Kis Gyula József (MDF)
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Minden generációt aszerint ítél meg az utókor, hogy mennyiben teljesítette azt a minimális kötelezettségét, hogy az elődeitől örökül kapott világot milyen állapotban hagyja utódaira. Legyen az a világ akár a környezet, akár a tudomány, akár a művészetek. Adott állapotát illetően mindenképpen a világ jelentős része az, amelyet felhalmozott kulturális kincsben egy nemzet.
Most jelen esetben a rádió hangarchívumáról beszélnék, amely a legnagyobb magyar gyűjtemény, közgyűjtemény 500 ezer tekercs hangszalag, 60 ezer hanglemez, 80 ezer kötetnyi könyvtár őrzi, sajnos igen mulandó anyagokon, azt a kulturális kincset, amelyet száz év alatt egy zenei nagyhatalom, egy önálló kultúrával rendelkező ország képes volt előállítani.
Azért mondom, hogy sajnos mulandó anyagon, mert míg az antikvitás szobrai, épületei kőben, bronzban ezer évekig fennmaradnak, ezek a hordozók, ezek az információhordozók, a mágnesszalagok, illetve a hanglemezek nagyon porlékonyak. Éppen azért, hogy elterjedhessen ilyen tömeges mértékben a zenei meg az irodalmi, a hangzásbeli kultúra, éppen ezért egyre olcsóbb és tömegesebb anyagokat kell használni a rögzítésükre. Egy mágneses hangszalag, hogyha semmi nem történik vele, csak áll a dobozban, akkor is fizikai törvények következtében 30-40 év alatt megszűnik, megsemmisül, letörlődik róla. De ez alatt az idő alatt is fokozatosan romlik a minősége.
Most képzeljék el, hogy a hangzó világ, az csak ilyen porlandó anyagban rögzül. Egy kottát, egy verset, egy szonettet, egy szobrot maradandó anyagok őriznek, és azok, ha egy irodalmi alkotásról van szó, mindig újra-újra azonos értékben előállíthatók a legrosszabb másolatról is. A zenénél, a szóbeli megjelenésnél az az egyedi, egyszer elhangzó példány soha többé meg nem ismételhető. Nem lehet a zongorán egy hangot kétszer ugyanúgy leütni. Nem lehet egy zeneművet kétszer ugyanúgy előadni. Bartók Béla zongorajátéka vagy Yehudi Menuhin hegedűjátéka akkor adottak abban az adott pillanatban egyszeri és megismételhetetlen. Na most, hogyha egy ilyen csodálatos egyszeri anyag a világon szinte egyedülálló módon, egy helyen, a Magyar Rádióban megjelenik, ott van, de ez a mulandóság egyre nagyobb, egyre jobban fenyegeti, akkor ennek megőrzéséről, átjátszásáról, adott esetben maradandóbb technikákra történő átjátszásáról, például CD ROM-okra, amelyek már nem 30, hanem 130 évig tárolják.
Elemi kötelessége minden kultúrnépnek, különösen akkor, hogyha zenei nagyhatalomnak szeretjük magunkat elfogadni a világ ítéletében, akkor a nagyhatalmi státusból eredően nem egy kis ország anyagi lehetőségeit kell erre fordítani, vagy ha ezt tesszük, mert nincs több, akkor megfelelő módon el kéne dönteni, hogy ki őrzi az őrzőket. Ebből a hatalmas anyagból mit, milyen sorrendben használunk, őrzünk meg, másolunk le, és erre a jelenlegi struktúrában sajnos nincs garancia. Valamiféle bizottságnak kéne eldönteni, hogy mi az érték, mi az elsősorban védendő érték, noha az én véleményem szerint minden egyes elhangzott hang, minden egyes elmondott vers maradandó érték, de ha már mindet nem tudjuk védeni és megmenteni, akkor legalább azt, ami a legfontosabb, azt ne egy egyedi személyi ízlésbeli diktatúrát sugalló döntés határozza meg, hanem valamiféle állandó bizottság.
(8.50)
Most, hogy a rádió új vezetése hivatalba került, nagyon sürgős lenne ebben az ügyben nem a kormánynak, nem a parlamentnek, hanem magának a rádiónak lépéseket tennie. Köszönöm szépen. (Taps az MDF padsoraiban.)