Jeszenszky Géza (Néppárt-MDNP)

1996. június 11.

DR. JESZENSZKY GÉZA (MDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Pár perccel ezelőtt még azt gondoltam, hogy azzal kezdhetem a felszólalásomat, hogy örvendetes módon a karzaton többen vesznek részt, többen követik figyelemmel az ülést, mint az ülésteremben. Úgy látszik, csak egy átfutó kiránduló csoport érdeklődését váltotta ki ez a vita. Én azt gondoltam, hogy talán a társadalom érzi, hogy róla van szó ebben a vitában. Tisztelt Képviselőtársaim! Az előző kormányzati ciklusban sokszor találkoztam azzal a kérdéssel, hogy van-e a magyar kormányban sportminiszter? Azt kellett válaszolnom, hogy ilyen nincsen, bár van a sportért felelős miniszter és a személyek változtak. De megnyugtatásként is hozzátehettem, hogy van a magyar kormányban nem is egy sportoló miniszter. Sőt, nemcsak miniszter, hanem a Magyar Országgyűlés igen sok tagja aktívan sportol. Talán ez nem változott a választások után. De annál sajnálatosabb, hogy ennyi sportnak elkötelezett ember nyilván jóval több, mint akik itt vannak nem volt képes eddig és nem tűnik képesnek most sem a sportügyet jobban megoldó, jobban szabályozó törvényt hozni.

Az előttünk fekvő két törvényjavaslat meglehetősen sok kritikát kapott már kormánypárti oldalról is, a vezérszónokoktól az előttem szólókig, és a sajtóban úgyszintén. Engedjék meg, hogy a figyelemfelkeltés kedvéért idézzek Kolláth Györgynek, a Magyar Hírlap 1996. március 13-ai számában megjelent nagyon tömör cikkéből. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon pontos látlelet e törvényjavaslat vagy törvényjavaslatok gyengéiről. Többek között azt írja Kolláth György, hogy "nemcsak jelentősen visszalép az 1993-as és 1994-es parlamenti elhatározásokhoz képest, de a jogait gyakorló sportoló ember helyett a sportigazgatást állítja a középpontba." S azzal folytatja: "aligha van példa ennyire kevéssé liberális szellemű belügyminisztériumi jogi jogalkotásra." A cikk egy másik pontján pedig a következő, szintén nagyon figyelemre méltó, magvas megállapítást tesz, némileg talán ellent is mondva azoknak az elhangzott véleményeknek, amelyek csak azt hangsúlyozzák, hogy a rendszerváltozásnak mennyire kárvallottja a sportügy. A szerző szerint, idézem: "A magyar sportmozgalom 1989 és 1995 között rendkívüli áldozatok árán nagyrészt önerőből és autonómiáját érvényesítve jól-rosszul, de mégiscsak átállt a piacgazdaságnak, a jogállamnak, a demokratikus viszonyoknak, a közigazgatási változásoknak s a pénzügyi megszorításoknak megfelelő pályája. Nem fair most, a kiküzdött átalakulás végén előállni egy olyan törvénnyel, amely nem vet, de arat."

Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Demokrata Néppártnak a törvényjavaslatokkal kapcsolatos álláspontját, kritikai véleményét Kónya Imre képviselőtársam az elmúlt héten elmondotta. Én csupán kiegészíteni szeretném az őáltala mondottakat néhány további gondolattal, javaslattal.

