Kávássy Sándor (FKGP)

1996. június 11.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt még jelen levő Képviselőtársak! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! A múltkor is említettem már, de időhiány miatt nem tudtam részletezni, hogy egyházi oldalról súlyosan sérelmezik, hogy a törvényjavaslat megkülönböztetés nélkül veszi egy kalap alá az egyházi egyetemeket és főiskolákat a magán-, illetve alapítványi egyetemekkel és főiskolákkal, amennyiben következetesen állami és nem állami egyetemekről és főiskolákról beszél, holott ez így a legkevésbé sem logikus, mert nem felel meg pontosan a tényeknek, mert nem csekély mértékben sérti az egyház méltóságát, amelyet több évszázados, sőt évezredes múltja alapján vívott ki, illetőleg élvez a társadalom és az emberek szemében. Aligha vitatható, hogy az egyháziak idézett kifogásai jogosak és mindenképp méltánylandók. Mert ha az egyetemek és főiskolák esetében nem a lényeg a lényeg, tehát nem az a fontos, hogy milyen szintű a tanári kar, milyen a nevelés és az oktatás, milyen a tanárok és a hallgatók tudományos és szellemi teljesítménye, mennyire képzett a szakembergárda, amit évről évre adnak a társadalomnak stb., hanem mondjuk az, hogy az illető intézmény egyházi, állami vagy más, akkor tartsuk tiszteletben a tényeket, és a formális logika legalapvetőbb szabályai szerint járjunk el, és ne negatívumok alapján adjunk meghatározást, ne azt mondjuk a dologról, hogy mi nem, hanem éppenséggel azt, hogy mi, minthogy a látható világ dolgait fő jellegzetességeik, lényegi összefüggéseik alapján szokták meghatározni. A napraforgót se úgy határozzuk meg, hogy arról kezdünk beszélni, hogy nem tulipán, nem rózsa, de még csak nem is gyöngyvirág, hanem úgy, hogy nevén nevezzük és ismertetjük fő tulajdonságait.

Jogos tehát az igény, hogy a felsőoktatási intézmények az egyházi oldal igényei szerint kerüljenek felsorolásra, éspedig így: állami, egyházi, magán- és alapítványi egyetemek és főiskolák. A továbbiakat illetően az is elfogadható, hogy a múlt, a történetiség is lehet hivatkozási alap, és a történelmi jog is jog. Szupermodernek vagy más oldalon üresfejű tökfilkók talán csak legyintenek erre, de művelt ember nincs és nem is lehet ebben a helyzetben.

Végül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság tárgyában alkotott 1990. évi IV. törvény 19. §-a teljes egyértelműséggel és félreérthetetlenül mondja ki, hogy az állam az állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt az egyházi intézmények működéséhez. Így tehát a tényekhez és a pontos minősítéshez való ragaszkodás nem mellékes, nem lényegtelen körülmény.

És ha már itt, az egyháziak oldaláról sérelmesnek mondott és kifogásolható motívumoknál tartunk, legyen szabad a többit is szóba hoznunk, a legfőbbeket legalábbis. Kiemelkedően sérelmes, a gyakorlatban rosszindulatúan is értelmezhető visszaélésekre, erőszakos intézkedésekre is lehetőséget, alkalmat nyújtó a 7. § (7) bekezdése, mely a következőket mondja ki, idézem: "A nem állami felsőoktatási intézmények felsőfokú szakemberképzését az állam csak az erre vonatkozó megbízás alapján finanszírozza. Eddig az idézet. Hogy értsük ezt, mint fenyegetést, hadüzenetet vagy gyöngéd célzást a várható jövőt illetően. Vigyázzatok, mert ha az államnak úgy tartja kedve, visszavonja a megbízást, elveszi a pénzt, s ti pedig becsukhatjátok a boltot.

Félretéve az érzékenységet, teljesen tárgyilagosan erre a következőket mondhatjuk: az egyház kiváltképp is autonóm szervezet, így tehát intézményei se lehetnek megbízásos viszonyban az állammal. Másfelől: bármennyire állami prerogatíva legyen is az egyetemalapítás, a valóságban az igazi legitimációt minden egyetem és főiskola a társadalomtól kapja. Mert ha a puding próbája, hogy megeszik, az egyes egyetemeké és főiskoláké, hogy tömegesen járnak oda, sokak becsvágya, hogy ott szerezzenek diplomát, és hogy az ott szerzett diplomának a társadalom értékítélete szerint is különleges jelentősége van.

