Farkas Imre (MSZP)

1996. június 11.

FARKAS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Az öregségi nyugdíjkorhatár emelésének ügye 1991 óta, igaz, változó szereposztással, de legalább harmadik alkalommal van konkrét előterjesztés formájában az Országgyűlés napirendjén. A munkavállalók tömegei az emelést korábban is és sajnos most is elutasítják. Ezzel szemben a témában járatos, racionálisan gondolkodó politikusok, szakemberek körében a vita mára két kérdéscsoportra redukálódott.Egy: Most érkezett-e el az ideje a bevezetésnek?

Kettő: Milyen mértékű legyen az emelés, és hogyan kell erre áttérni?

Az első kérdés kapcsán az vetődik fel, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a munkanélküliség mai szintjén lehet-e korhatárt emelni. Nem vitatom az emelés foglalkoztatással összefüggő negatív hatásait, de meggyőződésem szerint stagnálás vagy lassú fejlődés esetén még inkább elkerülhetetlen ez a lépés. Az időskorú népesség arányának növekedése, a nyugellátásban részesülők magas száma és a járadékfizetők visszaesése 2010 körülre ellehetetlenüléssel fenyeget. A nyugellátás fenntartása érdekében, különösen ha hisszük, hogy a hosszú átmenet szükséges, nincs lehetőség a további halogatásra. Amennyiben az emelés életbe léptetésének megfontolása csak a nagyobb léptékű, több területen érezhető fellendülést követően volna aktuális, akkor az még inkább megkérdőjeleződne. Méghozzá olyan oldalról, hogy szükség van-e rá? Igenlő válasz esetén vagy rövid lenne az átmenet, amely nem fogadható el, vagy megfelelő átmenet után elkésne az érdemi beavatkozás.

Az időszerűség másik vitapontja a korhatáremelés nyugdíjreformtól való elválasztásának problémája. Nem vitatom a komplex kezelés igényének helyességét, de megjegyzem: még nem láttam olyan változatot, amely ne tenné szükségessé a korhatáremelés és az átmenet tartalmának tisztázását. A nyugdíjkorhatár-emelés napirendre tűzését az előzőek alapján aktuálisnak tartom.

Jöhet a második kérdés. Hogyan kell ezt megvalósítani? A tervezet hosszú átmenettel számol. A korhatár fokozatosan nő, bizonyos feltételek között előrehozható a nyugdíjba vonulás. Kiderült a vita során, hogy ez kevés, és újabb javaslatok merülnek fel, amelyek a bevezetéssel járó feszültségeket szándékoznak oldani. Néhány példa ezek közül: 62 év helyett 60 év legyen a korhatár, az áttérés évekkel később fejeződjön be, kevesebb szolgálati idővel lehessen előrehozott nyugdíjt igénybe venni, ne csak a három vagy többgyermekesek kapjanak szolgálatiidő-elismerést, korábbi nyugdíjba vonuláskor kevésbé csökkenjen az ellátás összege.

Kérdés, hogy ezek és a további javaslatok feloldják-e az emelést kísérő ellenszenvet. Elfogadásuk nem eredményez-e a maihoz közeli állapotokat? Ellenszenvet csökkentő kompromisszumoknak helye van, de értelmetlen, nem a lényeget megragadó fellazításnak nincs. Az általam eddig ismert javaslatok minősítésére nem vállalkozom. Ugyanakkor a felvetett javaslatok mellett vagy azok egyike-másika helyett más, új, a valós helyzetet kifejező szempontokkal is foglalkoznunk kell. A magam részéről erre teszek kísérletet, amelynek lényege: a munka nehézsége, embert próbáló tartalma ugyancsak fejeződjön ki kedvezmények formájában.

Bizonyára sokan tudják, hogy a közvélemény-kutatások szerint a korhatáremelés elutasítása 90%-os, ám a felsőfokú végzettségűek körében az elutasítás kisebb, tudtommal 70% körüli.

(22.20)

Vajon miért? Talán több az ismeretük, és ebből kiindulva belátóbbak? Biztos így van. Talán nem érinti őket olyan súlyosan, mint a többi réteget? Attól tartok, ez is igaz. Miben fejeződik ez ki? Egyrészt biztosabb a munkahelyük, és ha mégis elveszítenék, könnyebben találnak újat.

Másrészt, egy részük a nyugdíjkorhatáron túl ma is dolgozik. Harmadrészt, a legtöbben nem mennek nyugdíjba korhatár előtt, és bíznak benne, hogy képesek lesznek évekkel tovább dolgozni. Természetesen ez nemcsak a felsőfokú végzettségűek kiváltsága. Szép számmal vannak olyan munkahelyek, munkakörök, személyek, akikre ez mind igaz, de tény, vannak olyanok is, akiknek ez nem adatik meg. Ilyennek tartom a nehéz, egészségre ártalmas munkakörben dolgozók helyzetét. Sokan megnyugtathatják a lelkiismeretüket, mondván, ez rendben van, mert a tervezet továbbra is számol a korkedvezmény lehetőségével, sőt a korkedvezmény mértékét még a szolgálati időhöz is hozzászámítja. Ez mind igaz, csakhogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Egyrészt azért nem, mert a korkedvezmény feltételrendszere már részben elavult, másrészt több olyan emberpróbáló munkakör van, amely ma, sőt, elképzelhetően a jövőben sem lesz korkedvezményre jogosító.

