moratóriumot hirdettünk, mégis furcsának tartom, hogy a placetum regium, amely szerencsére eltűnt már a püspökök kinevezésénél, megmaradt a rektoroknál. Talán mérlegelni kellene, hogy 1990-ben, amikor a jelenleg hatályos alkotmány született, még nem voltak államilag elismert egyházi egyetemek és főiskolák.

Végül is így is hosszúra nyúlt felszólalásban egy sor jól megoldott kérdésre nem tudtam kitérni: a felsőfokú szakképzés bevezetésére, az intézményi felügyelő-bizottságok megteremtésére, az egyéni és kollektív hallgatói jogok különválasztására, a finanszírozás szerintem jól megoldott rendjére. Mindent összefoglalva úgy vélem, hogy a szükséges módosítások elvégzése után, amelyeket több módosító indítványban magam is kezdeményezni és indítványozni fogok, a törvényt elfogadhatónak mondhatom, és képviselőtársaimnak is elfogadásra ajánlhatom. Köszönöm szépen. (Taps.)