Józan belátás szerint tehát támogatni, finanszírozni a teljesítőképes egyetemeket és főiskolákat kell és érdemes, és ehhez képest teljesen mellékes, lényegtelen, huszad- sőt századrangú körülmény, hogy a támogatott intézmény állami, egyházi, magán- vagy alapítványi egyetem vagy főiskola-e.

Mindenesetre a hivatkozott törvényhely is bizonyság lehet rá, mennyire ostoba, sőt kifejezetten stupid dolog a szellemi életben az ilyen és hasonló megkülönböztetés, pontosabban kirekesztés. Hiszem és vallom, hogy a minőséget kell preferálni, és nem azt kell nézni, hogy a preferálandó állami, egyházi vagy magánintézmény-e. Egyben arról is meg vagyok győződve, hogy előbb-utóbb a megalománia, az etatizmus egy egyházellenesség is a gyógyítható betegségek közé fog kerülni, kiváltképp ha nem organikus eredetű. A 96. § (2) illetékmentes vagyonszerzést tesz lehetővé állami, felsőoktatási intézmények részére. Miért nem kaphatnák mindezt az egyházi és alapítványi egyetemek és főiskolák is? Egyházi oldalról ugyan nem sérelmezik, a magam részéről mégis az egyházi autonómia súlyos sérelmét látom benne, hogy az egyházi egyetem és főiskola rektorát, főigazgatóját és professzorait ugyanazon eljárás szerint és ugyanazok nevezik ki, mint az államiakét. Nem hinném, hogy az egyházi felsőoktatási intézmények támogatásának feltétele volna, hogy a kinevezési jogot az államnak kell gyakorolnia, és nem tudom, mennyivel értékesebb és nagyobb súlyú legitimáció, ha valaki a kinevezését nem a prímás érsektől, protestánsoknál a zsinati elnöktől vagy más első számú vezetőtől kapja, hanem a köztársasági elnöktől vagy a miniszterelnöktől.

(22.00)

