Kökény Mihály (MSZP)

1996. június 17.

DR. KÖKÉNY MIHÁLY népjóléti minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Rendhagyó ez a részletes vita, azt gondolom, de rendhagyó az az időcsapda is, amelyről éppen Surján képviselő úr az előbb beszélt, és, tisztelt képviselőtársaim, lehet minősíteni az eddigi módosító indítványokat, és ezt a bizonyos kapcsolódó módosító indítványcsomagot, amelyet azt gondolom egyébként, az eddigi hozzászólásokból látom, hogy ellenzéki képviselőtársaim is alaposan áttanulmányoztak annak ellenére, hogy rövid idő állt rendelkezésre, de én óvnám magunkat attól, hogy itt valamiféle borzasztó változást lássunk ebben, és ezt a változást ezt túldramatizáljuk.

Mert hiszen az alapvető cél és a törvény alapvető tartalma ezzel a módosító indítvánnyal nem változott meg.

(23.20)

A törvénynek valóban az a bevallott célja, hogy a túlfejlett kórházi kapacitásokat mérsékelje, egyáltalán nem valamilyen borzasztó nagyságrendben mérsékelje, és egyúttal pedig mérsékelje azokat a kiáltó egyenlőtlenségeket, amelyek mindig és minden egészségpolitikát nagyon is bosszantottak ebben az országban. Nem változott az a törvényjavaslatban, hogy normatív követelményeket állít fel a javaslat, nem változott az a törvényjavaslatban, hogy megállapodást kell kötnie az intézményfenntartóknak, és az ajánlat egyfajta iterációs folyamatban alakul ki, és nem változott itt tulajdonképpen az sem, hogy tulajdonképpen egy biztosítói, ha megváltozott eljárási rendben is, de tulajdonképpen egy biztosítói határozat születik a finanszírozandó kapacitások mértékéről. Ami változott, ahogy erre Sarkadiné Lukovics Éva képviselőtársunk utalt, hogy milyen legyen a címzettek közötti munkamegosztás, változott az eljárási rend, a szereplők garanciális jogai változtak, erősödtek.

Úgy gondolom, hogy mindenképpen erősíti a törvényjavaslatot az, hogy egy kétfokozatú döntési rend épül be bírósági jogorvoslattal együtt, változtak a határidők és változott az országos és regionális, illetőleg speciális kapacitás meghatározásának a módja, illetőleg itt a fenntartókat egy nagyobb szabadság illeti meg. Én azt gondolom, hogy ezek összességében ha lényegi elemek is, de nem a törvényjavaslat leglényegesebb pontjai, és egyáltalán nem a céljait befolyásoló módon változtak meg.

Ami pedig az elhangzott hozzászólásokat illeti, nagyon röviden néhány megjegyzést engedjenek meg. Én nem gondolom azt, hogy a megyei tiszti főorvosok majd egyfajta manipulatív szerepet játszanak. Az a cél, hogy egy titkársági feladatot lássanak el ezeken a fórumokon, és ők tulajdonképpen a minőségtanúsításnak a letéteményesei ebben a fórumban, amely gyakorlatilag együtt és párhuzamosan mozog majd a kapacitásátalakítással. Ennek a folyamata a szakmai standardok megjelenésével, mint ahogy erről már az általános vitában is sokat szóltunk, ez a két folyamat együtt történik, együtt zajlik, hiszen a közeljövőben megjelennek azok a minimális standardok, amelyek alapul szolgálnak a minőségbiztosítás számára.

A Magyar Orvosi Kamara jogosítványai valóban bővültek ebben a javaslatban, de én azt hiszem, hogy amennyiben egyetértési jog illetné meg a kamarát a döntési folyamatokban, ezzel gyakorlatilag a struktúrát merevítenénk, valóban ez egy olyan féket jelentene, nem várható a kamarától az, hogy alapvető szakmai és egzisztenciális érdekekkel szemben menjen, abban az esetben valóban végrehajthatatlanság egy garanciáját tennénk a törvénybe.

A területi ellátási kötelezettségek az egyetemeknél azért jelentek meg, mert ezeket mi valójában az oktatási feladatok érdekében gondoljuk szükségesnek, de ezen túlmenően nyilvánvalóan a regionális kapacitásokból és valószínűleg az egyéb megyei alkufolyamatban kialakított kapacitásokból is részesednek az egyetemek, tehát én egyáltalán nem gondolom, hogy a helyzetük ebből a szempontból tragikusan alakulna.