Sokszor idézzük különböző kontextusokban Deák Ferencnek a sajtótörvénnyel kapcsolatos mondását, hogy tulajdonképpen egy jó sajtótörvénynek elég lenne egy paragrafus, hogy a sajtóban hazudni nem szabad. Én úgy gondolom, hogy a sporttörvénynek is valahol van egy ilyen elvi, egymondatos lehetséges megfogalmazása anélkül, hogy vállalkoznék egy ilyen deáki tömörségű mondatra , de valami olyasmit kellene tartalmazni és érvényesítenie egy jó sporttörvénynek, hogy megfelelő intézkedésekkel lehetővé kell tenni azt, hogy a magyar társadalom a sportolók országává váljék. Miért van erre szükség, és miért van szükség olyan törvényi, törvénykezési eszközökre, olyan pénzügyi forrásokat megteremteni, olyan társadalmi, egyesületi, önkormányzati önszerveződésekre, amelyek ezt a célt elérhetik? Azt hiszem, hogy nem kell érvelni, hogy miért van erre szükség. Ha körülnézünk a mai magyar társadalomban, akkor az érveket nem kell hangsúlyoznunk.

Nagyon ősi elv, hogy ép testben ép lélek. De Magyarországon ma csak azt mondhatjuk, hogy beteg az emberek teste és beteg az emberek lelke. Az okok nagyon szerteágazóak, de nekünk az okok feltárása és orvoslása mellett meg kell teremtenünk a prevenciót is. A sport pedig ez közvélekedés az egyik legjobb prevenció, nemcsak az egészségkárosodással szemben, hanem a lélekkárosodással szemben is. És aki már beteg, azok számára is a legtöbb esetben a rehabilitációnak nagyon fontos, megkerülhetetlen eszköze a sport.

Különösen fontos a sport szerepe és ez közhely, de mégis hangsúlyozni kell, többet is talán, hogy ne csak mondogassuk, hanem megvalósítsuk , hogy ma Magyarországon számos ok miatt a legveszélyeztetettebbnek tűnő korosztály a fiatalság, az ifjúság. Ennek a korosztálynak a megnyerésére, egészségének és életszemléletének az egészséges, jó irányú befolyásolására nem látok arra alkalmasabb eszközt, mint a sportot, természetesen az oktatás, az iskola részeként és azzal összhangban.

A sportról beszélve szólni kell a hagyományainkról is. Magyarországot a múltban sokszor illették olyan jelzőkkel, hogy "lovasnemzet", "katonanemzet" és még sorolhatnánk azokat a jelzőket, amelyek mind arra utaltak, hogy itt 1100 éves történelmünkben ha nem is nevezték akkor ezeket a foglalkozásokat vagy tevékenységeket sportnak a sport jellegű tevékenység központi szerepet töltött be. Történelmünknek jelentős sikereiben ez az életmód, ez a szemlélet nagy szerepet játszott. Én utalni szeretnék arra is, hogy amikor a polgári társadalom kiteljesedett Magyarországon a kiegyezés után, és az I. világháború közötti ötven évben, akkor Európa-szerte is, de azon belül Magyarországon kimagasló módon terjedtek el a tömegsportok. Ha a korabeli sajtót nézzük nem utolsósorban talán az illusztrált lapokat a Vasárnapi Újságtól kezdve más orgánumokig , akkor láthatjuk azt, hogy tényleg az akkori olvasóközönség számára mindennapi foglalatossággá vált a sport, a korcsolyázás, a vívás, az atlétika különböző ágai, a labdarúgás, az evezés és a sísport. Meglehetősen széles társadalmi bázisa volt ezeknek a sportoknak, nem csupán az arisztokrácia vagy a jómódú felső osztály, a középosztály űzte, nem csupán a számos polgári egyesület tanúsította a sport terjedését. Talán a mai többségnek érdemes figyelmébe ajánlani, amit azt hiszem , elég jól tudnak, hogy a munkás-testedzés milyen erős volt egy olyan korszakban, amikor a munkásságnak sajnálatos módon valóban nem volt parlamenti képviselete az Országgyűlésben. De az önszerveződés és az akkori magyar jogi keretek lehetővé tették ezt a munkássportot is és annak a jelentős eredményeit.

(11.20)

Nem kívánom ismételni azt, amit Kónya Imre már elmondott én nem '45-öt, hanem '47-et látnám itt a cezúrának tehát a kommunista hatalomátvételt követően mi történt a sporttal. Jó erre azért emlékezni. De ezt tényleg összefoglalta már képviselőtársam.

