Rácskay Jenő (SZDSZ)

1996. szeptember 2.

RÁCSKAY JENŐ (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Egy olyan alapszerződést vitat most meg a Ház, amely nemzetközi jogi értelemben még nincs is. Ez teljesen egyedülálló a magyar parlamentarizmus történetében.Egy olyan ellenzéki javaslat vitája folyik, amelynek ha eleget tennénk, teljes mértékben szakítanánk a hazai parlamenti szokásokkal. Érdemes felidézni, hogy még az aláírásakor agyonhallgatott ukrán-magyar alapszerződés 1991. december 6-án történt aláírása után közel másfél évvel, 1993 tavaszán folyt le az akkori kormánypártokat mélységesen megosztó parlamenti vita, majd az akkori ellenzék támogatásával a pozitív döntés.

Vajon ez az elnyújtott ratifikáció miért nem jelentett problémát a magyar ellenzék jelentős részének? Vajon ekkor miért nem kérték a parlament előzetes kontrollját? Ez a kontroll nemhogy az aláírás előtti szakértői időszakban nem volt meg, hanem ezután közel másfél évig sem.

Érdemes itt felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar-román alapszerződést vehemensen támadó ellenzéki pártok közül a Fideszen kívül mindegyik tagja volt annak az Antall József vezette kormánynak, amely 1991. december 6-án aláírta a területi klauzulát tartalmazó ukrán-magyar alapszerződést, amely alapszerződés kisebbségvédő paragrafusai alatta maradnak a magyar-román alapszerződésben elfogadásra kerülő 1201es ajánlásnak és az alapszerződés más paragrafusainak. Akkor még egyikük sem emlegetett hazaárulást, nemzetvesztést, nem öltözött gyászruhába. Ennyit az ellenzék következetes kisebbségvédő magatartásáról.

Ekkor még nyilvánvaló volt, hogy mi a kormány és mi a parlament feladata egy alapszerződés megkötésének kapcsán. Az akkori ellenzék nem csinált politikai kampánysorozatot az előzetes kontroll kapcsán, hanem később támogatta az ukrán-magyar alapszerződés elfogadását a parlamentben.

A történeti kitekintés után térjünk vissza a magyar-román alapszerződésre. Az ellenzék megismételt vádjai között élen jár az az állítás, hogy a koalíció feláldozza az európai integráció érdekében a határon túli magyarságot. Le kell szögezni, hogy ez nem igaz.

Először is melyik Magyarország az, amelyik leghatékonyabban segítséget nyújthat a határon túli magyarság identitásának megőrzésében? Vajon az a Magyarországe, amely kikerült az európai fejlődés fő áramából, nincs beszélő viszonyban szomszédaival, vagy az, amelyik az euro-atlanti integráció, az Európai Unió és a NATO befolyásos tagjaként hathatós segítséget tud nyújtani a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi intézmények segítségével?

Tisztelt Ház! Azt hiszem, a válasz kézenfekvő. Éppen ezért tarthatatlanok azok a vádak, amelyek a kisebbségi kérdés és az integráció szembeállítását hirdetik. A másik kérdés, amire felhívnám a figyelmet az, hogy az egykor konszenzusra épülő külpolitika, amelynek hármas prioritását minden parlamenti párt osztotta vagy talán még most is osztja, az euro-atlanti integráció a határon túli magyar kisebbség kérdéskörén túl a harmadik egyenrangú pillérként a szomszédsági politikát öleli fel.

A szomszédsági politika kormánypárti megközelítése talán egy komplexebb egészet jelent gazdasági, határmenti, kulturális és katonai vonatkozásokban is. A szomszédsági kapcsolatokat tehát nemcsak kisebbségi szempontból tekintjük fontosnak, a két szomszéd ország viszonyát nemcsak a kisebbségi magyarság helyzete határozza meg, hanem sok minden más tényező is.

Tisztelt Ház! Itt sokan, sokféleképpen foglalkoztak már az alapszerződés kérdésével. Ez az alapszerződés nyilvánvalóan, mint azt már sok kormánypárti szónok előttem elmondotta, hosszas kompromisszumok eredménye. Mindannyian el tudtunk képzelni ennél jobbat, szebbet, de olyat, amelyet mindkét szerződést létrehozó fél magára kötelező érvénnyel elfogadna, nehezen tudnánk elképzelni.

Gondoljunk csak arra, hogy mekkora fejlődésen ment keresztül a román álláspont az 1201es ajánlás jogi normaként történő alkalmazásáig. Attól az időszaktól jutottunk el idáig, amikor az alapszerződés rögzíti azt, hogy miniszterelnöki szintű éves találkozók jönnek létre, valamint a külügyminiszterek is évente legalább egyszer áttekintik a szerződés végrehajtását.

Azt a szerződést, amellyel kapcsolatban bátran mondhatjuk, hogy a 15. cikke részletesen tartalmazza azt, hogy a szerződésben foglaltaknak megfelelően két ország területén élő kisebbségnek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival, tehát közösségben gyakorolva joguk van etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk szabad kifejezésére és megőrzésére, és joguk van saját oktatási, kulturális, vallási intézmények létrehozására is, amelyek aláhúzottan fontosak a mai modern világban. Anyanyelvükön juthatnak hozzá az információkhoz, a nyomtatott információkhoz. Azonkívül saját médiumokat is működtethetnek, akár közösségben is.

Ezekhez a pontokhoz onnan jutottunk el, hogy a rendszerváltás közel négy évéig nem utazott magyar külügyminiszter Romániába, és a mai napig sem történt még államfői találkozó, hosszú évek óta. Ezek a jegelt kapcsolatok nyilvánvalóan a bizalom minimuma nélkül nem felmelegíthetők. De az alapszerződés kötelezettségei oldhatják a bizalmatlanságot.

Ezt az oldást nemcsak az integráció, hanem a szomszédság is sugallja. Nincs olyan józan ember hazánkban, aki ne kívánná a kiegyezést, a kapcsolatok építését egy húszmilliós szomszéddal. Egy olyan szomszéddal, ahol kétmillió magyar él, és gazdasági, határmenti és más egyéb kapcsolatépítésben a mindkét kultúrában járatos romániai magyarság bebiztosíthatja jövőjét, kialakíthatja a túlélés mindennapi stratégiáját, felidézve ezzel a sokszáz éves román-magyar együttélés pozitív időszakait.

Végezetül hangozzanak el itt Gyulai Pál ma is és talán a jövőben is érvényes szavai: "A román századok óta együtt szenved, együtt örül a magyarral, nem egy román név ragyog a magyar történet lapjain. Külön-külön kevésre mehetünk, együtt sokra." (Taps.)

(17.30)

(Jegyzők: Sasvári Szilárd és Tóth István)