Évezredes múltunk és hagyományaink tanulságait levonva nem túlzás azt állítani, hogy nem kisebb méltóság prímás érseknek lenni, mint mondjuk miniszterelnöknek. Sőt! Konzervatív értékelés és gondolkodás szerint egészen biztosan nem. Ugyancsak elfogadhatatlan a 48. § (3) bekezdésében található tétel. Ismét idézet: "Az egyházi egyetemek, főiskolák hitélettel összefüggő tárgyainak oktatásához az állam hozzájárulhat." Eddig az idézet. Ez röviden, magyarán azt jelenti, hogy az állam, ha akarja támogatja, ha nem akarja, nem támogatja a teológiai tárgyak oktatását. Mi, kisgazdák, konzervatív és vallásos képviselők minden idegszálunkkal és minden gondolatunkkal tiltakozunk az ilyen és hasonló kinyilatkoztatások ellen. Mindaddig, míg vallásos emberek lesznek, mindaddig, míg felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül szedik az adót, mindaddig, míg lesznek emberek, akik igényt tartanak az egyház szolgáltatásaira, István király országában ilyen szabály nem alkotható és nem iktatható törvénybe. De ezen túl sem menti semmi az ilyesfajta, tetszés szerint értelmezhető rendszabályokat, minthogy a hitélettel kapcsolatos kollégiumok, kutatás és oktatás épp úgy akkreditációs eljárás tárgyai, mint az egyéb tudományok és tantárgyak. Továbbá, miután az egyház az állampolgárok erkölcsi életének változatlanul is fontos, ha nem éppen legfőbb tényezője, az állam és a társadalom szempontjából sem mindegy, hogy a ma sem csekély tömegekre befolyást gyakorló lelkészi és hittanári kar milyen képzettséggel rendelkezik és fejti ki tevékenységét. Itt szeretnék kitérni ha mégoly röviden is az egyetemi, főiskolai autonómia kérdésére is. Miután az autonómiák kérdésében, ahogy azt már többször is elmondtam, Eötvös és a centralisták követőjének hiszem magam, kívánatosnak és egyedül helyeslendőnek kizárólag csak azt a konstrukciót tartom, amely a kormányhatalom és az autonóm szervezetek összhangja, illetve egyensúlya alapján jön létre. A legkevésbé sem vagyok híve a parttalan autonómiáknak, annak tehát, amikor az autonóm szervezetek és intézmények fölött semmi ellenőrzés sem érvényesül, vezetőik gyakorlatilag azt tesznek, amit akarnak. Nálunk mindez maga lenne a tökéletes tyrannis, amellett az adózó állampolgár legdurvább megsértése is, mert mindaddig, míg az autonóm szervezetek az adózó állampolgár pénzéből gazdálkodnak és tartják fenn magukat, addig igen is, neki is, de legalább képviselőjeinek joga van tudni, mi történik az autonómiák falai közt, illetve háza táján. Nem veszem ki mindebből az egyetemi, főiskolai autonómiákat se, mert mindaddig, míg versengés, túlkapások, visszaélések, kontraszelekció, professzori megalománia és egyéb nemkívánatos jelenségek lesznek, és az egyetemek és főiskolák nem csupán a békés alkotó és oktató munka csöndes otthonai, hanem különféle formális és informális csoportok összecsapásának színterei is, nem lesz felesleges az ellenőrzés, sőt időnként az aktív beavatkozás sem, illetve ahogy 1993ban magasan kvalifikált, akadémikusi rangban elismert professzorok fejtették ki előttem az aktív és jól működő minisztériumi háttér se. Ugyanakkor az is elfogadhatatlan előttem, hogy az egyetemi, főiskolai autonómia, legalábbis a múlt évi nagy elbocsátások és óraszámemelések tanulsága szerint, a lényeget tekintve, üres vagy csekély tartalmú szólam legyen, és hogy a rektorok, dékánok és főigazgatók döntési jogköre is úgy valósuljon meg, mint azé a német családapáé, aki a falvédőkön olvasható versike szerint így adja elő helyzetét, idézem: "Én vagyok a ház ura, de csak azt tehetem, amit a feleségem megenged." Jól tudják, tisztelt képviselőtársaim, mire gondolok. Nagyon sajnálatos volna, ha prolongálódnék a múlt évi helyzet, és a magyar rektornak is az idézett versike mintájára kellene jellemezni körülményeit, ismét csak idézem: "Én vagyok a nagy tekintélyű rektor magnificus, de csak azt tehetem, amit a pénzügyminiszter, illetve a Pénzügyminisztérium megenged." Eddig az idézet. Így semmiképpen sem mehet tovább, tűrhetetlen és elszenvedhetetlen, hogy a magyar felsőoktatást néhány pénzügyi bürokrata és salabakter tartsa hatalmában. Ezért sem fogadhatom el az 54. § j) pontjában foglalt intézkedést, mely kormányhatáskörbe utalja a hallgatók által fizetendő díjat és térítés szabályozását. Miért ne lehetne mindez egyetemi, főiskolai jogkör? Miért ne dönthetnének minderről, akik közelről, pontosan és jól ismerik a dolgokat, a lehetőségeket és a körülményeket. A tandíj bevezetését egyébként a Független Kisgazdapárt a leghatározottabban ellenzi. Elannyira, hogy dr. Torgyán József frakcióvezető az ifjúság kérésére ez év április 9-én beadvánnyal fordult a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságához és az ENSZ 1996. (sic!) december 16-án elfogadott gazdasági, szociális, kulturális jogok nemzetközi egységokmánya alapján utólagos... (Dr. Szabó Zoltán művelődésügyi államtitkár közbeszól: Egyezség.) egyezség, igen, utólagos felülvizsgálatát kérte az 1990. évi CXXX. törvény 31. §-ában foglalt rendelkezéseknek. Mondani sem kell, hogy ez a kérelem határozott szembefordulás azokkal az intézkedésekkel is, amelyek a mostani javaslattal kívánják bevezetni és szóhoz juttatni felsőoktatásunkban a tan- és egyéb díjakat. Nem lennék azonban hű a tényekhez, se önmagamhoz, ha elhallgatnám, hogy ebben az ügyben különvéleményt képviselek. A magam részéről nem tartom ugyanis antidemokratikus intézménynek a tandíjat. Az egyetemek és a főiskolák az én megítélésem szerint csak úgy tudják fenntartani létüket és biztosítani működésüket, ha felújítják azt a gyakorlatot, ami 1945 előtt dívott, azaz, hogy az egyetemek és főiskolák fenntartását jórészt az állam finanszírozta, a szükséges összeg többi részét pedig a hallgatóságtól szedték be. Mindezzel együtt sem tudok egyetérteni azonban az olyanfajta megfogalmazásokkal, mint ami a törvényjavaslat 27. §-ában olvasható, hogy tudniillik a hallgatók, idézem: "tandíjat és egyéb díjakat" idézet bezárva fizetnek, mert ez így, ebben a formában a legkevésbé sem megnyugtató. Egyéb díjak címszó alatt ugyanis akár száz tétel is felsorolható. Tessék tehát pontosan és félreérthetetlenül megnevezni, milyen díjakra gondolnak, és milyen díjak bevezetését tartják kívánatosnak az előterjesztők.