Azonban arra is utalni kell és ezt is tulajdonképpen már megtette Kónya Imre , hogy milyen megtévesztő, amikor nosztalgiával idézi föl valaki azt, hogy: kérem, pedig milyen nagy sportsikereink voltak a sztálinizmus, a Rákosi-féle korszakban Helsinki 16 arany. Ezt értékeltük természetesen akkor is, de akkor még én is talán gyerekfejjel kevésbé éreztem azt meg, vagy kevésbé tudatosult bennem, hogy mi áll emögött. Az áll emögött, hogy a sport vált az egyetlen olyan eszközzé, lehetőséggé, ahol valaki kiemelkedhetett, valahol az átlagos, rendkívül silány és sanyarú sorsnál jobb életet élhetett. Tulajdonképpen ez egy menekülési eszköz volt. Emellett pedig az is ismert, hogy a kommunista szisztéma a sportot az élsportra koncentrálta. Ez egy propagandisztikus eszköz volt. Illetve, amikor ezen túlment az MHK, a munkára, harcra kész mozgalom talán van aki emlékszik erre, a társadalom egy része föltétlenül nem igazán a testedzést szolgálta, hanem egy agresszív, háborúra készülő társadalomnak a militarizálását. Ugyanúgy, ahogy az hitleri rendszerben is ismert volt.

Tehát nekünk nem nosztalgiával kell visszatekinteni arra, amikor az élsport elsősorban kiemelt támogatást élvezett, hanem azt kell megteremtenünk, hogy a mai új, sokkal jobb, szabad viszonyok között a sport nehogy kárvallott legyen. Különösen a társadalom ne váljék ennek az átalakulásnak a sport terén a kárvallottjává.

Éntőlem igazán távol áll a nyugati modellek szolgai követése vagy lelkendező figyelemmel kísérése, de mit láthattunk évtizedeken keresztül, ha nem csupán rövid turistaútra mentünk, hanem kicsit bepillanthattunk a nyugati társadalmak életébe? Azt láthattuk, hogy ugyanott volt élsport és ezt elsősorban és döntően nem állami eszközökkel támogatták, hanem részben olyan eszközökkel, amik itt elhangzottak, mint javaslatok de nem nevezték úgy, hogy tömegsport. A rekreációs sport, a szabadidősport az elmúlt évtizedekben, a meglévő alapokra épülve, rendkívüli mértékben elterjedt.

Csak egy jellegzetes, személyes élményt hadd mondjak önöknek. Közismert, hogy az egykori NDK az úszók fellegvára volt. De én, amikor könyvtárosként a '70-es években két hetet az NDK fővárosában töltöttem, el akartam menni uszodába. Kiderült, hogy ebben az úszó nagyhatalomban olyan uszoda nem létezett, ami nyitva volt a közönség számára. Tehát ez egy ijesztő példa volt számomra. Ugyanakkor a kontraszt: amikor vendégtanárként külföldön dolgoztam, akkor meg azt tapasztaltam, hogy az Egyesült Államokban mindennap van testnevelési óra a gyerekek számára és ez egészen 18 éves korig megy, tehát a középiskolás korig. Az egyetemeknek pedig kiváló sportlétesítményei vannak. Ez talán eléggé ismert és az is, hogy addigra már a felnövő generációnak életelemévé vált a sportolás. Még hogyha nem is mondhatjuk, hogy mindenkire kiterjedt, de a társadalom többségére igen.

Ebből fakad az is, hogy és ez nemcsak Amerikáról mondható el, Nyugat-Európáról legalább annyira , hogy nem történik meg az a szakadás, ami nálunk igen. A fiatal még úgy-ahogy sportolt, legalábbis a grundon vagy a mezőn futballozott, de később már, ha továbbtanul, az egyetemen rendkívül silány testedzési lehetőségek voltak. A magánéletben pedig nem is dívott igazán ez, vagy pedig csak egy szűk kör számára váltak elterjedté a divatsportok.

