Iványi Tamás (SZDSZ)
IVÁNYI TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Néhány gondolatot szeretnék az integráció tárgykörében elmondani, úgy szeretnék érvelni az integráció szükségessége mellett, hogy néhány meggondolásra méltó gondolatot szeretnék azért fölvetni a dologgal kapcsolatban. A kiindulási helyzet mindannyiunk által ismert, hogy ma Magyarországon egy túlszakosított felsőoktatási rendszer létezik, kis intézményekkel, melyeknek a rendszere egyre kevésbé átlátható. Tudjuk jól, hogy közel száz felsőfokú oktatási intézményünk van, benne harminc egyetem. Ismert analógiákat tudnánk fölhozni Magyarországhoz hasonló méretű országokkal kapcsolatban, Hollandiát, Finnországot, Ausztriát például, ahol körülbelül egyharmada az egyetemek száma a magyar egyetemek számának, amellett is, hogy a lakosság összességében jóval nagyobb az egyetemet végzettek aránya, mint Magyarországon.
Kevesen vitatják az integráció szükségét, de talán érdemes néhány gondolatot fölvetni azzal kapcsolatban, hogy milyen integrációra és milyen áron van szükség. Érdemes elgondolkodni az integráció fajtáin is, de beszélhetünk területi integrációról, elsősorban vidéki városainkban, ahol az infrastruktúra jobb kihasználása vagy az adminisztráció hatékonyabb megszervezése lehet az egyik oka az integrációnak. Beszélhetünk szakmai jellegű integrációról, amikor az azonos szakok különböző szintű képzését integráljuk.
Sok szó esik, és sokan említik a klasszikus négykarú egyetemet, ahol ugye a négy klasszikus szak, a jogi, az orvosi, a teológiai és a bölcsészeti kar van egyidejűleg jelen az egyetemen. Szeretnék néhány dilemmát fölemlíteni, ami az integrációval kapcsolatban fölmerül, amellett, hogy mondom, az integráció szükségességét azt hiszem, kevesen vitatják. Egy ilyen dilemma, ha már a négy klasszikus kart említettem, hogy például a teológiai karok nem igazán óhajtanak csekély kivételtől eltekintve integrálódni, és én azt hiszem, hogy az ő esetükben különösen nehéz volna bármilyen erős ráhatás, adminisztratív intézkedés, amelyik az integrációra kényszerítené őket.
Általában véve is az integráció egy icipicit aggályos az intézmények autonómiája szempontjából, de különösen így van ez az egyházi felsőoktatási intézmények esetében. Rajk László képviselőtársam beszélt már arról, hogy milyen problémákat vet föl az integráció a művészeti intézmények esetében. Azt hiszem, hogy nehéz volna elképzelni, hogy mondjuk egy koncerttermet jól lehet összeházasítani egy iparművész keramikus műhelyével, és más szélsőséges példákat is lehetne fölhozni. Én azt hiszem, hogy ha már integrálódnia kell vagy kellene a művészeti intézményeknek, akkor közelebb vannak ahhoz, hogy bölcsészek, bölcsészkarokhoz integrálódjanak, minthogy erőszakolt módon különféle művészeti egyetemeket egymáshoz integráljanak.
Szívesen megemlítenék egy konkrét példát szűkebb környezetemből, hogy milyen dilemmák merülhetnek föl konkrét integrációs kérdésekkel kapcsolatban. Adva van például Nyíregyházán négy főiskola, egy agrárjellegű, egy tanárképző, egy hittudományi főiskola és egy egészségügyi főiskola. Fölvetődhetne a területi integráció például, lévén, hogy egy ráadásul elég nagy vonzáskörzettel rendelkező régióközpontban célszerű lenne egy többkarú főiskolát létrehozni, ugyanakkor persze fölvetődhet az is, hogy például az agrárfőiskola a Gödöllői Agrártudományi Egyetemhez, az egészségügyi mondjuk a Debreceni Orvostudományi Egyetemhez és a többi és a többi, tehát máshová integrálódna, ahelyett, hogy egy többkarú főiskolát hoznának létre. Azt hiszem, hogy csínján kell bánni tehát az integrációval, és elmondható, hogy bármennyire indokolt és szükséges is, mindenképpen kerülni kell a túlzottan kemény beavatkozást.
Mindenképpen kerülni kell az adminisztratív eszközök alkalmazását, vagy akár egy ilyen túlzottan erős kormányzati szándéknak akár a sugallását is.
