Lezsák Sándor (MDF)

1996. szeptember 2.

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Elnök Asszony, tisztelt Országgyűlés! Megint provokálnak bennünket. A július 5-i magyar-magyar csúcstalálkozó jogos reményei után most elválik, hogy kormányzati cinizmus, tudatos félrevezetés avagy nemzetstratégia nélküli, rendkívül rossz taktikai érzék miatt került szembe az MSZP és az SZDSZ a Kárpát-medence népeinek jóakaratú együttélését szolgáló érdekeivel, jövőjével.

A mai napon nemcsak arról folyik a vita a kormánypárt és az ellenzék között, hogy a Horn Gyula vezette kormány a jelenlegi szöveggel írja-e alá a magyar-román alapszerződést, hanem sokkal inkább arról, hogy lelkileg egyek vagyunk-e a határon túli magyarsággal.

Ha ma a kormánypárt elveti az ellenzék határozati javaslatát és igent mond a magyar-román alapszerződés jelenlegi szövegének elfogadására, drámaian megbomlik az erdélyi magyarság és az anyaország közötti viszony. Budapest cserbenhagyja a Romániában élő magyar nemzetrészt. Miként azt már korábban, a szlovákiai magyarsággal is megtette.

A magyar-szlovák alapszerződés aláírása után a szlovákiai magyarság helyzete tovább romlott, korlátozták nyelvhasználati jogát, lehetetlenné tették fontosabb intézményeit, s a közigazgatási határokat a magyarság számára kedvezőtlenül megváltoztatták. A magyar kormány nem tanult a szlovák kudarcból.

Most, íme, aláírásra kész a magyar-román alapszerződés, amelynek szövege okkal és joggal elfogadhatatlan az erdélyi magyarság számára, mivel nem tartalmazza a legfontosabb követeléseiket, s nem tartalmaz olyan biztosítékokat, amely a szlovákiaihoz hasonló helyzet kialakítását meg tudná akadályozni.

A magyarság rettenetes drámákat élt meg századunkban. A trianoni és a párizsi békeszerződésekben vélt nemzetközi érdekeknek megfelelően felszabdalták országunkat, a magyarság egyharmada a környező államokba került. Vesztesek voltunk és áldozatok. S a győztesek kedvükre tombolhattak felettünk.

Az idősebb nemzedékek, akik átélték az első és a második világháború végóráit, tudják, mennyire esetleges volt az, hogy ki lesz anyaországbeli, és kire vár a kisebbségi sors keserű gyötrelme. A magyarság azonban ennek ellenére lélekben, nyelvben és kultúrában egy kívánt maradni. Nem először kerültünk olyan helyzetbe, hogy a nemzetrészek elszakadtak egymástól. A XVI-XVII. században három különböző államhoz tartoztunk, egységünk, közös együvé tartozásunk azonban megmaradt. A magyarság nagy gondolkodói Németh Lászlótól Illyés Gyuláig abban bíztak, hogy a XX. században sem lesz másként. Tévedtek.

Magyarország az 1947-48-as kommunista hatalomátvétel után rab nemzet lett. Nemcsak polgári és paraszti hagyományvilágából forgatták ki, hanem magyarságtudatát is csonkították, szétzilálták. Magyarságunkat csak titokban vallhattuk meg, a határon túlra szakadt nemzetrészeinkről pedig nem is szólhattunk. Tudjuk, hogy ezt Moszkvából kényszerítették ránk, de a magyar kommunista rendszernek lelkes szálláscsinálói voltak Magyarországon, akik még moszkvai megbízóikon is túltettek.

Az 1956-os forradalom hetekre ismét lelki egységet teremtett a határon innen és túl. A megtorlás azonban éppoly kegyetlen volt Erdélyben, mint Magyarországon. A magyar összetartozás hirdetése ugyanolyan büntetendő cselekmény lett Kádár János Magyarországán, mint Ceauescu Romániájában, Husk Csehszlovákiájában, Tito Jugoszláviájában és Brezsnyev Szovjetuniójában.

Az 1970-80-as évek Magyarországa mindent megtett annak érdekében, hogy az anyaország felnövő nemzedékei ne ismerjék meg a magyar sorskérdéseket, ne ismerjék a határon túli magyarságot, s ne érezzenek vele sorsközösséget. A hetvenes években már ott tartottunk, hogy a magyar fiatalok többsége nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek.