Tulajdonképpen még a sportolóink, az élsportolóink is általában teljesen abbahagyták a sportot az aktív pályafutás végén, és nem csupán azért, mert ez önhibájuk, hanem egyszerűen a társadalomban a lehetőségek sem voltak meg.

Magyarországon az élet minőségét a mai helyzetben a hangulat, a közérzet javulását, meggyőződésem, hogy a legkisebb anyagi ráfordítással a sport biztosíthatja. Ezért a Magyar Demokrata Néppárt egyik elsődleges célja az, hogy ez az ország a sportolók nemzetévé váljon. Ehhez alkalmas jogi, intézményi és pénzügyi feltételeket kell teremteni.

Meggyőződésem és az elmúlt évek is azt mutatják , hogy az élsport, ha keservesen is, de meg fog maradni, különösen az úgynevezett éremesélyes sportokban, habár nem egészséges, hogy ez három-négy sportra, sportágra korlátozódik.

A mindenkori kormányok mindig is politikai ügynek fogják tekinteni az élsportot. Tehát egyetértek az olimpiai szereplés és a nemzetközi élsportban való jelenlétünk fontosságával. Én azt hiszem, hogy az Országgyűlésnek és a sporttörvénynek elsősorban azzal kellene foglalkoznia, hogy a szabadidősportot, az ifjúság sportját segítse, és a mai, megengedhetetlenül ostoba helyzetből való kiemelkedését előmozdítsa.

Napirenden, előttünk van a második sporttörvény, a sport célú ingatlanok tulajdonviszonyának rendezése. Itt elhangzott már sok oldalról, hogy ennek az alapelvei jónak mondhatók, de a veszély az, hogy ez csupán az úgy-ahogy már megoldott tulajdonba vagy kezelői jogba került ingatlanok helyzetét stabilizálja. De föl kell tennem a kérdést, hogy mi lesz azokkal az alapjában véve sportcélokat szolgáló létesítményekkel, ingatlanokkal, amelyeket az államosítás annak idején elvett. Ezek aztán rossz kézbe kerültek a turistaházak és az átalakulás első, '80-as évek végén lejátszódó szakaszában átjátszásra, privatizálásra kerültek. Nagyon sok ilyen létesítmény a sportolók számára megszűnt, mint használható létesítmény működni.

Turistaházak, csónakházak nem tucatjai, hanem százai szűntek meg, vagy visszaszármaztatásuk nagyon nehéznek tűnt. Sok esetben pedig ezek végleg megszűntek és tönkrementek. Hány turistaház vált az államosítás és a rossz kézbeadás áldozatává? A teljesség minden igénye nélkül csak utalnék arra, hogy a nagyszénási turistaház, amely valóban a munkás-turizmusnak egy nagyon szép emléke volt, bezárták a '80-as években. Majd úgy szétverték rövid idő alatt, hogy szégyenfolttá vált. Ezért még az utolsó kommunista kormányok gyorsan eltüntették, hogy ne legyen ilyen kompromittáló bizonyítéka a sportbarát rendszernek. De említhetném még a bánkúti menedékházat, amely évek óta Magyarország egyik legjobb síközpontjában kihasználatlan. Vagy a természetjárók munkájával épült és munkásőr tulajdonná vált badacsonyi turistaház megoldatlan sorsát. Vagy az egykori magyarországi Kárpát Egyesületnek a mai Magyarország területén megmaradt turistaházai, amelyek ma nem a turizmus szolgálatába állnak, vagy zártak, mint a szentgyörgyhegyi vagy a nyugati, a Lajta-hegységbeli Hörmann-forrási menedékház.