(21.20)
A szövetség mint átmeneti forma a Szabad Demokraták Szövetsége számára átmenetileg elfogadható, bár itt fölvetődik egy olyan kérdés, hogy egy túlságosan merev lezárása a szövetségnek, tehát mondjuk azt mondani a törvényben, hogy két év alatt mindenképpen integrálódniuk kell a felsőfokú intézményeknek és a szövetségi forma mondjuk mereven két évig elfogadható, ez talán egy kicsit aggályos lenne.
Fölmerül a kérdés, hogy van-e értelme az integrációnak akkor, hogyha pusztán pénzügyi megtakarításokat eredményez. Azt hiszem, hogy nem ilyen integrációról álmodunk, hanem olyan integrációt tudunk csak elfogadni, amely szakmailag indokolt, és szakmailag jól előkészített.
Amint az előbb említettem, gyakran esik szó a klasszikus négykarú egyetemről, és sokkal kevésbé beszélünk az integrációnak egy, talán még sarkalatosabb és lényegesebb problémájáról, arról, hogy hogyan tudnak a főiskolák egyetemekkel integrálódni, és azt hiszem, hogy ha ennek a fontosságát igazán fölismerjük, akkor látnunk kell, hogy a főiskolák és egyetemek egymáshoz való integrációja kívánatos esetben a kétszintű alapképzés irányába mutat.
Ugyanakkor, hogyha egy főiskola egyetemmel egyesül az integráció keretében, akkor annak csak úgy van haszna, hogyha ez elősegíti az átjárhatóságot. Tisztázni kell például, hogy egy egyetemen induló hallgató mikor, hogyan tud kilépni főiskolai oklevéllel a képzésből, illetve hogy egy főiskolai diploma birtokában hogyan folytatható a tanulás az egyetemi diploma megszerzéséig. Több szempontból is fontos ez, hiszen így valósul meg a hallgató nagyobb szabadsága alternatív életstratégiák megválasztásában. Nyilván olcsóbb így a rendszer, mert ha valaki menet közben szeretne kilépni alacsonyabb szintű diplomával, akkor nem kell többet tanulnia, mint amennyire a tehetsége vagy az anyagi lehetőségei predesztinálják. Másrészt ha a főiskola után kíván továbbtanulni az egyetemen, akkor nem kell elölről kezdenie olyan ismeretek elsajátításával, amelyekből egyszer már vizsgát tett.
Nem szól érv amellett, hogy egy integrált intézményben a képzési szint alapján különüljenek el a karok itt főiskolai karra vagy tanárképzői karra gondolok elsősorban.
Itt vetődik föl még egy szempont: a főiskolai és egyetemi normatíva közelítése egymáshoz. Annál is inkább, mivel az integráció megvalósulása esetén egyre inkább reményeink szerint egy intézményen belül szerezhető lesz majd főiskolai és egyetemi diploma. Rab Károly képviselőtársam is tett említést arról, hogy a normatívák különbözősége esetén az intézmények abban lennének érdekeltek, hogy lehetőleg minden képzést egyetemi szinten folytassanak a magasabb normatívák kedvéért, és különösen ha egy karon belül van főiskolai és egyetemi szint, akkor még kevésbé indokolt a finanszírozásban az eltérés.
A finanszírozás kusza rendszeréből igazából a továbblépés a kreditrendszerre való áttérés, általában véve is, és a finanszírozásban is.
Kimondhatjuk tehát, hogy egy olyan integrációs folyamat kívánatos, amely az átjárhatósághoz ezen belül a kétszintű alapképzéshez és a kreditrendszerhez nyújt alapot.
És végezetül az eurointegrációt, hogyha mint célt magunk elé tűzzük, akkor ebben a törekvésünkben nem az a cél vezérel minket, hogy az intézményi struktúra hasonlítson az európai, nyugat-európai országokéra, hanem a végzettségek és a szakképesítések, illetve ezek egymáshoz való viszonya legyen megfeleltethető a nyugati standardoknak, és mindenekelőtt a tanulmányi teljesítmények, a kreditek által nemzetközileg is átszámíthatók legyenek, hiszen tudjuk, hogy igen sok hallgató elsősorban nyelvszakos hallgató tölt el több-kevesebb időt külföldi egyetemeken, és nyilván kívánatos, hogy az ott szerzett ismereteket beszámíthassa az itthoni tanulmányainak a folytatásába is. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Általános taps.)