Az 1990. évi rendszerváltás ennek a nemzetrombolásnak, nemzetgyilkolásnak, öngyilkosságnak kívánt gátat vetni. A magyarság lelki és szellemi egységét szerettük volna helyreállítani, az öt magyarságnak a felemelkedés esélyeit megadni. Megdöbbenten kellett azonban tudomásul vennünk, hogy ennek ellenségei nemcsak Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban voltak, hanem Budapesten is.

A Kádár-rendszer nem múlt el nyomtalanul. Döbbenetes, hogy a magyarországi lakosság egy része nem érez önazonosságot a határon túli magyarsággal. Naponta riogatnak azzal egyszerű, félszázalékos nyugdíjemeléssel megszégyenített, pénzszűkében levő embereket, hogy a határon túli magyaroknak szánt adományok és támogatások a magyar társadalmat szegényítik el.

(16.00)

Ennek hatásaként pedig már lehet olyan közvélemény-kutatási adatokat felmutatni, amelyek azt mutatják, hogy az anyaországbeliek nem akarnak sorsközösséget vállalni a határon túliakkal. Ezen a magyar értelmiség egy része nem háborodik fel, hanem tudomásul veszi, s teret ad a magyar összetartozás szétrombolásának, az önrombolásnak. Az MSZP és az SZDSZ nem vonja le ebből azt a tanulságot, hogy a nemzeti összetartozást nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene, elfeledkeznek arról is, hogy az Európai Unió öntudatos és felemelt tekintetű nemzetek közössége.

A magyar-szlovák és a magyar-román alapszerződés ennek a politikának természetes következménye, amely az elmúlt választásokat követően kormányzati szintre emelkedett. 1994-ben az a két politikai párt: az MSZP s az SZDSZ kapott többséget, amelynek vezetői, tisztelet a kivételnek, sohasem tudtak azonosulni a magyarság együvé tartozásával. (Zaj a bal oldalon.) Az MSZP köreiben ma is ott vannak azok, akik a március 15-i ünnepléseket betiltották, a nemzeti színű szalagokat leszedették, akik a határon túli magyarság szellemi termékeinek magyarországi megjelentetését akadályozták, s akik 1989 januárjáig a Magyarországra szökött erdélyi magyarokat átadták a román hatóságoknak. (Közbeszólás a jobb oldalon: Úgy van. Taps ugyanott.) Ezért az MSZP öregfiúi és derékhada még sohasem követte meg az anyaországbeli és a határon túli magyarságot.

Az SZDSZ ugyan kezdeti korszakában sorsközösséget vállalt a határon túli magyarsággal. Közös élményünk 1989 decembere, amikor több száz személyautóval, teherautóval vittük a gyógyszert, a kötszert, az élelmiszert román és magyar bajbajutottakkal egyaránt. Azonban 1991-ben az SZDSZ az elsők között volt, akik az Antall-kormányt a határon túli magyarok melletti határozott kiállása miatt gúnyosan támadták. Ők tekinthetők egyben a Horn-kormány által követett külpolitika szellemi megalapozóinak is.

Az SZDSZ külpolitikusai a felelősek azért, hogy a határon túli magyarság ügye a Horn-kormány számára nem nemzetstratégiai kérdés, hanem általános emberi jogi probléma lett.

A magyar-román alapszerződés tervezete arról szól, hogy az erdélyi magyarságnak nincs joga az eredményes és békés boldoguláshoz Romániában. Nincs esélye arra, hogy szülőföldjén bátran megvallott magyar önazonossággal élhessen.

Álomnak tűnik csupán, hogy a magyar gyermekeknek ne kelljen naponta azt hallaniuk, hogy egy keleti barbár nép leszármazottjai, s anyanyelvüket korlátozások nélkül megtanulhassák, s a Himnusz sorait énekelve ugyanazt érezzék, mint az anyaországiak. Egymás között hivatalos helyiségekben nem beszélhetnek magyarul. Az orvosnak nem tudják elmondani bajukat, mert nem beszélik jól egymás nyelvét. Falvaik, városaik sorsát nem irányíthatják úgy közösségeik boldogulására, miként szeretnék. Mindehhez az autonómia adna biztos keretet, mely a kisebbségek kollektív jogaira épül.