Az elérhetőség kérdése, azt hiszem, az egy rendkívül relatív folyamat. Azt hiszem, hogy kár lenne abszolutizálni a kórházra, az egy kórházra jutó lakosságszámot, lehet, hogy 6800, de ha felbontjuk és megnézzük, hogy ez az ország különböző térségeiben mennyi lenne, akkor valamilyen iszonyú egyenlőtlenségeket kapnánk. Az, hogy ez Magyarországon ennyi, ez pontosan csak azokat az egyenlőtlenségeket mutatja be, amelyeket csak nagyon is igazságtalannak tarthatunk. Azt, hogy 30-50 km távolságot meg kellene valahogy szabni, mintegy minimális elérhetőségi, földrajzi elérhetőségi kritériumot a törvényben, én ezt nagyon aggályosnak gondolom, egyszerűen azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy adott intézmény az autópályán vagy makadámúton érhető el, egyáltalán nem mellékes, hogy milyen a mentőszervezetnek a kiépítettsége és nem tartanám szerencsésnek, ha mondjuk, ilyen címen nem akkreditálható intézményeket próbálnánk valamilyen menlevéllel ellátni.

Azt is szeretném hozzátenni, hogy egy kicsit ezzel az elérhetőségi vitával, és nem először, mert az általános vitában is volt erre példa, túldimenzionáljuk a kórházat és különösen az aktív kórházat a gyógyító tevékenységben, pontosan azt gondoljuk, hogy van nagyon sok olyan egyéb területe az egészségügyi ellátásnak, és nem szól ez a vita, nyilvánvalóan nem is szólhat, mert nem tárgya a törvénynek, az alapellátásról. Szólhatna ugyan a járóbeteg-szakellátásról, mert arról van szó a törvényjavaslatban, de nyilvánvalóan azért azt is figyelembe kell venni, hogy ezeknek a felkészültsége, kiépítettsége az adott rendszerben milyen.

Sok számot lehet mondani, én is tudnék számokat mondani. Ausztriában lehetséges, hogy ilyen arányok vannak, egyébként ott is napirenden van egy kórházkapacitás-csökkentési program, az Európai Unió 77/10 000 lakos arányában benne van az angliai 45, és még egy csomó minden számot is, amit el lehetne itt mondani, inkább nem teszem, mert elég későre jár. Én attól is óvnám magunkat, hogy valamiféle olyan szakmai példákkal riogassuk a laikus képviselőket és a közvéleményt, az infarktusos beteg sorsa például szerintem a beteg elhatározási idejétől függ, meg attól, hogy a mentőben kap-e vérrögoldó kezelést, s attól, hogy abban az adott intézményben adottak-e az intenzív ellátásnak a feltételei, van-e olyan szakorvos, nagyon sok kis intézményben és kis kórházban sajnos nincs szakorvos. Tehát akkor, amikor arról beszélünk, hogy mondjuk egy kis intézmény, ha ezt a példát hozta elő képviselőtársam, az mondjuk, gazdaságosan működik, úgymond, az nem biztos, hogy ugyanakkor kellő szakmai biztonságot is jelent. Egyáltalán nem biztos, hogy abból az intézményből, mondjuk, két-három órán belül nem kell azt a beteget továbbküldeni vagy nem kell nagyon sok beteget továbbküldeni. Én, mondjuk, tehát ezzel az egész elérhetőség-kérdéssel egy kicsit óvatosabban bánnék.

Úgyhogy én, engedjék meg, hogy még annyit jegyezzek meg, hogy nem a minisztérium ragaszkodik valamilyen konok és makacs módon ahhoz, hogy hát de azért legyen meg ez a törvény, egyszerűen a kérdés úgy merül fel, hogy ha az egészségügyi kiadások reálértéke az nem tartható olyan mértéken, amilyen mértéken jó lenne, meg szeretnénk, az ismert okoknál fogva és nem szeretnénk az államháztartás gondjaiba belebonyolódni , de akkor felteszem, hogy mi igazán a becsületes megoldás. Más országokban is feltették ezt a kérdést. Nyilvánvalóan, hogy a forráshiány megoldására nem választhatjuk a lakossági hozzájárulásnak egy széles körű kiterjesztését, nem lenne tisztességes megoldás a közfinanszírozásnak egy olyan típusú szűkítése, hogy mondjuk, a csípőprotézist, vagy a szívsebészetet, vagy egy csomó ellátást kiveszünk az alapbiztosításból, akkor nyilván az a választandó megoldás, hogy valamilyen módon a kínálatot, és különösen ha tudjuk, hogyha ennek a kínálatnak, a rendelkezésre álló kínálatnak az átlagos kihasználtsága alacsony akkor azt próbáljuk meg valahogyan értelmesen szűkíteni. Ez a törvényjavaslat erre nyújt egy megoldást. Úgy gondoljuk, hogy azokkal a módosító indítványokkal, amelyről itt a vita folyik, ez elfogadható. Köszönöm szépen.