És természetesen nem értek egyet az általánosan, mindenkire kötelező tandíjjal sem. Mert meggyőződésem szerint az egyenlőtlenségek megragadásán keresztül juthatunk el az igazságos megoldásokig, másfelől a tandíj intézménye akkor jogos és lehet elfogadható a társadalom számára, ha mellette ott van a tandíjmentesség és a kedvezmények is. Minderről, persze, a törvényjavaslat is szót ejt, de nem történik említés, hogy a mentességek és a kedvezmények milyen esetekben és milyen feltételek mellett adhatók, illetve vehetők igénybe. Egyetemi és főiskolai tanulmányokra a megítélésem szerint csak a tehetség, a tudás és a szorgalom, röviden: a kiválóság jogosíthat. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy mind ennek elismerése nem jut megfelelően és kellő hangsúllyal szóhoz a törvényjavaslatban. Múltkori felszólalásomkor is kifogásoltam már, hogy az előterjesztők ma sem tudtak szakítani a felesleges, tartalmatlan jogászkodással. Jó mutatói ennek a törvényjavaslatban meghatározatlanul hagyott fogalmak is. Például, küldetésnyilatkozat, akkreditált iskolarendszerű felsőfokú képzés, kreditrendszer. Szerintem feltétlenül jó lett volna, és csak előbbre vitte volna az ügyet, ha ezek szabatos meghatározására is sor kerül, mint ahogyan nagyon helyesen a habilitáció fogalma esetében történt. Nem tudom, mivel lesz jobb, ha az egyetemek által adományozható fokozatokat a jövőben, a klasszikus hagyományoktól eltérően, nem latinul, hanem angolul fogják megnevezni.

(22.10)

Miért nem Doctor Philosophiae vagy Doctor Artium Liberalium (rövidítve DAL)? Amikor az okleveleket magyar mellett latin nyelven lehet, illetve kell kiállítani, és az említett elnevezések nemzetközileg ugyancsak elfogadottak és ismertek. Nem hiszem, hogy bizonyítanom kellene, hogy barátja vagyok az angolszász kultúrának, hiszen talán méltóztatik emlékezni, hogy a Londonban létesítendő Collegium Hungaricum ügyét is én hoztam a tisztelt Ház elé. És bár igaznak tartom, hogy korunk latinja az angol, ebben a vonatkozásban mégis indokolt volna a régi hagyományok mellett kitartani, megérzésüket törvénybe iktatni.

Azzal sem értek egyet, hogy a jelen indítvány változatlanul hagyja a 119. § (2) bekezdését, amely egyszerűen közli a kandidátusokkal, hogy a törvény hatálybalépésétől az egyetemi doktori fokozat használatára vannak jogosítva. Az ilyen közléseknek ugyanis nem ez, hanem az az intelligens módja, hogy utánvéttel vagy anélkül megküldik az illetékeseknek az újmódi doktori oklevelet. Véleményem szerint a most benyújtott törvényjavaslatnak ebben a tekintetben erről is intézkednie kellett volna.

De ha már itt tartunk, a kandidátusi fokozatnak kiváltképp és azok esetében, akik szorgalommal és eredménnyel művelték a szakmát, nem ez, hanem az automatikusan megadott habilitáció volna a mindenképp kijáró, méltó átváltása. Ez lehetne ugyanis az egyedül helyes és méltányos eljárás azzal az értelmiségi csoporttal szemben, melyet oly ügybuzgalommal igyekezett maga alá rendelni, kiváló és öntudatos egyedeiben pedig annyiszor megbántani és megalázni a letűnt diktatúra.

Végül azzal zárhatom mondanivalómat, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a magyar felsőoktatás a jelen törvénytervezettel sem jut megfelelő szabályozáshoz. Így az volna a leghelyesebb, ha az előterjesztő visszavonná és a hozzászólások tanulságait levonva nyújtana be megfelelő törvénytervezetet, mely felsőoktatásunk múltjához is méltóbb lenne, de a jövőt is megnyugtatóbban rendezné. Köszönöm.