Az 1990-ben hozott rendelet tarthatatlanságát az alábbiak bizonyítják. Sok munkakör megszűnt, megváltozott. Foglalkoztatási szempontok is közrejátszottak akkori kialakításában. Újabb szempontok merültek fel az egészségkárosító tevékenységek megítélésében, és így indokolt lehet újabb munkakörökre történő kiterjesztése. Példa ez utóbbi állításra: Fokozott pszichés megterhelést okoz a folyamatos és vagy három műszakos munkarend, a rövid ütemidejű, futószalag melletti munkavégzés. Pszichoszociális igénybevételt jelent a súlyos fogyatékosok, intenzív osztályon lévők ellátása. Nem folytatom a sort, de tudtommal szakmai körökben nagy elismerést aratott az ilyen és hasonló feltételeket tartalmazó rendszer, amely az új korkedvezményes munkaköri besorolás alapját képezi. Tudom, számtalan probléma van ezen a téren, és ma még tisztázatlan, mikor, milyen formában, milyen feltételekkel készül el az új korkedvezményes rendszer.

Én ezt mind megértem, csak azt nem, hogy az új nyugdíjkorhatár a korábbi, a munkakör nehézségét, egészségre ártalmas voltát illetően miért alapozódik kizárólag a régi korszerűtlen rendeletre? Szabó György miniszter úr expozéjában utalt különböző munkakörök, foglalkozás-egészségügyi vizsgálatára, és elismerte a korrekció szükségességét. Na, de mikor lesz ez? Lehet-e erre alapozni a nyugdíjkorhatár-emelés során? Ha ez 1996. december 31-ig megtörténne, akkor lenne egy korszerű, korkedvezményre jogosító besorolás. Ismereteim szerint ennek nincs realitása, ráadásul azt sem tudjuk, kiterjesztő vagy szűkítő lesz-e, és az újonnan bekerülő munkaköröket e törvény tekintetében miként érintené. Mi lenne a sorsa a küszöböt éppen el nem érő munkaköröknek?

Más lehetőség hiányában be kell látnunk a következőket: a részben elavult, jelenleg érvényes, korkedvezményre jogosító munkakörök nem fogják át a nehéz, egészségre ártalmas tevékenységek egészét. Az erről szóló rendelet módosításának határideje nem ismert, tartalma bizonytalan, nem lehet rá alapozni az öregségi nyugdíjkorhatár emelését előíró törvénymódosítás során. A meglévő bizonytalanságokat látva nincs más megoldás, mint a valós technikai nehézségek ellenére megjelölni azt a tevékenységcsoportot, amely a korhatáremelés következtében előnyben részesítendő.

A magam részéről két területen érzem ennek szükségét. A nők előre hozott öregségi nyugdíjba vonulásakor szolgálati idő beszámítását, és az ekkor kiszámítandó nyugdíj csökkentésének minimalizálását javaslom nőkre, férfiakra egyaránt. Vagyis, a korkedvezményre nem jogosító, olyan fizikai munkakörökben dolgozó nők, akiknek egészségét tartós terhelés érte, akkor is jogosultak legyenek az előre hozott öregségi nyugdíjra, ha ahhoz legfeljebb három évvel kevesebb szolgálati időt szereztek. Ennek már csak azért sem látom akadályát, mert az előterjesztő ugyanitt öt évig terjedő beszámítást javasol a három vagy több gyermeket szülő nőknek. Ha ezt kicsit visszafogjuk, akkor helyet szoríthatunk azoknak is, akik az átlagosnál jóval megterhelőbb munkát végeztek.

A törvénytervezet az előre hozott öregségi nyugdíjba vonulóknak a szolgálati idő függvényében harmincnaponként 0,1,-0,5 százalékkal csökkenteni kívánja a nyugdíját. Ennek értelmét nem, de mértékét vitatom, és a már hivatkozott körben csak a csökkentés 50 százalékát tartom érvényesíthetőnek. Nem mondom, hogy ez a legjobb megoldás, de azt sem fogadom el, amikor elmondják: az elv jó, sajnos technikailag nem kivitelezhető. Keressünk jobbat, olyat amely még markánsabban figyelembe veszi a munka tartalmát, nehézségét. A munkák közötti különbségeket látva, a rokkantak magas számát tudva évente 160-180 ezer fő közt megy el nyugdíjba, és közülük 60-65 ezer fő a rokkant feltétlenül indokolt ezen problémakör áttekintése, rendezése. Ötvenezer személyt érintő korkedvezményes munkakör ez alól nem ad feloldozást.

Erre vonatkozóan benyújtottam módosító javaslatokat, és bízom abban, hogy azok vagy a hozzájuk közel álló indítványok elfogadása esetén a korhatáremelés a kedvezőtlen adottságú munkakörökben dolgozó munkavállalók körében sem lesz mereven elutasítva. Köszönöm a figyelmüket. (Általános taps.)