Az erdélyi magyarok céljai és követelései nem idegenek Európában. Svájcban ez az elv hozott évszázados békét az etnikumok között, Dél-Tirolban pedig ennek köszönhetően állt helyre a bizalom az ottani németek és olaszok között. Erdélyben pedig ez biztosította a szászoknak hét évszázadig, hogy távol hazájuktól németként megmaradjanak és gazdagodjanak. Számukra és mindenki másnak azonban intő tanulság, hogy egykori virágzó városaik ma romhalmazok, nem találták meg boldogulásukat Romániában, s a németek végleg elhagyták szülőföldjüket. A román kormány illetékeseitől még nem hallottam olyan nyilatkozatot, amely fájlalta volna, hogy a németeknek Románia nem tudott vonzó hazája lenni. Iliescu elnök úr ígéreteit a magyar-román kapcsolatok javulását illetően a romániai németség, valamint a romániai zsidóság kivándorlása, menekülése is hiteltelenné teszi. Nem azt szeretné-e elérni, hogy a Székelyföld is elnéptelenedjék, s a románság Erdélyben új életteret nyerjen?

Jól tudjuk azonban már azt is, hogy Iliescunak az alapszerződésre nem magáért a megállapodásért volt szüksége, hanem sokkal inkább azért, hogy a körülötte lévő vitát választási kampányában saját céljára fölhasználja. Kísért a múlt, hiszen a magyar-szlovák alapszerződés Balladur belső pártküzdelmének kampányrésze volt. Most Romániában a Demokratikus Konvenciónak az RMDSZ támogatásával esélye van arra, hogy megnyerje az elnökválasztást, s Romániát európai útra lendítse. Mivel az RMDSZ a mérleg nyelve lehet a romániai választási küzdelemben, Iliescu elnöknek alapvető érdeke volt, hogy a magyar pártot kiszorítsa a politikai palettáról. Tudta, hogy az alapszerződés szövege az RMDSZ-nek elfogadhatatlan, s fel fog lépni a jelenlegi szöveggel történő aláírása ellen. Ezt a román média fel tudja úgy használni, hogy az RMDSZ-t a magyar-román megbékélés kerékkötőjének tüntesse fel, s a Demokratikus Konvenciót az RMDSZ-szel való együttműködéstől eltérítse. Ezzel, valamint az alapszerződésért begyűjtött nyugati vállveregetésekkel biztosíthatja választási győzelmét.

Ehhez nyújt támogatást a magyar kormány azóta, hogy júliusban felújította az alapszerződés tárgyalásait, és annak szövegét még a hivatalban lévő elnökkel alá akarja írni. A magyar-román alapszerződés elhíresült lábjegyzetében a kollektív jogok és a területi etnikai autonómia megadásának lehetőségét elveti, s az ET parlamenti közgyűlésének 1201es ajánlását szűkítően értelmezi, amelynek széles körű európai elfogadtatása a magyar külpolitikának legfőbb törekvése volt az elmúlt években. A román politikai gondolkodás történetének ismeretében aligha lepődünk meg azon, hogy Bukarest elutasítja a kollektív jogokat és az autonómiákat. A magyar külpolitika álláspontján azonban joggal háborodnak fel itthon s a határainkon túl.

A magyar kormány a magyar-román alapszerződés jelenlegi szövegével azt üzeni nekünk, hogy nincs többé lelkileg együvé tartozó egyetemes magyarság, csak nemzetrészek, amelyek külön életet élnek. Ha az erdélyi magyarok több jogot akarnak, vívják ki maguknak, halljuk ezt naponta magyar kormánypolitikusoktól. Akik ezt mondják, nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy mi, anyaországiak is lélekben és szellemiségünkben erdélyi magyarok vagyunk. Ha nem így érzünk, a magyar nemzet elveszítheti belső összetartó erejét.

Tisztelt Képviselőtársaim! Itt külügyminiszter úr is, mások is sokat hivatkoztak arra, hogy Nyugat-Európa mit mond, és az integrációs folyamatban miért kell nekünk akár taktikai megfontolásokból is ezt az alapszerződést aláírni. Szeretném fölhívni elsősorban a kormánypárti politikusok figyelmét arra, hogy Nyugat-Európa másképpen is gondolkodik. Az Európai Demokratikus Unió, a keresztény konzervatív pártokat tömörítő európai szervezet, amelyiknek közel 30 ország több mint 30 pártja, s köztük kormányzó pártok Spanyolországban, Németországban, Franciaországban és így tovább, ennek az Európai Demokratikus Uniónak főtitkára, Aleicsis Wintoniak többek között egy magyarországi előadásában A kommunizmus öröksége Kelet- és Közép-Európában címmel azt mondta: "Nem tudom, és nem tudnám elfogadni, hogy a kommunisták a hátsó ajtón beosonjanak a mi döntéshozatalunkba. A kommunista örökség leküzdése és az európai integráció az érem két oldala." (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Nagyon kérem, hogy mindezek figyelembevételével döntsenek a magyar-román alapszerződés ügyében. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)

(16.10)