Az előttünk levő javaslatok kiemelten szólnak arról, hogy a környezetvédelem, az ifjúság testi és lelki képzése, nem utolsósorban pedig a betegek, az egészségkárosultak, a fogyatékosok ügye is figyelmet kell hogy kapjon. Én azt hiszem, hogy kellő szemlélet és kellő intézkedések esetén ez biztosítható. De fontosnak tartom azt is, hogy ne legyenek presztízsviták. Sajnos azt látom, hogy sokszor a szűk értelemben vett környezetvédelem az a sportot nemhogy támogatná, hanem szintén egy kiiktatandó, vagy legalábbis korlátozandó tevékenységnek tekinti. Én azt hiszem, hogy a sportolók, különösen természetsportok és a természetjárók a környezetvédelem legjobb támaszai és önkéntes őrei. Úgyhogy én remélem, hogy ez most már túlmegy a sporttörvény keretén, inkább a tegnap megszavazott természetvédelmi, erdő- és vadgazdálkodási törvényekhez tartozik. Nagyon fontosnak tartanám azt, hogy ez a látszólag néha fönnálló érdekellentét harmonikusan megoldódjon.

Az 1993-as sportkoncepció azt mondhatom megtette a jó alapvetést. Sokak számára csalódás, hogy az erre épülő sporttörvény mennyire elmarad az akkor valóban csak általánosságban körvonalazott elvektől és igényektől.

(11.30)

Az egyik alapvető kérdés, természetesen, a pénzügyi feltételek biztosítása, és itt józan javaslatok hangzottak el. Remélem, hogy ezek megoldást jelentenek, de azért utalnék arra a javaslatra ismételten , amit a Nemzeti-, Ifjúsági és Szabadidő-sport Az Egészséges Életmódért Alapítvány elnöke, dr. Kulin Sándor tett, mégpedig az, hogy az élvezeti cikkek, a káros szenvedélyek rabjai által fizetett adóból, esetleg ennek az adónak az emelésével igenis indokolt lenne, hogy ebből jusson a sportnak is. Az ő érvelése ismert, önök is olvasták, legalábbis azt hiszem meglehetősen sokan. De én úgy gondolom, hogy ez nem csupán vállveregető ajánlás, vagy elismerést érdemel ez a javaslat, hogy hát igen szellemes, jó, hanem meg kellene vizsgálni, meg kellene valósítani azt, hogy ezekből az adókból tulajdonképpen valóban az egészségvédelemre áldozni kész társadalom és elsősorban az ifjúság részesüljön.

Nem kívánom a figyelmüket tovább igénybe venni, azt hiszem az előző felszólalások is azt mutatják, hogy ez az ügy, a sportügy, szerencsés módon nem pártügy, és én csak azt szeretném remélni, hogy a sok-sok jó felszólalás, a Ház mindkét oldaláról elhangzó felszólalások, azok nem pusztába kiáltó szavak maradnak, hanem módosító indítványokkal is alátámasztva megvalósulnak.

Szívem szerint azt mondanám persze, hogy itt ez a sporttörvény ez gyökeres átalakulást, átdolgozást igényel, és legjobb lenne visszavonni, és nem utolsósorban az itt elhangzó, és a társadalom részéről elhangzó javaslatok alapján egy új törvényt nyújtani be. Azonban ez oly mértékű késedelmet jelentene, hogy én magam mégsem ezt javaslom, hanem csatlakozva azokhoz a képviselőtársaimhoz, akik azt mondják, hogy a törvénynek nagyon sok gyenge pontja van, de amennyiben a módosító indítványok, azok megkapják a kellő támogatást, akkor ez a sporttörvény, illetve a két előttünk levő törvényjavaslat, ez oly mértékben javítható, hogy elfogadható lesz és megszavazható lesz. Azonban akármilyen is lesz a törvényjavaslat, a megoldást igazán csak az jelenti, hogyha a magyar társadalom sportközpontú gondolkodásúvá válik, és a sport ügye nem csupán mint látványossági, hanem mint tevékenységi forma közüggyé válik. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)